–

„Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.”  Ha más nem rémlik is a nagy többségnek Stephen Leacock műveiből, talán ez a sokat idézett szemelvény ismerős lehet – amellett remekül illusztrálja pár szóban a szerző mással össze nem téveszthető, csavardi humorát is, ami már oly sok más, ikonikus humoristának is inspirációul szolgált egy bő évszázad alatt.

A mai napig emlékszem első találkozásomra Leacock életművével. Az Olcsó könyvtár sorozatban megjelent türkizkék kötetet a 14. születésnapomra kaptam ajándékba attól a fiatalembertől, aki a szüleim megbízásából heti rendszerességgel készített fel nyelvtanból a gimnáziumi felvételire. Az átadott tudás egyébként olyan mélynek és alaposnak bizonyult, hogy nemcsak a komplett középiskolát ezzel a stabil bázissal tündököltem végig, de bizony még az egyetem első félévére is elégségesnek bizonyult. A tanáromat Speier Dávidnak hívták. Az ő neve is ismerősen csenghet, olyan filmek magyar szövegéért felelt, mint a Jurassic Park, a Truman Show, a Shrek vagy Az ötödik elem – de még hosszan sorolhatnám, milyen sok zseniális magyar fordítás viseli magán Speier Dávid utánozhatatlanul frappáns humorát. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy épp ő volt az, aki bevezetett Leacock szatirikus humorú világába – a mondattan mellett.

De elég a mellébeszélésből, egy rövidke időre térjünk vissza a viharos Anglia partjaihoz, ahol máris felütötte a fejét a családi perpatvar…

 „A gyermekkor könnyei könnyedén és záporozva hullanak. Vigye el az ördög azt, aki hullásukat megidézi.”

Stephen Butler Leacock apai családja a madeirai ültetvényein szedte meg magát, jelentős vagyont felhalmozva egyebek között madeira borok kereskedelmével. Ám amikor a nagypapa, Thomas Murdock Leacock J. P. megtudta, hogy 18 éves fia, Peter az engedélye nélkül megházasodott, azon nyomban hajóra ültette az ifjú párt, és száműzte Dél-Afrikába, ahol egy farmot vásárolt nekik megélhetés gyanánt. A gazdálkodó életforma azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a legatyásodott Peter és Agnes búsan visszakullogott Angliába. Itt született meg Stephen Leacock tizenegy gyerek közül harmadikként, 1869. december 30-án.

Peter Leacock azonban ezúttal sem üldögélt sokáig a Brit-szigeteken, hat évvel később ismét felszedelődzködött pereputtyával együtt, és meg sem állt a kanadai Ontarióig, ahol feleségével újra gazdálkodásba kezdett – újfent sikertelenül.

Az addigra tizenegy gyerekesre bővülő család életét csupán az angliai nagypapa pénzinjekciói tudták a felszínen tartani. Talán a sok kudarc és nehézség okozta, hogy az amúgy is heves természetű, erőszakra hajlamos Leacock apuka először az alkoholhoz fordult vigaszért, majd inkább nekivágott a nagyvilágnak szerencsét próbálni. Második alkalommal ráadásul úgy, hogy nem is tért vissza soha többé a családjához, hátrahagyva feleségét a közel egy tucat gyerekkel.

„Mélyen hiszek a szerencsében, és úgy találom, minél keményebben dolgozom, annál szerencsésebb vagyok.”

A mindig is jó eszű gyerek hírében álló Stephen a középiskolát még a nagypapa gavalléros támogatásával elvégezhette, az egyetemet azonban anyagi okokból félbe kellett hagynia, és belevágnia a nagybetűs, pénzkeresős életbe tanítóként. Ezt a munkát azonban meglehetősen utálta. Később a mindennapos kenyérkereset mellett elvégezte az egyetemet, és egészen a politikai közgazdaságtan professzora címig vitte. A közgazdasággal, politikatudománnyal és gazdaságpolitikával is foglalkozó szakmai cikkek mellett pedig fergeteges stílusú humoreszkeket, novellákat írt, amelyek hamar elhozták számára a szakmai körökön messze túlmutató világhírt. Az író kettősségét talán Leacock egyik életrajzírója, Margaret MacMillan festi le legérzékletesebben:

„A humoristák szemében Leacock közgazdász volt, a közgazdászok szemében viszont humorista.”

