-

Még kora reggel van, mindenki lassan vánszorog a bevásárlóközpontban. Átfut rajtam az önsajnálat, hogy nekem persze itt kell tolnom a kocsit hajnali hétkor, más meg alszik... és kávét kap az ágyba. Aztán figyelmeztetem magam, hogy senki nem tud úgy bevásárolni, mint én, tehát soha senkinek nem engedném át ezt a feladatot. Hosszú, rögös út vezetett idáig az önismeretben, mire felismertem magamban ezt a pompás tulajdonságot.

Ráadásul az egész fűszeres-lisztes szekrényemet felfalta a moly, ezért a múlt héten a húgommal mindent kidobtunk onnan. Így aztán duplán gondolhatom, hogy csakis én tudom megoldani a feladatot, hiszen pótolni kell a fűszereimet is.

A kosaram szép lassan tele, a karton tejet már csak oldalra tudom betuszakolni. Elindulok a pénztár felé, ahol nincsenek túl sokan. Korán van, de azért válogatok. Én nem tudom, hogy van ez, de mindig a szarabb sort választom, úgyhogy most próbálok matekolni.

Kiválasztok végül egy fiú pénztárost, tök kedvesnek látszik. Félig kipakolom a szalagra a cuccomat (tetemes mennyiség), amikor egy eladólány odajön a fiúhoz egy kartondobozzal. Megáll közvetlenül mellette, olyan közel, hogy majd felborítja a srácot. Sötétszőke, zsíros fürtjei a nyakára engedve, – egy pillanatra átfut rajtam, ha tanácsot kérne, mondhatnám neki, hogy a zsíros hajat mindig fogjuk lófarokba, de nem kér tanácsot, az nyilvánvaló. Nagyon magabiztos.

– Aprót hoztam – mondja, és kicsit megemeli a kezében tartott dobozt.

Vidáman, szinte cinkosan mosolyognak egymásra. Ahogy a lánynak nevetésre húzódik a szája, látom, hogy a fogain legalább három milliméteres lepedék van. Elképedve fixírozom, nem hiszek a szememnek. 2016-ban... Európában... basszus! Nincs fogkeféje? Ez nem egynapos lepedék, ez a nő szerintem még az életben nem mosott fogat.

A fiú – mintha ott se lennék – azt mondja:

– Jó-jó, mindjárt leváltjuk, csak először megcsinálom már ezt a nőt.

Köszi! – gondolom magamban – még jó, hogy nem nénit mondott, mert akkor biztosan hozzábaszok valamit.  De, hogy „megcsinál”, ahhoz azért nekem is lenne egy két keresetlen szavam. Vidáman csevegnek, mintha ott se lennék. Megtudtam, hogy a lány nemrég jött haza Baden Badenből, ahol a húga szintén pénztáros valami nagyáruházban, és piszok jól keres, legalább az ötszörösét, mint ő itt ebben a szarban. Mire a fiú évődve korholja, hogy:

– Engem meg nem vittél? Pedig elfértem volna a zsebedben. Nagyon jól jártál volna velem! – jelentőségteljesen kacsint.

A lány zavartan köhécsel, majd részletesen, vihorászva ecseteli, hogy repülővel volt, mert az csak hatvanezer, a vonat sokkal drágább, a buszról nem is beszélve, és a húga, akit meglátogatott, kint jól keres, még be is pótol, sőt a reptérre is kimegy érte kocsival. Amúgy meg a húga már rajta van az ügyön, nemsokára lesz neki is állása, csak, ugye, ő nem beszél nyelvet, ami egyelőre hátrány. Azt mondja: egyenlőre.

Nem tudom eldönteni, hogy arra gondol-e, majd tanul nyelveket... vagy arra, hogy nemsokára mindenütt a magyar lesz a kötelező nyelv.

A pénztárosom még mindig évődő hangulatban már ott tart, hogy bizony a lány húga, ha már egyszer jól keres, az ő repjegyébe is bepótolhatna, mert ő meg cserébe boldoggá tenné a lepedékes fogút. Aztán megtudom, hogy ő is utál vonatozni, de buszozni még annál is jobban, mert egyszer busszal ment görögbe, de hát... ne tudja meg a csaj, mennyire gáz úgy menni. Tényleg... mintha ott se lennék.

