Kisiskolásként meg voltam veszve a H2O: Egy vízcsepp elég című ausztrál tinisorozatért, amelynek főszereplője három lány, akik egy varázslatos barlangnak köszönhetően sellővé változnak, amint víz éri a bőrüket. A barátnőimmel állandóan azt játszottuk, hogy mi is hableányok vagyunk, és a kezünkkel sellőúszást imitálva rohangáltunk az iskolaudvaron. Tudtuk, hogy lehetetlen, de azért mindannyian arra vágytunk, hogy ne csak a játék ideje alatt, hanem igazából is hableányok lehessünk – aztán persze kinőttük a dolgot. Arról, hogy vannak, akik hivatásos sellőként keresik a kenyerüket, fogalmunk sem volt, ami nem csoda: a világnak erről a pontjáról nézve egy furcsa szubkultúra, ám a tengerentúlon már félmilliárd dolláros, épp berobbanni készülő iparág szerveződik a sellők köré – róluk készített négyrészes dokusorozatot a Netflix Hivatásos sellők címmel. Dián Dóri írása.
–
Felnőtt emberek csillogó sellőuszonyban, színes hajjal és pompás fejdíszekben, mosolyogva lubickolnak egy hatalmas akváriumban – igencsak furcsa hóbortnak tűnik. De miért akar valaki halfarokban úszni, miért jó ez neki, és hogyan lehet valakinek a foglalkozása az, hogy sellő? Minden kérdésre választ ad a Hivatásos sellők című dokusorozat.
Sellőtörténelem dióhéjban
Gondolhatnánk, hogy a XXI. század fiataljai fejéből pattant ki az ötlet, hogy sellőként keressék a kenyerüket, azonban az Egyesült Államokban a negyvenes évek végéig visszanyúló történelmük van a hivatásos hableányoknak. A floridai Weeki Wachee Nemzeti Parkban található tiszta vizű forrás medencéjében alakítottak ki egy tizennyolc férőhelyes színházat, ahol a nézők beleshettek a víz alatti világba, és ez az a hely, ahol a hivatásos sellők születtek. Newton Perrynek, a színház tulajdonosának ötlete volt, hogy fiatal lányok sellőként ússzanak a vízben: megtanította őket arra, hogyan merülhetnek több láb mélyre, hogyan lélegezzenek egy csőből és hogyan mozogjanak a víz alatt. A „valódi sellők” hamar népszerű turistalátványossággá váltak, ám a hableányok aranykora akkor jött el, amikor 1959-ben az American Broadcasting Company (ABC) megvásárolta a helyet, és négyszáz férőhelyesre bővítette a színházat.
A sellőlányok igazán elit csapatnak számítottak, minden lány őket irigyelte, és már nem „csak” úszkáltak a vízben, hanem koreográfiákat mutattak be – valódi színházi produkció vált a víz alatti show-ból.
Sellőshow 1961-ben, a Weeki Wachee Nemzeti Parkban – Forrás: Getty Images / Alan Band / Keystone Features
Elképzelés vs. valóság
Weeki Wachee azóta is működik, de ma már nem kell itt dolgoznia valakinek ahhoz, hogy hivatásos sellő lehessen belőle. De akkor mi kell hozzá? Elsősorban kitartás. Mert laikusként könnyen gondolhatja ugyan azt az ember, hogy milyen nevetséges dolog, hogy valaki azért kap pénzt, hogy sellőfarokban feszít a vízben (én is hasonló gondolatokkal ültem le megnézni a sorozatot), ám a mélyére úszva ásva hamar kiderül, hogy egyáltalán nem könnyű hivatásos sellőnek lenni.
Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem evidens, hogy abból a pénzből, amit sellőként keres valaki, meg is tud élni. Jelenleg ugyanis kétféle lehetőség áll a hivatásos sellők előtt: az egyik, hogy gyerekzsúrok fő attrakciójaként szórakoztatják a kölyköket, ám ez inkább arról szól, hogy a kicsiket elvarázsolja a színes uszony, a csillogó kiegészítők és a smink, meg az élmény, hogy egy sellővel beszélgetnek és játszanak a kismedencében – igazi sellőúszásról a legritkább esetekben van csak szó. Ehhez igazából az is elég, ha az embernek van egy uszonya, meg jó érzéke a gyerekekhez. Mindezzel viszont messze nem lehet annyit keresni, hogy abból valaki nemhogy jól, hanem egyáltalán valahogy megéljen. A másik opció, hogy egy akváriumnál kap munkát, esetleg bekerül egy hivatásos sellőcsapatba, amellyel járja az országot. Csakhogy ilyen munkából nagyon kevés van, a helyek pedig alaposan megválogatják, kit vesznek fel – csak a legjobbak kapnak esélyt.
Annak tehát, aki az önéletrajzába azt akarja írni, hogy valódi sellő, elhivatottságra és kitartásra van szüksége.
Ahhoz pedig, hogy valaki sellőként kapjon munkát, jókora erőnlét és technikai tudás kell. Sehol nem lehet annyival megúszni, hogy kis hableányként feszít az ember egy sziklán, de azok, akik ezt az utat választják, nem is erre vágynak. A dokusorozat szereplői szerint az egésznek a legjobb része az úszás. Ám egy sellő nem mehet fel a víz felszínére húsz másodpercenként levegőt venni, ezért tudniuk kell a víz alatt egy csőből lélegezni, nem beszélve arról, hogy végig nyitott szemmel kell mosolyogni a közönségre.
A sellők pedig kétféle vízben úsznak: vagy klóros vizű medencében, vagy a hideg, sós vizű akváriumban sok-sok hallal együtt. Mindezt hosszú percekig, nyitott szemmel, mosolyogva, puszikat dobálva olyan mélységben, ahol már a nyomás is jókora megterhelést okoz. Nem csoda hát, hogy minden sellő alapfelszerelésének része a szem-, fül- és orrcsepp, és az átlagnál sokkal gyakrabban van fül- és arcüreggyulladásuk, és a hipotermiás állapot sem ritka azoknál, akik a hideg vízben úsznak a halakkal.
Nem véletlenül az a jelmondata a Circus Siren Pod nevű hivatásos sellőcsapatnak, hogy „no dead mermaids”, azaz nincs halott sellő – annak ugyanis, aki ezzel foglalkozik, alaposan ismernie kell a teste határait ahhoz, hogy épségben ki tudjon szállni a víztartályból.
És akkor arról még nem is volt szó, hogy mindezt egy nehéz halfarokban úszva teszik úgy, hogy minél könnyedebbnek és kecsesebbnek tűnjenek. Aki már próbálta, az tudja, hogy sellőuszonyban úszni egyáltalán nem könnyű feladat, de a problémák már az farok felvételénél kezdődnek. „A sellőség sokkal gusztustalanabb, mint bárki gondolná. Mikor deréktól lefelé be vagy kenve síkosítóval, és két órán át az uszonyban ülünk a napon, minden… hát, csupa izzadtság odabent. Sokkal undorítóbb, mint azt az emberek gondolják, és nagyon nehéz ilyenkor is folyton mosolyogni” – mondta a negyedik epizódban Morgana Alba, a Circus Siren Pod nevű hivatásos sellőcsapat alapítója, és neki, azt hiszem, elhihetjük.
Aztán pedig, amikor túl vannak a produkción, és lehet velük közös fényképet készíteni, a közönség finoman szólva modortalan tagjait is tudniuk kell helyesen kezelni. Sajnos nem ritka ugyanis, hogy férfiak kellemetlen megjegyzéseket tesznek rájuk, kérdés nélkül elmondják, mit tennének velük, és arról faggatják őket, hogy vajon hogyan szexelnek a sellők. A lányok ezeket a morbid és nem helyénvaló közeledéseket mindig visszautasítják, az egyik részben Morgana Alba pedig azt ecseteli, milyen berögzült panelmondatai vannak már ilyen esetekre.
