„A saját bőrömön éreztem a hercegnő magányát” – Szentesi megnézte a Spencert

–

Semmiképp ne nézd meg ezt a filmet, ha egy egész éjjelen át tartó epegörcsöd van, émelyegsz, és üres vagy testileg-lelkileg, mert még mélyebbre taszít valami szürke homályba. Nincs feloldozása, nincs kiút belőle, még akkor sem, ha egy pillanatra úgy tesz a film, mintha lenne – de ismerjük a tragikus végkifejletet.

Ám kit érdekel az én epegörcsöm, ha a moziban épp a Spencert adják, a világ kedvencéről szóló új mozit, ami csak rá fókuszál? Senkit! Még engem se. Mentem, szemembe húzott sapkában, kapucniban, maszkban, senki ne lásson, én se lássam magam, belesüppedtem a székbe, popcornt se kértem, és azt kívántam, bárcsak egyedül ülhetnék a teremben. De az tele volt, és ropogott a kukorica a fogak alatt – kurvára idegesített.

Ez most itt egy dráma, kérem szépen, az enyém meg a hercegnőé!

El is felejtettem, mennyire elszoktam a tömegtől, és hogy az mennyire zavaró lehet. 

A film szigorúan három napra koncentrál, a kerek egészet javarészt ismerjük úgyis: 1991 karácsonyán látjuk a hercegnőt és a királyi családot, Károllyal kötött frigyének tizedik évében, amikor már Kamillával csalta elég nyilvánvalóan, a házasságuk pedig romokban hevert, és a romok alatt vergődött Diana. A központi figura olyannyira ő, hogy a királyi család többi tagjának gyakorlatilag semmi jelentősége, alig szólalnak meg, csak kellemetlen biodíszletek. Még a személyzet néhány tagja is nagyobb jelentőséget kap a történetmesélés szempontjából, ezzel is kiemelve, Diana mennyire magányos volt ebben a díszes famíliában.

Nem azt vártam ettől a filmtől, hogy láthassam, mennyire hasonlít a főszerepet játszó, egyébként kiváló munkát végző Kristen Stewart a néhai hercegnőre. Nem akartam látni újra a pontosan lemásolt ruhákat, mert tudom, hogy azt meg lehet csinálni, és egyébként is ismerem az ikonikus darabjait. Kívülről fújom, hogyan játszott Diana a stílusával, milyen jelentősége volt egy-egy öltözetének. Nem feltétlenül azt akartam látni, hogy a családban hogyan viszonyulnak hozzá, mert ha itt most csak Diánáról van szó, akkor tényleg csak őt szerettem volna látni, az ő érzéseit, állapotát, és végül is pontosan ezt kaptam, csak nem úgy, ahogyan elképzeltem, vártam.

Rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam a majd' kétórás mozi alatt.

Idegesített a zene (pont ez volt a célja), idegesített a lassú haldoklás, megfulladtam a képektől, még akkor is, ha azok gyönyörűek voltak, a bőrömön éreztem a hercegnő magányát, és pontosan ez volt a rendező célja. Csak nem értem, miért?

Miért kellett ezt a filmet megcsinálni? Akarom én látni ennyi évvel a halála után a Szívek királynőjét ebben a meghasadt állapotában? Akarom tudni, hogyan és hányszor hajolt a vécécsésze fölé, hogy ledugja az ujját? Akarom tudni, milyen nyomás nehezedett rá, milyen szörnyeteg módon bántak vele, hogy nem volt lehetősége sikoltani, kiabálni, mennyire nyomorult volt, boldogtalan, és hogyan fulladozott? Mennyire nem számíthatott senkire, mert egyedül volt, és hogyan vergődött a kalitkában, mint egy kismadár? 

Nem akarom.

Ez a film Diana lassú halála. Előrevetíti, hogy az életének nem lehetett boldog befejezése. 

A Boleyn Anna-párhuzammal pedig nem feltétlenül értek egyet, mert ha akarom, ha nem, az az összeesküvés-elmélet jut eszembe róla, amit a balesete után gyártottak: hogy a királyi család tette el a hercegnőt láb alól (bár lehet, hogy ezt csak én akarom belemagyarázni). Sosem jutna eszembe a két nőt egy napon említeni, ráadásul ez a szál agyonhangsúlyozott a filmben. 

A főbb karakterek viszont zseniálisak: Kristen Stewart príma munkát végez, elkapta a hercegnő légies, madárszerű alakját és szépségét meg az esendőségét, úgy, hogy egy percig sem akar görcsösen hasonlítani rá. Nincs benne manír, erőltetettség, maszk nélkül hozza az éteriségét. És a személyzet kiemelt tagjai, az öltöztetőnője, a séf, de még a rettenetes ábrázatú, a palota biztonságáért felelő őrnagy is kiválóak. A Spencer egyik érdekessége, hogy a díszlet és a személyzet úgy tükrözi vissza a fojtogató bezártságot, hogy az tényleg mestermunka – kezdve attól, ahogyan a katonák meghozzák az alapanyagokat a konyhára, ahogy lerakják a rettenetes dobozokat tele ínyencséggel, ahogy a személyzet suttogva dolgozik, és mindenki tud mindenről.  

 

A Spencer egy lélektani dráma, amely kizárólag a hercegnő elmeállapotára koncentrál. Nem jó nézni, nem kapcsol ki, gyönyörű, veséig (vagy epéig) hatoló képekkel meséli el ennek a nőnek a tragédiáját – de a kérdésem továbbra is az, hogy miért akarta ezt a rendező így elénk tárni? Miért kell nekem így látnom a Szívek királynőjét? Pláne úgy, hogy a teljes igazság soha nem fog kiderülni a történésekről, az okokat pedig legfeljebb csak boncasztalra pakoljuk, de szétszálazni nem fogjuk soha, mert nem voltunk ott, nem láttuk, és százszázalékosan biztosat nem tudunk. 

Ez a plakát viszont tökéletes:

Szentesi Éva

Képek:  Fórum Hungary