A lány kezd most mesélni, a fiú közben csak egyszer néz rám. Akkor is lebasz, hogy a fügét nem mértem le? Mondom, akartam, de a mérlegen nem volt füge, a ládára sem volt kód írva, azt írták rá, hogy darabja 178 forint. Helyett: 60. Elhúzza a száját, és közli, hogy akkor itt marad a füge. Megy fel a vérnyomásom, de sóhajtok egyet, hátha megnyugszom. Leszarom, sziszegem a fogaim között, csak haladjunk, ne kelljen ezt hallgatnom sokáig. Rám néz, azt mondja: tessék? A keze megáll a levegőben. Juj, mondom, mindjárt még ki is kapok a végén, amiért nem örülök eléggé felhőtlenül a bimbózó kapcsolatuknak. Mondom semmi-semmi, csak motyogok, mire a fiú fejcsóválva folytatja a fűszereim blokkolását.

Szóval a lány tovább mesél, azt mondja, hogy na, ő soha többet nem menne hosszú útra busszal, de még itthon se szívesen ül fel rá. Hú, gondolom magamban, drága lehet ide a város szélére taxival járni, de kussolok, mert félek, hogy ha szólok, akkor megáll a fiú. Így is elég lassú.

– Sőt, megfogadtam hogy én soha többet nem szállok buszra, abban biztos lehetsz, hogy ha egyszer elhatározom, az úgy is lesz! – a lány, hogy mindezt nyomatékosítsa, még közelebb hajol a fiúhoz, már-már összeér az arcuk.

Még én is megkönnyebbülök ilyen határozottság hallatán. Mert az én aranyszívű pénztárosfiúm el sem tudja képzelni, hogy mi történt vele egyszer a buszon. Hát, én sem tudtam elképzelni, drukkoltam is, hogy nyögje már ki végre, mert addig a fiú keze a levegőben állt, még azok a kezek is mintha áhítattal várták volna, hogy vajon mi történhetett ezzel a kisleánnyal a buszon, amiért ez a súlyos trauma kialakulhatott.

Szóval, ő azóta nem száll buszra, amióta egyszer Pesten, előtte ült egy migráns.

– Érted – mondja kicsit feszültebben, érzem, hogy emelni fogja a tétet – egy migráns! – Már szinte kiabálja a szót. Még a szomszéd kassza előtt álló bácsi is felkapja a fejét, de aztán unottan visszafordul. Tehát ő, mármint a lepedékes leány azóta igenis fél a buszon.

Mert képzelje el a pénztárosom, hogy ez a migráns, nem elég, hogy ott ült az ő reggeli járatán, hanem még hátra is fordult, és belebámult az arcába.

– Nem fogod elhinni, de vette a bátorságot... és rám kacsintott. Érted, bazdmeg? Rám kacsintott!

És nem, és nem bírom tovább, pedig már csak pár darab fűszerem van hátra, nem tudom befogni a pofámat.

– Honnan tudtad, hogy migráns? Volt a mellén egy kis tábla, hogy migráns vagyok? – a kezem kicsit remeg az idegtől, ahogy a fűszereket dobálom a négyszáz forintos szatyorba.

– Nem! – oktat ki gúnyos mosollyal, amitől még undorítóbbnak látom a fogán a sűrű lepedéket. Külföldiül beszélt. Nem hiszek a fülemnek. Nem hiszek a fülemnek! Külföldiül beszélt. Ennyi. Erről ismerszik meg az ellenség. Egyetlen mondat dobol az agyamban:

- Mi a fasz van ebben az országban?

És nem és nem állom meg, mert gonosz vagyok. És korán van. És túl sokáig hallgattam őket.

– Remélem, te nem mosolyogtál rá, mert hidd el, bombázások ide, bombázások oda, ennyi lepedéktől, amennyi a te szádban van, hazáig szaladt volna!

...és boldog zsibbadással kezdem kifelé tolni a kocsit, de egyszer csak belém csap a felismerés. Ennek biztos fogalma sincs róla, hogy mi az a lepedék…

...hiába volt az egész.

Péterfy-Novák Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/IMG_191