Leacock egyébként, főleg mai szemmel nézve, meglehetősen ellentmondásos figura. Míg nem lehet nem szeretni elképesztően szórakoztató, egyedi stílusú humoráért, az ember mégsem mehet el szó nélkül vaskalaposan ókonzervatív és rasszista nézetei mellett. A tudós férfiú nem támogatta sem a nők egyenjogúsági törekvéseit, sem a szavazati jogát, a fehér angolszász nemzetet pedig mindenek felett állónak gondolta. Zsigerileg ellenezte az ázsiaiak és az afroamerikaiak bevándorlását, és mélységesen megvetette a bennszülötteket. (Nem a mentségére szólva, csupán tényszerű magyarázatként: Leacock radikális, kirekesztő, felsőbbrendűsködő nézeteit ebben a korban a nagy többség is osztotta.)

Stephen Leacock előadás közben

„Sok férfi beleesik abba a hibába, hogy miután beleszeretett egy apró gödröcskébe, elveszi feleségül az egész lányt.”

Saját családi élete sem volt kifejezetten szerencsés. Leacock 1900-ban házasodott meg, első gyermekük azonban csak tizenöt évvel később született meg. A kis Stevie-ről aztán kiderült, hogy a szervezete nem termel elégséges növekedési hormont, így a fiú nem lett magasabb 120 centinél. A csalódott apa ezért sohasem tudta őt jól kezelni, mindig úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, ezért a kapcsolatuk is ambivalens jegyeket mutatott. Leacock a feleségét is elveszítette 1925-ben; Beatrix mellrákban halt meg.

Leacock írói debütálása azonban szinte azonnal óriási hírnevet és sikereket hozott neki.

Azt mondják, az 1910-es években többen tudták, kicsoda az a Stephen Leacock, mint hogy Kanadát eszik-e, vagy isszák.

Az angol nyelven beszélő területeken 1915 és 1925 között ő volt a leghíresebb humorista. Kanadától New Yorkon át Londonig mindenki Leacockot olvasott, a kiadók szabályosan könyörögtek neki a legújabb írásáért. Charlie Chaplin forgatókönyvet szeretett volna tőle, a fiatal F. Scott Fitzgerald pedig a Princetonról írt áradozó levelében vallott arról, micsoda elképesztő hatással van az ő írásaira Leacock, a közönség pedig boldogan tejelt, csak hogy hallhassa egy előadását. 

„Az írás egyáltalán nem nagy ügy: csak lefirkálod az ötleteidet, ahogy eszedbe jutnak. A firkálás része roppant egyszerű – az észbe jutás a nagyobb kihívás.”

És ma, százötven évvel később – legalábbis az én szememben – egy fikarcnyit sem kopott a humorérzéke. Most, hogy e cikk kapcsán újra elővettem a kötetet, azon kaptam magamat, hogy helyenként hangosan felröhögök például Gertrud, a nevelőnő sztoriján, ami az angol lányregényeket parodizálja. Van itt minden, amit megszokhattunk e zsánerben, ódon angol kastély hatalmas parkkal – ám itt „hangos volt a levegő a rigófüttytől, a varjak édes pittypalattyától és a fácánok mélabús danájától, miközben a szarvasünők, antilopok, kenguruk és más négylábúak oly szelíden szaladgáltak a tág mezőkön, hogy egymás kezéből ettek”. Ide érkezik a magát árvának hívő, franciául, olaszul, németül, oroszul és tótul tökéletesen beszélő Gertrud, családi ereklyéktől, a nagymama mellszobrától az anyja olajfestményéig a testén roskadozva, hogy megismerkedjen a bús képű örökössel, aki aztán beleszeret, hogy a végén kiderüljön… de talán ennyi elég is a spoilerezésből, az olvasó úgyis kitalálhat két dolgot: a műfajparódiáknak (Leacock egyebek között írt lovagregényt, régimódi tengerésztörténetet, karácsonyi tematikájú példázatot kifigurázó humoreszkeket is) természetesen pont az a végük, ami kell, csak épp kicsavarva. Illetve hogy a novellákban távolról sem a cselekmény a lényeg, hanem az az egészen egyedi látásmód, humor és szürreális képi világ, ami Leacockot olyan utánozhatatlanná és halhatatlanná teszi. Hogy a végén mégiscsak neki legyen igaza:

„Megvetem az életbiztosítás ügynököket. Mindig azzal érvelnek, hogy egy nap meg fogok halni – ami azonban nem igaz.”

Fiala Borcsa

Képek: Getty Images