Csak tippelek, de mintha Sofia Coppola Marie Antoinette-jével kezdődött volna az a trend, hogy ikonikus nőalakokra új szemmel tekintünk, lehántjuk róluk a romantikus mázat, és megvizsgáljuk a valódi személyiségüket. Ez pedig sok esetben azt jelenti, hogy felfedezzük az elnyomottságukat, a szenvedésüket és a magányosságukat, és máris nem tűnik olyan irigylésre méltónak a sorsuk – legyenek bármilyen szépek, gazdagok vagy előkelők –, mint amilyennek korábban hittük.

A Marie Antoinette után jött a Jackie (Jackie Kennedyről), aztán a Spencer (Lady Dianáról), de ha nem ragadunk le a „first lady”-knél, idesorolhatjuk a Judyt (Judy Garlandról) és a Blonde-ot (Marilyn Monroe-ról) is. Mind azt meséli el, hogy látszólag a világ tetején csücsülni körülrajongott szépségként (vagy éppen tehetségként) valójában keserű sors. Rettenetes teher, és bénító elszigeteltséggel jár együtt.

Lehet, hogy most túlzásnak tűnik egymás után látni ennyi szenvedést, és azt, hogy ezúttal főként ez az oldaluk mutatkozik meg, de az igazsághoz biztosan közelebb áll, mint ahogy korábban láttuk (láttatták) őket.

Egyáltalán nem meglepő (sőt), hogy Sisit is újra kell értékelnünk ebből a szemszögből, hiszen tökéletesen beleillik a sorba. Eddig is lehetett tudni, hogy a „mi Erzsébet királynénknak” nem egészen az a tündérmese jutott, amit a Romy Schneider-féle filmsorozat sugallt: például, mert meghalt az első gyermeke, Zsófia, akit nem is szoptathatott, nem is nevelhetett, mert az anyósa (Zsófia főhercegnő) nem hagyta; vagy azt, hogy a férjétől, Ferenc Józseftől gonorrheát kapott; hogy betegesen vigyázott az alakjára (noha akkoriban a karcsúság még nem volt olyan divatos, mint aztán a XX. században lett); hogy a rossz fogai miatt a száját is alig merte kinyitni, ami miatt együgyűnek hitték; és hogy egyetlen fia, a trónörökös Rudolf (aki örökölte az érzékenységét, és a „melankóliára” való hajlamát) öngyilkos lett.

A Fűző című film azonban nem az egész életét, csak bő egy évét veszi górcső alá – ezen keresztül is kiderül a lényeg.

1877 végén, és 1878 első felében járunk, amikor – a film szerint – már a negyvenedik életévét is betöltötte (valójában még csak 33-34 éves volt ekkor), és az öregedés, a császár melletti sivár és formális élet, és a perspektívanélküliség egyaránt nyomasztotta. Belefáradt abba, hogy rendbe hozza a kapcsolatát Ferenc Józseffel, akinek sosem tudott megfelelni; kiégett az udvari etikettben; a feléje áradó elvárásokat már keserűen nyelte le, és megpróbálta inkább a saját útját járni. Ami azt jelentette: minél kevesebb időt tölteni a Burgban, és minél többet a természetben, lóháton.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De boldogabb így sem lett, főleg, mert amitől szabadulni próbált, az mindenütt üldözte: a kötelességeit sosem tudta teljesen ledobni, ahogy az őt nyomasztó elvárásokat sem. És sehol nem talált olyan társra, akiben megbízhatott volna, vagy akiből erőt meríthetett volna (a társalkodónőjén, Festetics grófnőn kívül, akin viszont kegyetlenül basáskodott). A film szerencsére azt is bemutatja, hogy azon túl, hogy ezt a helyzete sem tette lehetővé, némi felelőssége azért neki is volt benne. 

Akit a rangja a többiek fölé emel, és akit jóformán nem tekintenek halandó embernek, az bizonyos fokig maga is eggyé válik a szerepével, még ha szenved is tőle. 

Igazi európai film a Fűző – de nem abban az értelemben, hogy lassú és unalmas, csak hogy árnyalt és az apró rezdülésekre koncentrál. Egy-egy elidegenítő mozzanaton túl – például, hogy az asztali gyertyatarókban nem valódi gyertya, hanem villanykörte ég, vagy hogy a képbe egyszer bekacsint egy felmosóvödör – igyekszik a történelmi hitelességnek megfelelni. Nem tobzódik a fényűző látványban, hanem inkább az arcokra és a lelki rezdülésekre koncentrál, de a korszak szokásait, viseleteit hűen tükrözi – csak időnként modern zenével fűszerezve (ezt is a Marie Antoinette nyomán teszi). 

Az is nagyon szép például, ahogy Sisi és környezete magától értetődő módon váltogatja a nyelveket: a németen túl franciául és angolul is társalognak, sőt,

Erzsébet előszeretettel szólal meg magyarul is, a legkisebb gyermekével, Mária Valériával például csak a mi nyelvünkön beszél (ez is megfelel a valóságnak).

A hitelességet erősíti (legalábbis a mi szemünkben), hogy amikor Andrássy Gyula gróf (a Monarchia külügyminisztere, Sisi bizalmasa) egyszer képbe kerül – csak egy díszvacsora vendégeként –, egy magyar színészt választottak a karakterére: Lengyel Tamást, pedig meg sem kell szólalnia.

Ehhez jönnek aztán az olyan furcsaságok, amikről nehéz megállapítani, hogy a film önkényes, fikciós elemei-e, vagy szintén valós részletek, csak a nyilvánosság elől eddig rejtve voltak: például, hogy a háziorvosa javaslatára egy új kedélyjavító gyógyszerrel kísérletezett: heroinnal lőtte magát; hogy az önsebzés módjaként egyszer csak ollóval esett neki a derékig érő hajának, és rövidre nyírta (majd úgy is hagyta, a levágott tincsekből pedig parókát készítettek, és a nyilvánosság előtt azt viselte); vagy hogy legkedvesebb társalkodónőjével közös tetoválást varratott magára. Extrém diétáit, testének napi rendszerességű méricskélését, vagy megszállott sportosságát feljegyzések támasztják alá.

De ami Marie Kreutzer filmjének legfőbb erénye, az nem is az, hogy mennyi újdonságot tudunk meg Erzsébetről (és találgathatjuk, hogy ebből mennyi lehet valós), hanem hogy a lényét sikerül közel hozni a szívünkhöz.

Igazán, mélyen így lehet csak megszeretni őt: a hibáival és az esendőségével együtt.

A vágyaival, amiket senki, soha nem tudott kielégíteni; a csalódottságával, amiért a férje soha nem lesz rá igazán kíváncsi, ezért nem is értheti őt; és a vadságával, amit a gyerekeivel próbált kiélni, időnként önző módon. Az egész elveszettségével, mindenütt korlátokba ütköző személyiségével, örök reménykedésével és rendszeres csalódásaival. A csodálatos Vicky Krieps most is hibátlanul komplex karaktert tud varázsolni a vászonra, ahogy korábban a Fantomszálban (amiben felfedezték) vagy a Bergman szigetében. Nemcsak hogy minden percben leköti a figyelmünket, de még sokáig elnéznénk őt ebben a szerepben – kár, hogy a Fűzőből nem lesz sorozat…

Képek: Cirko Film

Gyárfás Dorka