Oscar-díjasunk új filmje: Itt a várva várt Napszállta – filmkritika

–

Álmomban a századelőn jártam…

Itt, Budapesten, csak 105 évvel ezelőtt, közvetlenül az I. világháború kirobbanása előtt. Egy árva lány voltam, aki felnőttként, hosszú idő után tért vissza a szülővárosába, hogy visszaszerezze a családi hagyatékot – egy kalapszalont –, meg egyáltalán, az identitását. Hogy szembenézzen a gyökereivel. Az üzlet egy olyan impozáns épületben volt, mint az Andrássy úti paloták. Nyár volt. A város poros, még nem volt aszfalt, macskakő sem mindenütt. Egy újsághirdetés alapján kopogtattam be, az juttatta eszembe, hogy egyáltalán megpróbálhatom. Kalapos lányt kerestek a Leiterbe – az én nevem. De sosem jártam ott, kétéves sem voltam, amikor a családunk élete széthullott, a házunk leégett, a szüleim odavesztek. Engem egy leánynevelő intézetbe adtak, ahonnan később Triesztbe küldtek. 

Amikor visszatértem Budapestre, szinte minden újnak tűnt, mégis ismerősnek

Megszólalni is alig bírtam. Magamat vásárlónak tettetve léptem be szüleim egykori boltjába, és csak később vallottam be, hogy az állásra pályázom. Gyönyörű volt minden. A legszebb kézimunkák áhítata. Azt hazudtam, hogy van gyakorlatom, hogy a Schwarznál tanultam kalapkészítést. De amikor kiejtettem a nevem, minden megváltozott. Riadalmat keltettem, és szabályosan kirúgtak a szalonból.

Ott kezdődött a történetem, a bolyongásom, az egyre elszántabb és elvetemültebb üldözés, amiben előbb a saját családi titkom nyomába eredtem, aztán már az egész akkori társadalom szennyesét akartam kiborítani, felforgatni, és az arcába vágni azoknak, akik a cinkosai voltak. 

Egy két és fél órás álom

Ilyen, legalábbis nekem kicsit ilyen Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta, amit két napja vetítettek a Velencei Filmfesztiválon (nagy sikerrel), és ami szeptember 27-től látható a magyar mozikban is. Egy két és félórás álom, amiből aztán lázas vízió lesz a végére. Ki hogy álmodik, persze – nem tudom, ti hogy vagytok vele. Nekem az álmaim ehhez hasonlók: hol kívülről látom magam bennük, hol „belülről”, a szubjektív kamera szemszögéből (amit itt a főszereplő tarkója jelképez). Az idősíkok összemosódnak. Nem tudom, mikor van nappal vagy éjszaka, nem tudom, mennyi idő telik el, egyáltalán telik-e az idő, vagy minden egyszerre történik. 

Olyan, mintha autista lennék, és nem tudnám különválasztani a fontos ingereket a jelentéktelentől, a közelit a távolitól, a halkat a hangostól. Minden egyszerre ér és szólít meg. A saját hangomnak sincsenek árnyalatai vagy regiszterei, mindig olyan kislányos és erőtlen, nem tükrözi a belső elszánást, ami majd’ szétfeszít. Látom, érzem, hogy nem vesznek komolyan, játékszer vagyok, használnak és mellőznek, rejtegetnek előttem valamit, ami pedig mindennél fontosabb lenne számomra.

Másnak látnak, mint akinek érzem magam. 

Ez az egy dolog izgat, aminek próbálok a végére járni, de közben annyi inger ér, annyi mindenki jön-megy körülöttem, hogy folyamatosan úgy érzem magam, mint egy elvarázsolt kastélyban. Néha rájövök, ki lépett hozzám, néha nem. Néha értem, amit mond, néha nem. Képek és hangok kavalkádjában kóválygok, mint egy holdkóros, és próbálom kiszűrni azt, ami rám vonatkozik, ami az én célomat szolgálja, de nem könnyű. Mindenki csak akadályoz, morzsákból kell összeraknom a képet. 

De annyira akarom ezt a dolgot, olyan őrülten hajszolom, hogy egész képtelen dolgokba csöppenek. Például simán besétálok egy kastélyba, senki nem állít meg, nem tartóztat fel, egyszerűen csak belépek egy szobába, ahol egy ópiumtól bódult grófnőtől próbálok információt szerezni, az meg elrejt a függöny mögött, így szemtanúja leszek a megerőszakolásának – ahogy a nyolcéves forma fia is. Engem is majdnem megerőszakolnak egy másik jelenetben, ahol a sötét éjszakában a külvárosba keveredem (én, őrült), és egyszerű munkások egész csoportja teper le.

