–

Sok mindent tudtam Marilyn Monroe-ról – nevezzük így, bár a Blonde szerint helyesebb volna Norma Jeane-nek –, de azt nem, hogy az anyja egy kétségbeesett, zavaros pillanatában vízbe akarta fojtani gyerekként. Pedig talán ennyit is elég lenne tudni ahhoz, hogy felmérjük, micsoda traumatizált élet volt mögötte, olyan törésekkel, amikből talán nem is lehet felépülni. 

Sorolom: az apja ott sem volt, azon nyomban lelépett, amikor kiderült a létezése. Az anyja idegileg összeomlott, képtelen volt egyedül vinni a terheit (az egyedülálló, zabigyereket nevelő nőét a ’30-as években), rettenetes tette után – mely szerencsére kudarccal végződött – egész életére ideggyógyintézetbe került, a kis Norma Jeane pedig senkinek sem kellett, legkevésbé azoknak, akikben bízott, így árvaházba került, ahol – ez közismert – még évekig hajtogatta, hogy ő nem árva.

Hát, így kezdődik a film, kiragadva és felhangosítva életének ezeket a soha be nem gyógyuló eseményeit, ráadásul úgy, mintha nem volna kontextusa, mintha nem volnának mögötte-mellette más emberek, más élmények, csakis a végtelen magány, kiszolgáltatottság és elárultság. Aztán snitt, és legközelebb már gyönyörű fiatal lányként találkozunk vele, aki mindenáron ki fogja rángatni magát ebből a nyomorból, és új életet épít, amiben csillogás, siker, szerelem és gazdagság uralkodik.

Minél távolabb kerülni attól, ahonnan jön. Minél messzebb attól, ami őt Norma Jeane-né teszi.

Úgyhogy kreál magából – persze mások korántsem önzetlen segítségével – egy új perszónát: Marylin Monroe-t, és beleveti magát mindenáron (szó szerint minden áron), csak ne kelljen a fájdalmait újraélni. Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy sejtsük: ebből még nagy bajok lesznek. Meg hát, tudjuk is…

Aki valamennyire ismeri Andrew Dominik író-rendező korábbi munkáit (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, Ölni kíméletesen), az sejthette, hogy nem egy hagyományos életrajzi filmre kell számítani, és talán azt is, hogy az az alkotó, akit kifejezetten a bűn és a bűnös lélektana érdekel, ebben a történetben is erre fog fókuszálni. Mivel az említett két korábbi filmje főszereplője, Brad Pitt kérte fel a feladatra (ezúttal produceri minőségben), az is egyértelmű: nem akartak olcsó hollywoodi sztorit készíteni belőle. Azzal csak még egyet rúgnának az amúgy is agyonbántalmazott Marilynbe.

Inkább valamiféle szembenézési szándék érezhető a filmből: Hollywood legromlottabb arcát tárja elénk.

És nemcsak az öreg producerek, sztárcsinálók, rendezők tűnnek fel érzéketlen és kizsákmányoló szerepben, hanem az egész amerikai elit, és mindennek a csúcsán az egykori elnök, John F. Kennedy – nála talán nem létezik negatívabb szereplő a filmben.   

Úgyhogy csupa olyan téma jelenik meg ebben a két és háromnegyed órában, ami mára lett nyíltan kibeszélt téma: a női test tárgyiasítása, szexuális abúzus, párkapcsolaton belüli fizikai-verbális bántalmazás, a nemi szerepek közt tátongó szakadék, a sztárrendszer lélekölő mechanizmusai, és az abortuszt/vetélést követő gyászfolyamat – majd mindezek következményeként a depresszió és a függőség. A gyökerükben pedig – sosem feledjük – az a rettenetes indulás. Hogy mindenki elhagyott. Mindenki átvert. Nincs kiben bízni. Amit aztán lehet ismételni a végtelenségig…

