„Nincs fejlődés krízisek nélkül!” – Interjú Miklya Luzsányi Mónikával, a Vérvonal – Étienne könyve írójával

–

Online interjúban állapodtunk meg Mónikával az új könyve boltokba kerülésének napjára, gyorsan és egyszerűen áthidalandó a Kiskunfélegyháza–Budapest távolságot. Így aztán a beszélgetés úgy kezdődött, hogy megtárgyaltuk, kinek miféle kalandjai akadnak időnként a technikával, ezen belül is a wifikóddal, amit én már, ugye, megint elfelejtettem. Mire Mónika imigyen tromfolt:

Miklya Luzsányi Mónika: Figyelj, nálunk a férjem valami borzalmas dolgot művelt. Egy számsor a wifikódunk. Miközben én egy enyhén diszgráfiás, meg erőteljesebben diszkalkuliás író vagyok. Akkor is zavarba jövök, ha megkérdezik, hány évesek a gyerekeim – öten vannak. És minden évben változik az életkoruk! Azt tudom, hogy melyik évben születtek, de azt is csak úgy, hogy sorban kiszámolom, hogy hány év telt el a születésük között.

Kurucz Adrienn/WMN: Unokád is van már?

M. L. M: Kettő is. Kristóf tizenkét éves, Louis, ő Németországban él, féléves.

K. A./WMN: Lám, gondolkodnod sem kellett a korukon!

M. L. M: Utóbbi esetében anyuka és apuka is tudós fajta, nagyon precízek, ismerik a fogyatékaimat, és mindig figyelmeztetnek, hogy most következik a születésnap.

K. A./WMN: A diszgráfia zavar a pályán?

M. L. M: Nem, főleg azóta, amióta van számítógép, mert amíg kézzel írtuk a kéziratokat, addig szörnyű volt. A férjem (Miklya Zsolt költő, szerkesztő, pedagógus – a szerk.) szokta mondani, aki alkotótársam, szerkesztőm és korrektorom is, hogy „Móni, minden betű benne van a szavakban, csak nem a jó sorrendben”. Ráadásul, amikor kézzel írtam, még olvashatatlan is volt az írásom.

K. A./WMN: Az iskolában sok gondot okozott az írás?

M. L. M.:

Nagyon jó tanuló voltam, de helyesírásból hármas.

K. A.: Gondolom, azért a magyartanárod látta, hogy van közöd a magyar nyelvhez, a fogalmazáshoz.

M. L. M: Nem, állandóan szidott. Mai napig fájó emlék, hogy a gimnáziumi magyartanárom felolvasta az osztály előtt az egyik írásomat, amiben egy kiscsirkével kapcsolatos baromi jó, poénos sztorit írtam le. Mindenkinek nagyon tetszett, mire a tanár felállított, és azt mondta, hogy akkor most írjam fel a táblára azt, hogy „tyúk”. Én meg leírtam, hogy „nyúg”. „Na, ez az, amit a mi gimnáziumunkban nem lehet megengedni” – verte az asztalt.

K. A./WMN: Mikor jöttél rá, hogy diszgráfiás vagy?

M. L. M: Általában a pszichológusok azért mennek pszichológia szakra, mert valami bajuk van – én elvégeztem a tanítóképzőt. De még ott sem tanították, viszont amikor már kint, Ecsegfalván tanítottunk, volt egy diszlexiás diákja a férjemnek. Meixner Ildikóig (neves gyógypedagógus, pszichológus – a szerk.) vittük, mire rájöttünk, mi van vele – és hát velem is. Évtizedeken át nem adtam le soha semmilyen írást, még egy önéletrajzot se úgy, hogy ne látta volna Zsolt.

K. A./WMN: A házasságotokról is lehetne egy regényt írni, azt hiszem.

M. L. M: Még a kilencvenes évek elején, amikor kicsik voltak a gyerekek, írtam egy hosszabb elbeszélést rólunk Egy marék zizi címmel. Ugye, te nem kérdezed meg, hogyan egyeztettem össze az öt gyereket az írással? Falnak megyek ettől a kérdéstől.