Szerencsére csak álom – megmentenek, én leporolom a ruhámat, és megyek is tovább, hogy tovább üldözzem az igazságot.

Később bálba megyek nappali ruhában, és simán beengednek, aztán egy másik bálba meg már nem, de rábeszélem őket. Férfiak tegeznek, én is tegezem őket, senkitől nem félek, és bár van munkám – végül mégis felvesznek kalaposnak a Leiter szalonba – folyton elkódorgok, és amikor visszatérek, épp csak megdorgálnak, majd rám bízzák a legfontosabb feladatot. Nem értem, mindenesetre visszaélek a bizalommal.

Monomániás hősök

Nemes Jeles László – akit a film főcíme szerint ezek után már csak Nemes Lászlónak kell hívnunk – szereti az ilyen monomániás hősöket. Pontosabban úgy tűnik, csak ezeket szereti.

Akik mennek a saját fejük után, mint a megszállottak, félresöpörnek mindenkit, aki az útjukat állja, viszont kiszedik mindenkiből azt, ami hasznukra van. És akik, mint egy idegenvezető mutatnak körbe a korban, amiben éltek.

Saul után most Leiter Írisz ez a mániákus kalauz, és a pokol legsötétebb bugyra helyett egy látszólag meseszép világban kerengünk: a boldog békeidőkben – pontosabban annak utolsó percében – az összeomlás előtt –, amikor már érezni a felszín alatti erjedést, egyre inkább, minél jobban elmerülünk a vizsgálódásban. Ahogy a film egyik szereplője mondja: „a temérdek szépség mögött borzalmas világ” van.  

Nagy fába vágta a fejszéjét Nemes (Jeles)

Egyetlen filmben el akarta mondani, hogyan lett vége egy korszaknak és egy világnak: a monarchiának, a királyságnak, az arisztokráciának és a polgárságnak, a multikulturális társadalomnak, a jó ízlésnek, a kézműves tudásnak, a jól végzett munka becsületének, a jó modornak, és még sok minden másnak. És persze azt is elmondja azért, milyen patriarchális, elnyomó rendszer volt ez, mennyire semmibe vette a nőket, legyenek azok bármilyen rangúak.

Elképesztő nagyot vállalt, mert amellett, hogy nyilvánvalóan ő maga az a monomániás hős, aki eszeveszetten keresi az igazságot, nem idegen tőle a megalománia sem. Mondanom kell? Ezt mind, amit felsoroltam, nem sikerült megmutatnia – hiába pakolt bele száz jelenetet és húzta két és fél órásra a film hosszát. Vagy ha ott is van a vásznon, a sok-sok fontos mondandó között elvész a lényeg. 

Ha minden hangsúlyos, semmi sem az. Ha mindent bele akarsz zsúfolni egyetlen mondatba, összeroskad a saját súlya alatt. Legalább háromszor van vége a filmnek, vagyis kétszer nem értjük, hová megyünk még tovább? Minek?   

De nem csak ez a probléma. Amit a vásznon látunk, az képileg minden részletre kiterjedően hiteles, és valóságosnak hat, viszont ami történik, az mind szimbolikus. Ezért olyan álomszerű, mert NEM reális. Sem a párbeszédek, sem az apró mozzanatok, sem maga a cselekmény, sem a főhős karaktere. A látvány és a történések ellentétét, feszültségét azonban most nehéz elfogadni – holott most rájöttem, már a Saul fiában is ez a koncepció működött.

Ha minden úgy néz ki, ahogy a valóságban kinézhetett, akkor miért nem beszélnek úgy az emberek, mint a valóságban? Akkor miért nem tesznek olyan dolgokat, ahogy mi, emberek cselekszünk vagy viselkedünk? Akkor miért nem elevenednek meg, miért maradnak olyanok, mint a bábok, akiket egy bábjátékos mozgat? 

Talán azért, mert most nincs elég jól megírva a forgatókönyv?

Vagy a főhősünk ezúttal nem sodor eléggé magával, nem olyan elementáris erejű, mint amilyen Saul volt Röhrig Géza arcával? Nehéz megmondani. A kettő együtt is lehet.

