Én meg a férjem…

…Egy bevásárlóközpontban ülünk. Mellettünk egy kislány nyálas pogácsát lóbál, az anyukája a telefonját nyomkodja, rá se hederít. Engem majd’ szétvet az ideg, egész nap a hivatalokat jártuk, a férjem viszont boldogan integet a kislánynak, és a földre leeső nyálas pogácsát is gondolkodás nélkül felkapja.

Sétálunk az utcán, épp most vásároltunk be, gondosan nézve, mi akciós, mit engedhetünk meg magunknak. Szó nélkül odamegy az eresz alatt újságot osztó, koszos ruhát viselő hajléktalanhoz, a kezébe nyom egy ötszázast, és elveszi a lapot.

Egy igencsak fárasztó nap után megérkezem haza, ami jelenleg egy tizenöt négyzetméteres kis szoba, minden luxust nélkülözve – és a férjem egy gyönyörű, cserepes virággal vár az asztalomon. A szoba kitakarítva, a vacsorám kész – kívánhatnék-e többet?

Az emberek többsége mégis utálja a férjemet

Mert fekete a haja. Mert más. Mert nem beszél magyarul, bár tanul, és nagyon szépen ejti már a szavakat. Utálják, mert különbözik, és utálják azért is, mert szakálla van. Utálják azért, mert ő egy másfajta istenben hisz. Ő azt mondja, senkit nem akar meggyőzni arról, hogy az ő istene jobb, mint a mienk.

Nem akarja elsöpörni a magyar kultúrát, nem akar mecseteket építeni, sőt, még csak nem is terjeszt fertőző betegségeket. Mégis ott tartunk, hogy egy ilyen férfivel az oldalamon nem akarok itthon maradni.

A rokonságomban is vannak olyanok, akik azzal viccelnek, hogy „a férjem úgy néz ki, mint egy cigány”. A legmegdöbbentőbb, hogy még egy olyan magyar hölgy szájából is elhangzott a vonaton, hogy „utál minden migránst”, aki 12 éve dolgozik Angliában. Ezúton is üzenem a hölgynek, hogy ő maga… egy migráns.

A kálvária a házasságunk kapcsán kezdődött

„Szerelmi házasság? Ugyan már, ki hiszi el itthon, a nagy családtámogató programok közepette. Bizonyítsa be, ha tudja, aki migránssal házasodik.” A férjem édesanyja – egy szintén végtelenül jószívű hölgy – segített nekünk a papírok elrendezésében, de még így is nehéz volt: anyakönyvi kivonat, egyedülállóság, lakcím igazolása, diplomácia felülhitelesítés, hiteles fordítás. Három papír, hatvanezer forint. Heteket vártunk csak a fordításra, majd a beadott dokumentumok bírálására. Közben megannyi könny, rázkódás a zokogástól, és telefonálás. Sírtam arborétumban, egyetemen, otthon, a fürdőszoba padlóján, sőt, még mosdóban is, a vécédeszkán kuporogva.

Ordítottak utánam a hivatalban: „Nem kötelező megházasodni!”

Megállapították rólam, hogy magyarul sem beszélek rendesen, mint magyar állampolgár, mert nem tudom, mi a különbség az „egyedülálló” és a „nőtlen” szavak között.

A nagy napnak ezután – nem túl meglepő módon – nem tudtam felhőtlenül örülni. Az anyakönyvvezető és a választott hivatal nagyon kedves volt (az egyetlen pozitívum az egész procedúra során), de még mindig nem lélegezhettünk fel.

Hiába lett a páromból a férjem, az nem automatikus, hogy együtt maradhatunk

Kell eltartási nyilatkozat, 150 ezer forintos biztosítás, magyar lakcím minden tulajdonos hozzájárulásával, sőt, kézzel írott papír is kell a megismerkedésünkről, és arról, hogy nem érdekből házasodtunk.

Nem adtam meg az örömet az ügyintéző hölgynek, hogy elsírom magam megint. Folytatjuk.

Ha kell, leírom és megvallom akárhol, hogy az én férjem a legtisztább lelkű ember, akiért bármit megtennék.

Nekünk van valamink, ami ebben az országban a legtöbb embernek biztosan nincsen meg, ezért ilyen megkeseredettek. Mi a sok hercehurca ellenére is boldogok vagyunk. Az én férjem szeret velem táncolni, fagyizni, kirándulni, focizni, sőt, a kedvemért bármilyen repülőeszközbe beül. Bízik bennem, és én is bízom benne.

Nem különbözünk a magyar házaspároktól, mégis megnéznek az utcán, a vonaton, a boltban és a villamoson is. Már nem érdekel. Hiszem, hogy mindenre van megoldás, így a mi problémánkra is.

Nem félünk az ismeretlentől. Ha Magyarországnak nincs szüksége a férjemre, akkor elmegyünk. Akik boldogok, azok boldogok lesznek Ausztráliában vagy a világ bármely pontján. És mi ebben hiszünk, rendületlenül…

Adrienn

Képünk illusztráció