K. A./WMN: Nem kérdezem meg, de azt hadd jegyezzem meg, őszintén csodálom azt, ahogy ti a férjeddel kapcsolódtok évtizedek óta szakmailag és emberileg is.

M. L. M.:

Teológus is vagyok, de nem nagyon szeretek téríteni, úgyhogy ritkán mondom ezt ki nyilvánosan, de minket tényleg az Úristen rendelt egymás mellé. A Tanítóképző Főiskolán találkoztunk, Debrecenben. Már az első, tájékoztató előadást lekéstük, és a dékán kiszólt az ajtón, hogy kedves hallgatók, bejönnek vagy inkább beszélgetnek tovább? Merthogy elkezdtünk egymással beszélgetni, és erről azóta sem szoktunk le.

K. A./WMN: Ha mégis megírnád a családregényt, akkor látom magam előtt az egyik fejezet címét: „Az ecsegfalvi tanítók”. Hogy keveredtetek oda?

M. L. M: Az történt, hogy Miklya Zsoltot és Miklya Luzsányi Mónikát gyermekirodalom tárgyból kirúgták. A lényeg az volt, hogy mi már akkor is nagyon feszegettük a határainkat, mindenféle reform módszertannal próbálkoztunk. Akkoriban még nem volt a köztudatban az élménypedagógia, a drámapedagógia. De mi már akkor ösztönösen mondogattuk, hogy nem tantárgyakat kell tanítani, hanem a gyereknek az életet kell tanítani, és az élet része az irodalom, a zene, a matematika. Csináltunk is egy nagyon forradalminak számító összművészeti olvasótábort hátrányos helyzetű gyerekeknek. A tanárnő ezt és a többi bűnünket nem bocsátotta meg, évet kellett ismételnünk egy sima, aláírásos tárgy miatt. Úgyhogy kimentünk tanítani a felszabaduló időben Ecsegfalvára, és ott ragadtunk. Életünk legszebb szakasza volt, és nemcsak azért, mert fiatalok voltunk, hanem mert annyira szerettek minket a faluban, szinte együtt éltünk a gyerekekkel. A rendszerváltáskor is ott voltunk, és Zsoltot akarták polgármesternek, képzeld el! Nem vállalta. Akkor meg iskolaigazgatót akartak belőle csinálni, de azt se szerettük volna.

K. A./WMN: Sokat vándoroltatok?

M.L.M: Igen, Debrecenben belül is ötször-hatszor költöztünk, aztán volt Ecsegfalva, Dévaványa, Csorvás, ez a férjem szülőfaluja, és aztán költöztünk Kiskunfélegyházára. Itt tényleg otthonra találtunk. Ez egy csodálatos kisváros, ha valaki végigmegy a ligetes főutcán, beleszeret. Amikor először itt jártam, velem is ez történt. És most már úgy érzem, a város is elfogadott minket olyannak, amilyenek vagyunk. Olyan furáknak, akik jobbára csak itthon ülnek, aztán időnként kiderül, hogy írtak egy könyvet. A gyerekeink itt nőttek fel, csak Annát, a legidősebbet viselte meg a sok költözködés, ő négy helyen végezte el az általános iskolát. A kisebbek már gyakorlatilag ide születettek, ami jó, mert ez egy nagyon élhető város most is, tizenöt-húsz évvel ezelőtt meg még több lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Minden gyerekem tanult zenét, néptáncot, hittanra jártak, sportoltak, és mindezt úgy, hogy sehova nem kellett kísérgetnem őket, mert minden karnyújtásnyira van, ha a belvárosban laksz.

K. A./WMN: Sosem érezted szakmailag elszigeteltnek magad? Elég számodra az a figyelem, amit kaptál és kapsz?

M. L. M.:

Hívtak minket Budapestre élni, de én egyszerűen nem tudtam elképzelni, öt gyereket hogy lehet ott felnevelni. Nem tudtuk volna nekik azokat a lehetőségeket biztosítani, mint itt. Valószínűleg nem futottuk meg azt a karriert, amit megfuthattunk volna, hogyha Pestre költözünk, ha jobban beleállunk az irodalmi életbe, hogyha részt veszünk bizonyos eseményeken és elmegyünk sörözni bizonyos emberekkel.

