A nő, akit nem lehet kielégíteni – Elolvastuk Melissa Broder Halak című regényét

–

A 38 éves Lucy nem találja a helyét a világban. Kilenc éve dolgozik Szapphóról szóló disszertációján, de nagyon úgy fest, sosem fogja befejezni, hisz már saját tézisével sem ért egyet, amelyet annak idején bizonyítani kívánt, és voltaképpen csak az ösztöndíj miatt nem adta még fel a küzdelmet az üres oldalakkal.

A magánélete, ha lehet, még kuszább, fogalma sincs ugyanis, mire vágyik igazán   

Együtt jár egy régen vadítóan szexinek tűnő, mostanra megunt filmessel, akitől időnként kifejezetten viszolyog is, és kizárólag az hozza lázba: hogyan vetesse el magát vele mégis feleségül… A fiú ugyanis következetesen nem kéri meg, az összeköltözés sem opció számára, és ez nagyon bosszantja Lucyt, holott maga is efféle kapcsolatban gondolkodik alapvetően. Már ha nem villanyozza fel épp, hogy Jamie-nek elég az a kevés, amit kap.

„Az együtt vagy külön mindig is nagy kérdés volt számunkra. Ő nem akart többet heti két együtt töltött éjszakánál. Én ezt feltornáztam négyre. Amikor egyedül voltam otthon, az ölelésére vágytam. Elejtettem, céloztam rá, hogy ráérek. Berúgtam a fehérbortól, és könyörögtem. Azt akartam, hogy bármikor elérhessem, a meghívást, az érzést, hogy mindig szívesen vagyok látva. Ez a szükséglet az ő szükségletének hiányán alapult. Úgyhogy még több együttlétet akartam. De amikor vele voltam, a közelség sosem az volt, mint amire vágytam. Fuldokoltam a jelenlétében. Amikor nem taszított el, a közelség émelyítő volt.”

Kiderül az is, nem véletlen, hogy Lucy csak így tud szeretni, csak ilyen férfit tud szeretni: az az ember ugyanis – a nővére – akihez kisgyermekként leginkább kötődött, elérhetetlen volt számára, sokszor felszívódott, amikor nagy szüksége lett volna rá.

A ragaszkodás tehát Lucy számára egyszerre roppant félelmetes és őrülten vágyott állapot, egyik kezével tolja hát el magától, amit a másikkal nem ereszt, a halak csillagjegy ambivalenciáját éli, a szapphói „gyűlölök és szeretek”-ét.

Ám egy nap felszívódik Jamie is, a férjnek kívánt, halálra unt srác

Pontosabban Lucy szakít vele, Jamie csak kap az alkalmon, mert ő sem tud mit kezdeni a kapcsolatukkal. Ezáltal pedig kibillenti a lányt az örök bizonytalanság ismerős biztonságából, és az egyértelmű elutasítással mély depresszióba taszítja, hisz a lánykérés problematikája addig lekötötte a figyelmét, de immár szembe kell(ene) nézni a valódi problémákkal.

A nővére siet a segítségére – sajátos, régi módján: ő köddé válik, de luxusházát a rendelkezésre bocsátja. Amíg pedig ő a férjével utazik, testvére anyja helyett anyja lesz az ajnározott, kisbabastátuszban tartott kutyájának. Így kerül Lucy a sivatagból egy tengerparti üvegpalotába, ahol belekóstol abba, miként kezelgetik mélabújukat, magányukat, szorongásaikat a gazdagok.

A regény összességében nem vidám, de a humor komoly erőssége, a csoportterápiás részekben például sziporkázó (és kíméletlenül pontos) karikatúrákat rajzol a párkapcsolati függőség miatt összeverődött, támaszt egymásnak nyújtani nem tudó, csak rögeszmés viszonylatokban aktív nőkről. 

Lucy nem elégszik meg a sorstársak és a kutya társaságával, randevúzni kezd

Pedig a csoport szabályzata tiltja a gyógyulásig az ismerkedést. De ő mindennél erősebben sóvárog az első számú drog után, arra vágyik, hogy valaki őt akarja. Enélkül képtelen élni. Tinder-kalandjai révén kezdetét veszi egy őrült, abszurd szexrodeó, amelynek végpontja a tengerparti nihil, amikor is nem Lucy veti magát a habok közé, hanem a víz köp ki neki egy szép, fiatal fiút. Nem lövöm le a poént, bár nagyon szívesen megtenném, olyan frappáns húzás, ha az alapötlet egy több ezer éves, igen népszerű toposz is, amellyel Broder játszott egy jót gondolatban.  

Az erős regényeket az különbözteti meg a sekélyes művektől, hogy nem hánynak szájbarágós, egyértelmű válaszokat az olvasók elé (ha igény van is erre), hanem csak felteszik a fontos kérdéseket, és teret hagynak a képzeletnek, a tovább gondolásnak, a saját konklúziónak.

Melissa Broder is így tesz, amikor egy modern kori Szapphót dob le Los Angelesbe, aki immár címkézetten „társfüggő”, és szerelmi (?) bánatát fánkkal, gyógyszerekkel, dugással kúrálja, ahogy megannyi kortársa.

Miért szeretünk bele valakibe?

A másik a fontos, vagy az, amivé minket tesz, amilyennek látjuk magunkat általa? Mit várhatunk el a szerelem nevében és mit nem? Mit jelent valakihez tartozni? Az elköteleződés szükségszerűen önmagunk feladása, a szabadságról való lemondás, a halál? Vagy épp az állandó önvédelembe pusztulunk bele, amely cinikussá, tartózkodóvá, zárkózottá és magányossá tesz minket? 

Az intimitástól való félelem nem a haláltól (összeolvadástól, megsemmisüléstől) való rettegés voltaképpen?

Milyen párkapcsolatra vágyik egy XXI. századi nő? (Meg tudja fogalmazni egyáltalán, vagy képtelen közös nevezőre hozni, összehangoltan artikulálni ellentétes vágyait, érzéseit?) Ki tudja-e elégíteni ezt az összezavarodott nőt egy XXI. századi férfi? Ki akarja egyáltalán elégíteni, vagy csak nárcizmusának tükre a másik ember, felület, amelyre vetíthet, és egy izgalmas forma, test, amely az ő élvezetét szolgálja időnként pont úgy (vagy még kötetlenebbül), ahogy a régebbi korokban?  

Ezek az én kérdéseim a Halak kapcsán, de téged talán másfelé visz a víz, akarom mondani, a történet.

Nem könnyű olvasmány, bár kifejezetten olvastatja magát a regény. De igazán csak akkor kel életre benned, miután befaltad. A „miiiiivan?” kérdés után szép lassan összeáll egy kép, és elkezdesz fejben visszafelé haladni a történetben, összekötni a pontokat, megtalálni a saját olvasatodat, kifogni (vagy sem) a saját haladat. Izgalmas és fontos utazás lesz, bár komfortosnak kicsit sem komfortos.       

(Melissa Broder: Halak, Park Könyvkiadó, fordította: Nádor Zsófia)        

Kurucz Adrienn