„Időnként elfelejtjük róla, hogy egy filmsztár” – Emma Stone 34 éves
Vannak hírességek, akiket mindig tökéletesnek látunk, mintha egy kastély erkélyéről tekintenének le ránk, egyszerű halandókra, elegánsan, minden mozdulatot előre eltervezve. Csodáljuk őket, mert valami elérhetetlent képviselnek. Aztán vannak olyan hírességek is, akikről azt gondoljuk, nyugodtan megkérdezhetnénk tőlük, merre van a legközelebbi dohánybolt, vagy összebarátkozhatnánk velük kézmosás közben a mosdóban, hogy aztán végig beszélgessük az estét. Emberiek és elérhetők, hiszen valakinek pék a munkája, másnak parkolóőr, ő pedig épp filmsztárként keresi a kenyerét, de ettől se nem több, se nem kevesebb. Szerintem a születésnapos Emma Stone is pont ilyen. Pichler Zsófi írása.
–
Bár Emma Stone-ként ismerte meg a világ, valójában Emily Stone-nak hívják, mert amikor regisztrált a SAG-be (Screen Actors Guild – az amerikai színészszakszervezet), annak már volt egy Emily Stone nevű tagja, így másik nevet kellett választania. Először a Riley-val kacérkodott, de hamar rájött, hogy nem ez lesz a neki való, és végül az Emma mellett döntött (ugyanis régóta nagy Spice Girls-rajongó, a kedvence pedig Emma Bunton volt a csapatból). Ismerősei mai napig Emilynek hívják, „művészneve” pedig segít elkülöníteni a szakmai és a privát személyiségét.
„Amikor valaki Emmának szólít, tudom, hogy épp dolgozom – mondja egy interjúban. – Imádom a munkám, de mindig is egy munka volt számomra. Ezért nem gondolom, hogy a benne elért sikereim vagy kudarcaim határoznák meg, ki vagyok én, Emily.”
Ennek ellenére korán elhatározta, hogy színész lesz. Gyerekkorában a szorongás elől menekült a színjátszásba, és egy helyi társulatban játszott már kisiskolásként. Aztán tizenöt évesen egy Power Point prezentációt rakott össze, hogy meggyőzze a szüleit: hadd próbáljon szerencsét a tőlük hatórányi útra fekvő Hollywoodban. Bár azt mondja, ő nem örülne neki, ha ilyesmivel állna elő a gyereke (aki még csak másfél éves), a szülei belementek a dologba, és édesanyjával Los Angelesbe költöztek.
Kezdetben nem sok szerencsével járt, aztán idővel lettek kisebb szerepei tévés produkciókban (például a Médiumban és a Már megint Malcolm című sitcomban), az első áttörést pedig a 2007-es Superbad, avagy miért ciki a szex című vígjáték hozta meg számára. Ezután már egyre több filmben tűnt fel, például az Excsajok szelleme, a Zombiland, és a Könnyű nőcske című vígjátékokban. (Ez utóbbi az egyik személyes kedvencem, és Emma is jó szívvel emlékszik vissza a karakterre, akit nagyon szeretett játszani.)
Bár a 2010-es évek elejére több sikeres filmben is szerepelt, a Csodálatos Pókember Gwen Stacyjének megformálása (Andrew Garfield oldalán) egészen új feladat volt a számára, hiszen előtte sosem játszott franchise-ban, és ijesztő élmény volt egy ekkora produkció részesének lenni. (Ez csak később tudatosult benne, beszámolói alapján kezdetben csak nagyon várta, hogy Andrew-val dolgozhasson, mert a meghallgatások remekül sikerültek.)
A Pókember-filmek után a legkülönfélébb karakterszerepekben mutatta meg magát, a 2014-es Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmben például először játszott sikertelen, frusztráltabb figurát.
„Amikor erős belső késztetést érzel arra, hogy mindenkinek a kedvére tegyél körülötted, könnyű azokhoz a szerepekhez kapcsolódni, akik hasonlóan viselkednek, nem bosszantanak senkit”
– mondta arról, miért játszott korábban annyi pozitív karaktert.
A Birdman meghozta számára az első Oscar-jelölést is, és nem kellett sokáig várni arra, hogy haza is vihesse a szobrot, igaz, ezt már a 2016-os Kaliforniai álomban játszott főszerepéért vehette át. Bár maga a film nem váltotta díjra a jelölését (egy keveredés miatt először őket jelentették be a legjobb film kategóriájának győzteseként, de hamar kiderült, hogy a Holdfény lett a befutó), Emma nyert a legjobb női főszereplő kategóriájában. Mégsem érzi, hogy ez bármin is változtatna a dolgokon – azt mondta, bár az emberek szeretik azt hinni, hogy ha elértek egy bizonyos célt, onnantól kezdve boldogok és maximálisan elégedettek lesznek, szerinte ez nincs így, mert mindig találunk valami újabb kihívást, amit le akarunk küzdeni.
A musical hatalmas siker lett, így többen kíváncsiak voltak rá, vannak-e tervei hasonló műfajban, ő azonban úgy érzi, fontos megmaradni a realitás talaján.
„A Kaliforniai álomban úgy voltak vele, hogy »ez a lány nem tud igazán énekelni, de pont ettől remek, mert így csak egy lány, nem egy Broadway-csillag.« Én ezzel egyetértek, ezért nem gondolom, hogy túl sok musicalben kéne még szerepelnem. Fontos, hogy ismerjük a határainkat.”
Ha már a határok ismerete: miután 2019-ben újra Oscarra jelölték, 2021-es filmjével sikerült valamennyire meghaladnia önmagát, és Szörnyella de Frász szerepében gonosszá válni (bár sokak szerint szimpatikussá tette a kegyetlen kutyanyúzó karakterét). Emma Thompsonnal jó párost alkottak, és nem ez az első eset, hogy a színésznő támogatásra talált egy idősebb kolléganőben. Karrierje kezdetén sokszor vették a szárnyaik alá tapasztaltabb kolléganői egy-egy forgatás alkalmával, mára pedig ő is igyekszik ezt tovább adni az utána érkezőknek. „Szerintem az egyik legfontosabb, hogy amikor nálad fiatalabbakkal dolgozol együtt, akkor támogatást nyújts nekik, és megoszd velük a tudásod. Megtisztelő, hogy ezt már én is megtehetem a fiatalabb kollégákkal.”
Az elmúlt években több példaképével is találkozott, és ezek a találkozások pont úgy sültek el, ahogy szerintem én is reagálnék, ha előttem állna valamelyik nagy kedvencem: „Több sztár előtt is sírtam már, lassan ideje lenne abbahagynom. Volt, aki előtt ott fakadtam sírva, másnál kimentem és kint bőgtem. Volt, hogy mellette állva a liftben fordultam el, hogy pityeregjek.”
Hát van ennél emberibb reakció? Én meg valószínűleg tőle pityerednék el…
Nagyon boldog születésnapot, Emma (Emily)!
Források: ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images/Frazer Harrison