K. A./WMN: Mentorod volt, úgy tudom, Szabó Magda, de sohasem találkoztatok személyesen.

M. L. M.: Nekem egy intelligens, nagyon művelt, olvasott anyám volt, aki nem bírta ki a kommunista rendszert, amibe beleszületett, és konkrétan belebolondult. Amire aztán rátett egy lapáttal az akkori ideggyógyászat, háromszor sokkolták, és az én briliáns anyámból lett egy növény. A Szabó Magdával való kapcsolat egy kicsit őt pótolta számomra szellemi szinten, tehát nem érzelmi kötődésben. Magda sokat segített szakmailag, de nem értette, valószínűleg azért, mert nem volt gyereke, hogy én miért nem akarok, nem tudok jobb szót: helyezkedni, kihasználni az ő támogatását. Engem mindig a szöveg érdekelt, és nem az, hogyan tudna nekem kapcsolatokat teremteni. Szerintem ezért nem találkoztunk soha, meg akkor ő már nagyon idős volt, a halála előtti két-három évben zajlott a levelezésünk.

Lehet, hogy egy kicsit élhetetlennek tartott. Sokaktól megkaptam egyébként ezt a jelzőt szerintem már a gimnáziumban is, azt gondolták, eltékozlom a tehetségemet. Mindig azt kérték rajtam számon, miért nem egy dologra koncentrálok. Tehát, hogyha szépíró vagyok, akkor csak azt írjak. Ha gyerekíró vagyok, akkor csak gyerekirodalmat. Hogyha teológus vagyok, legyek tudós. Több professzorom azt hitte, az ő tárgya a mindenem. Közben nem, csak csomó minden érdekelt. Az Ószövetség, a szociológia, a jog, az egyháztörténet, és tényleg mindent megtanultam, de nem stréberségből, hanem mert tényleg izgalmasnak találtam. És ez van ma is. Nem tudom magam elképzelni csak szépíróként, csak gyerekíróként, csak pedagógusként, módszertani könyvek szerzőjeként. És akkor az öt gyerekemről még nem is beszéltünk, akiknek a felnevelése szerintem önmagában egy élet.

Nincs bennem hiányérzet.

De most szeretnék még vagy húsz évet legalább, hogy megírhassam a regényeimet. Most már egy gyerek sincs itt, csak a macska.

K. A./WMN: A fejedben már megvannak ezek a regények?

M. L. M: Ó, igen! Most per pillanat, azt hiszem, nyolc regény van a fejemben.

K. A./WMN: Elég nagy lehet a hangzavar.

M. L. M: Hogyha ezt egy pszichiáternek mondanám, akkor valószínűleg azonnal bezárna (nevet). De nincs hangzavar, nagyon jól el tudom különíteni a sztorikat.

K. A./WMN: A napokban jelent meg a Vérvonal – Étienne könyve című regényed. Én már PDF-en olvastam, lebilincselt és sokkolt egyszerre. Kemény könyv.

M. L. M: Kemény a világ is, amiről írok. Kisgyerekeknek semmiképpen nem adnám a kezébe a könyvet, inkább tizenhat év felettieknek és fiatal felnőtteknek.

K. A./WMN: Mi volt a célod ezzel a disztópiával?

M. L. M: Amikor megjelentek az első kék táblák még 2015-ben, akkor bocsánat, de én beszartam. Hogy kiengedtük a szellemet a palackból, és nem fogjuk tudni visszatuszkolni: a gyűlölet tarolni fog.

Először inkább szociológusként kezdtem kutatni a témát, aztán az írói énem is beleszólt, vizsgálta, mi történik egy olyan társadalomban, amelyik elzárja magát minden külső hatástól több száz éven keresztül. Milyen személyiségű emberek nőnek fel egy ilyen társadalomban? Aki mégis kívülről érkezik, hol talál helyet, milyen nehézségek vagy megpróbáltatások várnak rá?