Hát, ezért nem irigylem Ana de Armast, aki a szívét-lelkét-testét adta a szerephez, és meg is találta magában mindazt, ami hozzá kellett. Nem volt magától értetődő választás, de utólag látjuk: szinte tökéletes. Meg is őrzi önmagát és a színészi integritását, és át is lényegül. És nem az ismerős, levegős hanghordozás, a viIágba küldött széles mosoly, a vibráló szexualitás miatt, hiszen minden negyedórában emlékeztetnek rá: mindez csak játék – és álca. A mögötte lüktető bizonytalanság, bizalmatlanság és szeretetvágy a karakter magja. Úgyhogy tragikus halála sem rejtélyes a filmben, nem kellett hozzá eldönteni, sem nyitva hagyni, hogy az elnök emberei tették-e el láb alól, vagy öngyilkos lett. Már szinte nem is lényeges: a tragédia kezdettől fogva kódolva volt a sorsába.

Lélektanilag reális, ám az ábrázolás módját tekintve nem realista filmet látunk.

Norma Jean karaktere mintha egész végig valami vákuumban lebegne, ahonnan keresi a fogódzókat: bárkit vagy bármit, amiben megkapaszkodhat, csak érjen véget ez a magányos lebegés.

Ezért valami szorító csönd lengi be a filmet, a jeleneteknek ugyanis szokatlanul kevés a háttérzenéje. Amikor viszont felcsendül Marilyn Monroe egy-egy híres slágere – eredeti felvételen –, annak mindig többletjelentése van. És egyszer mintha nemcsak hangban, hanem képben is valóban őt látnánk, az igazi Marilynt, a színésznő olyan tökéletesen levette a mozgását, a mimikáját – egészen kísérteties –, épp, amikor a kielégíthetetlen szeretetéhségéről énekel.

Egyébként izgalmasak a számítógépes trükkök is, ahogyan a valóság és a főhős belső megélése közti határon ingadoznak, ide-oda billenve – így hat át mindent Monroe elveszettsége. És ahogy a külső és a belső világ összefolyik, vagy időnként konfrontálódik, úgy váltakoznak a filmben a filmben a fekete-fehér és színes részek is, bár nekem nem sikerült megállapítani, hogy van-e ennek valami szabályszerűsége. 

Nagy szerencse – de egy jó rendezőnél nem meglepő –, hogy a mellékszereplők (akik persze Marilyn életében főszereplők voltak) is elsőrangú színészek, mint amilyen Bobby Cannavale (Joe DiMaggio) vagy Adrien Brody (Arthur Miller szerepében) – mindketten fantasztikusak. Egyes jelenetek önmagukban elmondanak mindent: például az első randi mindkét esetben. Ami viszont számomra kiábrándító volt, az a két férjtől származó magzattal folytatott kommunikáció, illetve annak direkt ábrázolása – ez nem volt méltó a film stílusához, finomságához. Ahogy az elhagyó apával folytatott képzeletbeli levelezés sem: ezek visszarántották a filmet egy „hallmarkos” színvonalra.

Pedig a Blonde amúgy nem ide lőtte be magát, a látványvilága is más ízlést képvisel: visszafogott, hiteles, jelzésértékű. Marilyn Monroe ikonikus viseletei és fotói mind megjelennek, de kontextusba ágyazva (nem öncélúan), mélységet és hátteret adva hozzá. Végtére is azt szolgálják, hogy minden percben tudatosítsák bennünk: valami egész más jelent meg a nyilvánosság előtt, mint ami mögötte, a valóságban húzódott. 

Kezdve ott, hogy mi Marilyn Monroe-t ismertük, holott ez a személy Norma Jeane Baker volt. És bár a kezdet kezdetén ő menekült ebbe az imidzsbe, ő teremtette meg az álarcát, de az viszonylag hamar ellene fordult, és onnantól semmi más vágya nem volt, mint hogy legalább a magánéletében levethesse. Nem hagyták neki, és nem tudott elviselni több veszteséget, mint amennyit már gyerekként elszenvedett, így aztán ő maga veszett oda.

Képek: Netflix

Gyárfás Dorka