Kisiskolásként meg voltam veszve a H2O: Egy vízcsepp elég című ausztrál tinisorozatért, amelynek főszereplője három lány, akik egy varázslatos barlangnak köszönhetően sellővé változnak, amint víz éri a bőrüket. A barátnőimmel állandóan azt játszottuk, hogy mi is hableányok vagyunk, és a kezünkkel sellőúszást imitálva rohangáltunk az iskolaudvaron. Tudtuk, hogy lehetetlen, de azért mindannyian arra vágytunk, hogy ne csak a játék ideje alatt, hanem igazából is hableányok lehessünk – aztán persze kinőttük a dolgot. Arról, hogy vannak, akik hivatásos sellőként keresik a kenyerüket, fogalmunk sem volt, ami nem csoda: a világnak erről a pontjáról nézve egy furcsa szubkultúra, ám a tengerentúlon már félmilliárd dolláros, épp berobbanni készülő iparág szerveződik a sellők köré – róluk készített négyrészes dokusorozatot a Netflix Hivatásos sellők címmel. Dián Dóri írása.
–
Felnőtt emberek csillogó sellőuszonyban, színes hajjal és pompás fejdíszekben, mosolyogva lubickolnak egy hatalmas akváriumban – igencsak furcsa hóbortnak tűnik. De miért akar valaki halfarokban úszni, miért jó ez neki, és hogyan lehet valakinek a foglalkozása az, hogy sellő? Minden kérdésre választ ad a Hivatásos sellők című dokusorozat.
Sellőtörténelem dióhéjban
Gondolhatnánk, hogy a XXI. század fiataljai fejéből pattant ki az ötlet, hogy sellőként keressék a kenyerüket, azonban az Egyesült Államokban a negyvenes évek végéig visszanyúló történelmük van a hivatásos hableányoknak. A floridai Weeki Wachee Nemzeti Parkban található tiszta vizű forrás medencéjében alakítottak ki egy tizennyolc férőhelyes színházat, ahol a nézők beleshettek a víz alatti világba, és ez az a hely, ahol a hivatásos sellők születtek. Newton Perrynek, a színház tulajdonosának ötlete volt, hogy fiatal lányok sellőként ússzanak a vízben: megtanította őket arra, hogyan merülhetnek több láb mélyre, hogyan lélegezzenek egy csőből és hogyan mozogjanak a víz alatt. A „valódi sellők” hamar népszerű turistalátványossággá váltak, ám a hableányok aranykora akkor jött el, amikor 1959-ben az American Broadcasting Company (ABC) megvásárolta a helyet, és négyszáz férőhelyesre bővítette a színházat.
A sellőlányok igazán elit csapatnak számítottak, minden lány őket irigyelte, és már nem „csak” úszkáltak a vízben, hanem koreográfiákat mutattak be – valódi színházi produkció vált a víz alatti show-ból.
Sellőshow 1961-ben, a Weeki Wachee Nemzeti Parkban – Forrás: Getty Images / Alan Band / Keystone Features
Elképzelés vs. valóság
Weeki Wachee azóta is működik, de ma már nem kell itt dolgoznia valakinek ahhoz, hogy hivatásos sellő lehessen belőle. De akkor mi kell hozzá? Elsősorban kitartás. Mert laikusként könnyen gondolhatja ugyan azt az ember, hogy milyen nevetséges dolog, hogy valaki azért kap pénzt, hogy sellőfarokban feszít a vízben (én is hasonló gondolatokkal ültem le megnézni a sorozatot), ám a mélyére úszva ásva hamar kiderül, hogy egyáltalán nem könnyű hivatásos sellőnek lenni.
Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem evidens, hogy abból a pénzből, amit sellőként keres valaki, meg is tud élni. Jelenleg ugyanis kétféle lehetőség áll a hivatásos sellők előtt: az egyik, hogy gyerekzsúrok fő attrakciójaként szórakoztatják a kölyköket, ám ez inkább arról szól, hogy a kicsiket elvarázsolja a színes uszony, a csillogó kiegészítők és a smink, meg az élmény, hogy egy sellővel beszélgetnek és játszanak a kismedencében – igazi sellőúszásról a legritkább esetekben van csak szó. Ehhez igazából az is elég, ha az embernek van egy uszonya, meg jó érzéke a gyerekekhez. Mindezzel viszont messze nem lehet annyit keresni, hogy abból valaki nemhogy jól, hanem egyáltalán valahogy megéljen. A másik opció, hogy egy akváriumnál kap munkát, esetleg bekerül egy hivatásos sellőcsapatba, amellyel járja az országot. Csakhogy ilyen munkából nagyon kevés van, a helyek pedig alaposan megválogatják, kit vesznek fel – csak a legjobbak kapnak esélyt.
Annak tehát, aki az önéletrajzába azt akarja írni, hogy valódi sellő, elhivatottságra és kitartásra van szüksége.
Ahhoz pedig, hogy valaki sellőként kapjon munkát, jókora erőnlét és technikai tudás kell. Sehol nem lehet annyival megúszni, hogy kis hableányként feszít az ember egy sziklán, de azok, akik ezt az utat választják, nem is erre vágynak. A dokusorozat szereplői szerint az egésznek a legjobb része az úszás. Ám egy sellő nem mehet fel a víz felszínére húsz másodpercenként levegőt venni, ezért tudniuk kell a víz alatt egy csőből lélegezni, nem beszélve arról, hogy végig nyitott szemmel kell mosolyogni a közönségre.