Többször eszembe jutott Lesznai Anna regénye, a csaknem ezer oldalas Kezdetben volt a kert, ami ennek a világnak az összeomlását örökítette meg széles panorámával, egy szemtanú (maga a szerző női alteregója) személyes élményein keresztül. És eszembe jutott egy másik kor (a mai világunk) monomániás hősnője is, akivel gondolkodás nélkül tartottam tűzön-vízen át, míg a célját el nem érte: Jessica Chastain figurája a Zero Dark Thirty-ben.

Szóval igen, léteznek ilyen hősnők. De Jakab Juli bármilyen szép, érzékeny és intelligens, az a fajta fanatizmus, ami Íriszt hajtja, hiányzik belőle. Eljátssza, de mivel nem a legbelső énjéből fakad, két és fél órán keresztül nem tudja életben tartani. (Igaz, ebben a forgatókönyv sem segít neki, amit nem ártott volna még egy dramaturgnak kezelésbe venni.)

Úgy a film kétharmadánál eljön egy pont, amikor már nem értjük, hová fut még mindig, és mi többet akar

De ami rosszabb: már nem is érdekel. Azt érezzük: láttunk mindent, amit ebben a világban látnunk kellett, minek még húzni? Nemes (Jeles) azonban menni akar tovább, el akar jutni az I. világháborúig, bele akarja dörgölni az orrunkat, hogy mi lett ebből a szép világból – hiszen az I. világháború jelképezi a másodikat, és a kommunizmust is, az egész rohadt XX. századot. Elrángat hát minket a harcmezőre egy utolsó snitt erejéig, ami már nem sokat tesz hozzá, és nem is olyan eredeti, mint a korábban látottak. Csak hogy tudjuk, milyen végzetes, ha elindul egy ilyen erjedési folyamat, és senkinek nem érdeke tisztába tenni. 

Eszement munka van ebben a filmben, elképesztő ízlés és precízió – méltó a választott korszakhoz. Nemcsak a díszletek, jelmezek, kellékek, frizurák és kalapok lélegzetelállítóak (és a szinte észrevehetetlen smink), hanem az arcok is.

A Saul-ban még nem voltam kibékülve a casting minden döntésével, de most fejet hajtok (sőt, emelem kalapom), minden apró szerepben olyan hiteles színészeket (vagy nevezzük őket inkább szereplőknek, hiszen sok esetben nem hivatásosok) jelennek meg, mintha csak korabeli fényképekről léptek volna elő. (Amiket hosszú éveken át gyűjtöttem, így tudom, hogy soha nem mosolyogtak rajtuk – csak egy mellékes megjegyzés az egyik jelenethez.)

Kiállításában és operatőri munkában igazán világszínvonal – megérdemelne akár újabb Oscar-jelöléseket

Főleg Szakács Györgyi jelmeztervező és Rajk László díszlettervező, akik évtizedek tapasztalatát, és az előbbi még páratlan ruhagyűjteményét is beletette a filmbe, nem csupán szívét-lelkét. Erdély Mátyás operatőr pedig bámulatos tehetségét és tudását. De forgatókönyvíróként és rendezőként Nemes (Jeles) mellé jól jött volna több kontroll. 

Persze így is óriási dolog, hogy akkora teherrel a vállán, amekkorát a Saul példátlan sikere jelentett, nem rogyott össze, emelte a tétet, végigharcolta az elképzelését, és most is tudott újat, egyszersmind a saját stílusát megerősítő jellegzetességeket mutatni.

Ilyen nagyszabású víziója csak nagyszabású elméknek lehet, akik egyben nyilván küldetéstudatos, nagyravágyó hadvezérek is.

Ezzel az alkattal könnyű a hübrisz hibájába esni, prófétának képzelni magunkat, és történetmesélés helyett prédikálni. De a Napszállta akkor is óriási teljesítmény, ha nem tökéletes. Mindenképp érdemes megnéznie annak, aki a megalkuvásmentes minőséget keresi, és befizetne egy időutazásra. Az álmokból ritkán esik jól felébredni, valahogy sosem jókor érnek véget. De akármilyen zavarosak is tudnak lenni, akármilyen repetitivek, fura ritmusúak, elnyújtottak, az érzetük bekúszik a bőrünk alá, és még sokáig kísértenek. 

Gyárfás Dorka

Képek forrása: Laokoon Filmgroup