Aztán megszületett a fejemben a regénybeli világ és a karakter, Étienne, aki a legfelső kaszt tagja, és el se tudja képzelni, hogy nem helyes az a rendszer, amiben él, és amit kiszolgál. Ám, amikor fordul a kocka, és ő lesz kirekesztett, akkor elkerülhetetlen a szembesülés. Addig a rendszer által meghatározott személyiség volt, aki jó polgárként vagy jó közkatonaként, mint egy kis alkatrész végezte el a sokszor brutálisan kegyetlen feladatokat, és eszébe sem jutott tiltakozni. Aztán a rendszer kivetette magából, és most ott áll teljesen egyedül a vadonban, és újra meg kell határoznia magát. 

Rólam tudni lehet, hogy nyolc évig foglalkoztam holokausztkutatással, írtam három könyvet Sztehlo Gáborról, és egy regényt, a Te csak tánczolj szépent, amiben valahogy úgy foglalom össze a holokauszttal kapcsolatos gondolataimat, mint a Vérvonalban a bevándorlással kapcsolatosakat. Tehát megjelenik benne (nyomokban) Sztehlo is, egy gyermekmentő pap személyében, de csak mint mellékszereplő. Most is azt vizsgáltam, mi van akkor, ha az egész világ borul, ha a keresztény értékrendet teljesen kiforgatja a nemzetiszocializmus. Hogy lehet hívő keresztényként megmaradni embernek, amikor az egyházad is a rendszer mellé áll? A Vérvonalban is azt keresem, hogyan alakul Étienne személyisége a kataklizmákon keresztül.

A személyiségfejlődés mindig a kríziseken keresztül történik. Az ember rettenetesen kényelmes lény, simán elvan a langyos lábvízben. A járni tanuló kisgyermek előtt ott a három lépcsőfok, ez máris egy krízis, egy kataklizma, amit le kell küzdenie. Ahogy Étienne-nek azt, hogy kirakják a kordonon kívül.

Szerintem a kríziskerülő életmód, amire a mai világ elég erősen próbálja rávenni az embereket, nem kedvez a személyiségfejlődésének. Amikor a szülők a kudarcot elrejtik a gyerek elől, és flastromot raknak rá, hogy ó, hát nem is olyan nagy dolog, meg izé, másban ügyes vagy, satöbbi satöbbi, azzal gyakorlatilag a gyerek fejlődésének a gátjává válnak.

Henry Ford mondta, hogy a kudarc a siker kapuja, mert ugyanazt a problémát a következő helyzetben intelligensebben oldjuk meg. Na, most a pedagógus is kijött belőlem. 

K. A./WMN: Hogyan kell megszólítani ma egy tizenéves vagy akár fiatal felnőtt, digitális bennszülött olvasót? Tudom, hogy ez is az egyik kutatási területed pedagógusként.

M. L. M: Nekem azért könnyű megérteni a digitális nemzedéket, mert az én agyam is másként van huzalozva, mint az övék. Már a Z generációnál erőteljesen megfigyelhető az, hogy akkor hatékony az ismeretszerzés, ha elsődlegesen a jobb agyféltekét célozza az infó. Ez azt hozza, hogy nagyon szenzuálisan kell írni. Minden érzékszervre hatni kell, és a regénynek fordulatosnak, pergőnek kell lennie. Rowling erre ösztönösen ráérzett, mert tanított gyerekeket, és tudta, hogy nem fognak hosszadalmas leírásokat olvasni. Ma egy olvasó gyerek számára kettő-öt percenként valami új infót kell adni. Vagy valami akciót, vagy valami fordulatot.

K. A./WMN: Mikorra várható a folytatás? Úgy tudom, kétrészes lesz.

M. L. M: Nem tudom, hogy két rész lesz-e, vagy három. Mert az én fejemben megvan az egész regényfolyam, de hogy ez két regénybe fér bele vagy háromba, erre nem tudok választ adni. Körülbelül másfél millió karakternyi háttéranyagom van a könyvhöz. Most van egy munkám, amit be kell fejeznem, de már nagyon-nagyon várom, hogy elkezdhessem a folytatást, a Zahír könyvét. Ki kell derítenem, mi történik azzal a drága gyermekkel, hogyan lett ő Étienne Delacœur! 

Kiemelt kép: Vadócz Fotó / Vadócz Dávid

Kurucz Adrienn