A körmöm szélén van egy ágaskodó bőrdarab.
Nyüstölöm a másik kezemmel, de nem válik le.
Tövében gyulladt bőr.
A körömágy megdagad. 
Szokásom nyúzni ezt a részt magamból, 
elviselhetetlennek tűnik, ahogy kiáll belőlem, 
mindenáron le akarom tépni, 
addig nyúzom, 
amíg nagyobbat nem szakít belőlem. 

Olyan darabot, ami egészséges, alatta eleven hús van, vöröslőn lüktet a tépés után.

Elképzelem, ahogy tovább tépődnek rólam a rétegek, 
ahogy egyre beljebb kerülök a szövetekhez, 
úgy derül ki rólam egyre több igazság.
Például az, hogy nem tudok mit kezdeni a gyűlölettel.
Sok hazugságot olvasok magamról, ami ellen nem tudok védekezni.
Bármit mondanék, csak tovább gerjesztene olyasmit, amire nincs ellenszer. 
Így hagyom, váljon le rólam a bőr, tépődjön fel minél több réteg, férkőzzön be alá a gyűlölet, odabent keményítse meg a szöveteket, hogy a következő adag már kevésbé fájjon.
A végére olyan kemény lesz, hogy nem hatol át rajta semmi. 

A végén ott fogok állni,
áthatolhatatlanul,
mint egy dacos kiskamasz,
szemben apjával, anyjával,
csakazértse csinálom majd, amit ők akarnak,
rossz jegyekkel a bizonyítványomban,
jókora megfelelési kényszerrel, 
szorongással a súlyom és az arcomon lévő mitesszerek miatt,

ott fogok állni, mint egy súlyos közhely,

akiről mindent elhazudtak,
rádöbbenve blőd életigazságokra,
(semmi olyasmi, amire ne jöttek volna rá előttem generációk,)
amik annyira cikik, hogy gyorsan rászerkesztem ablakon kinéző, szomorú nő fotójára,
ott fogok állni, kemény, dacos kamasz leszek,
akinek a jobb hüvelykujján felszakad a bőr,
aki bal kezével kapargatja,

és végre érteni fogom: nincs több réteg a felsértett bőrlemez alatt.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szentesi Éva