Miért?
Az tehát világos, hogy hivatásos sellőnek lenni nem csak móka és kacagás – de akkor miért akar bárki is az lenni? A dokumentumsorozatból kiderül, hogy ahány sellő, annyiféle oka van annak, hogy valaki uszonyt húz, de közös bennük, hogy vonzódnak ezekhez a mitológiai lényekhez (van olyan is, aki meg van győződve róla, hogy sellők leszármazottja), odavannak minden külsőségért, ami a hableánysággal és hablegénységgel jár, és imádnak így úszni.
Van, akinek a pánikbetegségén segített a sellőlét, másnak az önkifejezésre ad teret, és olyan is van, aki a hableánylétbe menekül a nehéz sorsa elől.
És hogy mi is igazából a sellőség? Szerintem félúton van valahol az extrém sport és művészi performance között. Hogy kinek tetszik egy ilyen produkció, ízlés dolga, de az vitathatatlan, hogy rengeteg munkájuk van egy ilyen előadásban. Azoknak, akiket érdekel ez a különös világ, jó szívvel ajánlom a Hivatásos sellők című dokusorozatot a Netflixen, nagyon sok érdekesség kiderül belőle.
Mindig tudtuk, hogy a sellők sokkal többek, mint aminek látszanak. Sejtettük, hogy inkább gonoszak, mint kedvesek. Ez az egész Ariel-történet csak figyelemelterelés volt! Íme az igazság, Kormos Anett humorista megmondja.
A popzene árnyoldalai: Lou Pearlman felemelkedése és bukása bemutatja, hogy az „aranyszimatú” menedzser hogyan teremtette szinte futószalagon a fiúbandákat, miként verte át a világot, és használta a fiatalokat az amerikai bűnügyi történelem leghosszabb piramisjátékához.
Lhakpa Sherpa egy írástudatlan nepáli nő, aki több mint húsz éve él Amerikában, és mosogatóként dolgozik. Felnevelt három gyereket, túlélt egy súlyosan bántalmazó kapcsolatot – és megmászta tízszer a Mount Everestet, valamint nemrégiben a K2-t is. Egy csodálatos dokumentumfilmet ajánlunk.
Kaineusz szerepe mintha mindig Misia Butlerre várt volna. Iskoláskora óta rajong ugyanis a görög mitológiáért, különösképp ezért a mitológiai alakért, akit az egyik első transz irodalmi hősnek tartanak.
A társadalmunkban a nagyszülőség képe is erős vonalakkal van körberajzolva. Az elképzelt jövőkép sokak számára ebben csúcsosodik ki, így az unoka nélküli élet nem csupán szerep- és identitásvesztéssel járhat, hanem az élethez való kapcsolódást is átszínezheti.
„Olyan, mint egy szélvédő, amit téglával próbálnak betörni, de meg sem reped” – mondta egyszer egy pszichológus a párkapcsolatunkra, mi meg, így négy év után jól összenevettünk. Ilyen az, amikor egy kapcsolatban mindkét fél mentális zavarral küzd, és egyikük még neurodivergens is. Triggerek, maladaptív sémák, rossz illesztések netovábbja az egyik oldalon, feltétel nélküli szeretet, hajnalig tartó beszélgetések, bajtársiasság a másikon.
Óriási várakozás előzte meg Gabriel García Márquez leghíresebb regényének filmadaptációját, már csak azért is, mert még az amúgy moziőrült író sem hitt benne, hogy megfilmesíthető a Buendíák szövevényes családtörténete. Nem is engedte, hogy kísérletezzenek vele – majd csak a halála után nyúljanak hozzá, így rendelkezett.