A sellők pedig kétféle vízben úsznak: vagy klóros vizű medencében, vagy a hideg, sós vizű akváriumban sok-sok hallal együtt. Mindezt hosszú percekig, nyitott szemmel, mosolyogva, puszikat dobálva olyan mélységben, ahol már a nyomás is jókora megterhelést okoz. Nem csoda hát, hogy minden sellő alapfelszerelésének része a szem-, fül- és orrcsepp, és az átlagnál sokkal gyakrabban van fül- és arcüreggyulladásuk, és a hipotermiás állapot sem ritka azoknál, akik a hideg vízben úsznak a halakkal.
Nem véletlenül az a jelmondata a Circus Siren Pod nevű hivatásos sellőcsapatnak, hogy „no dead mermaids”, azaz nincs halott sellő – annak ugyanis, aki ezzel foglalkozik, alaposan ismernie kell a teste határait ahhoz, hogy épségben ki tudjon szállni a víztartályból.
És akkor arról még nem is volt szó, hogy mindezt egy nehéz halfarokban úszva teszik úgy, hogy minél könnyedebbnek és kecsesebbnek tűnjenek. Aki már próbálta, az tudja, hogy sellőuszonyban úszni egyáltalán nem könnyű feladat, de a problémák már az farok felvételénél kezdődnek. „A sellőség sokkal gusztustalanabb, mint bárki gondolná. Mikor deréktól lefelé be vagy kenve síkosítóval, és két órán át az uszonyban ülünk a napon, minden… hát, csupa izzadtság odabent. Sokkal undorítóbb, mint azt az emberek gondolják, és nagyon nehéz ilyenkor is folyton mosolyogni” – mondta a negyedik epizódban Morgana Alba, a Circus Siren Pod nevű hivatásos sellőcsapat alapítója, és neki, azt hiszem, elhihetjük.
Aztán pedig, amikor túl vannak a produkción, és lehet velük közös fényképet készíteni, a közönség finoman szólva modortalan tagjait is tudniuk kell helyesen kezelni. Sajnos nem ritka ugyanis, hogy férfiak kellemetlen megjegyzéseket tesznek rájuk, kérdés nélkül elmondják, mit tennének velük, és arról faggatják őket, hogy vajon hogyan szexelnek a sellők. A lányok ezeket a morbid és nem helyénvaló közeledéseket mindig visszautasítják, az egyik részben Morgana Alba pedig azt ecseteli, milyen berögzült panelmondatai vannak már ilyen esetekre.
Miért?
Az tehát világos, hogy hivatásos sellőnek lenni nem csak móka és kacagás – de akkor miért akar bárki is az lenni? A dokumentumsorozatból kiderül, hogy ahány sellő, annyiféle oka van annak, hogy valaki uszonyt húz, de közös bennük, hogy vonzódnak ezekhez a mitológiai lényekhez (van olyan is, aki meg van győződve róla, hogy sellők leszármazottja), odavannak minden külsőségért, ami a hableánysággal és hablegénységgel jár, és imádnak így úszni.
Van, akinek a pánikbetegségén segített a sellőlét, másnak az önkifejezésre ad teret, és olyan is van, aki a hableánylétbe menekül a nehéz sorsa elől.
És hogy mi is igazából a sellőség? Szerintem félúton van valahol az extrém sport és művészi performance között. Hogy kinek tetszik egy ilyen produkció, ízlés dolga, de az vitathatatlan, hogy rengeteg munkájuk van egy ilyen előadásban. Azoknak, akiket érdekel ez a különös világ, jó szívvel ajánlom a Hivatásos sellők című dokusorozatot a Netflixen, nagyon sok érdekesség kiderül belőle.
Mindig tudtuk, hogy a sellők sokkal többek, mint aminek látszanak. Sejtettük, hogy inkább gonoszak, mint kedvesek. Ez az egész Ariel-történet csak figyelemelterelés volt! Íme az igazság, Kormos Anett humorista megmondja.
Krajnyik Cintia nagy izgalommal várta, hogy a moordale-i gimisek visszatérjenek, de nem azt kapta, amit várt. És nem csak azért, mert a középiskola bezárt. Vigyázat, a cikk spoilereket is tartalmazhat!
A Juult az e-cigik iPhone-jának nevezték, amikor felbukkant, de a függővé tett kamaszok miatt óriási bukás lett a vége. Közben viszont megágyazott az olyan, elsősorban a fiatalok körében népszerű vape-eknek, mint az Elf Bar. A Juul történetéről a Netflixen jelent meg egy érdekfeszítő dokusorozat.
„Pont a korom szól amellett, hogy megpróbáljam, és nem fordítva” – mondta Diana Nyad, amikor 60 évesen elhatározta, hogy újra megkísérli teljesíteni a Kuba és Florida közti 160 kilométeres távot. Miért teszi ki magát valaki ilyen veszélynek? Miközben válaszokat keres, az életéről készült új játékfilm az igazi mélységekbe is belemegy.
„Próbáljuk meg, mi történik, ha szabadon megteheted, amit szeretnél, de bűntudat és gyónás nélkül!” Ezt írta Felicia Montealegre a házasságkötésük előtt a biszexuális Leonard Bernsteinnek. Erről az időnként rettenetesen fájdalmas kísérletről mesél a Maestro című film. Íme, a háttér:
A Cruelty Free International becslései szerint évente körülbelül 192 millió állatot használnak fel tudományos célokra világszerte (ez jelenleg az egyik legpontosabb adat). A legtöbb kísérleti állatot felhasználó ország Kína (20,5 millió állat), Japán (15 millió), az Egyesült Államok (15,6 millió). Iliás-Nagy Katalin annak járt utána, hogy ezek a kísérletek milyen módon történnek ma, és történtek korábban itthon és külföldön.
Ez az adás tele van mélységgel és magassággal! Egy műsorban beszélhetünk ugyanis Karsai Dániel küzdelmeiről nagyon komolyan, és a licitálhatunk egymásra igazán könnyed témákban. Nyílt lapokkal az Örkény Színház művészeivel.
