„Az utolsó negyedórában már vissza sem próbáltam tartani a könnyeimet” – Megnéztük a Judy Garland-filmet

–

Emlékszem, annak idején, amikor megnéztem a Piafot, egy sötét, belső udvarra néző ablakos, penészes kis albérletben éltem, ahova szinte csak aludni jártam haza. Olyannyira hatása alá kerültem a filmnek, hogy minimum hetekig azt játszottam, én vagyok a híres, tragikus sorsú sanzonénekesnő, annyira megérintett a művész tragédiája. Azóta sem tudom felfogni, hogy lehet annyira azonosulni valakivel, mint amennyire Marion Cotillardnak sikerült Piaffal.

De nem ő volt az első, és talán nem is az utolsó, akit ennyire szerettem, és aki ennyire érdekelt.

Lady Dianaért például ugyanennyire rajongtam gyerekkoromban, és amikor meghalt, akkor rendesen gyászoltam. Pedig ő filmekben sem szerepelt, és lemezeken sem énekelt, mégis belefacsarodott a szívem a halálába. 

Most pedig itt van nekünk Judy Garland, az Óz, a csodák csodájának sztárja, akit Renée Zellweger próbál életre kelteni.

A hányatott sorsú, szeretethiányos, abuzált, és gyógyszerfüggővé tett gyereksztárt – aki alig tizenhárom évesen lett világhírű, és aki kétéves korától a színpadon, a kamerák előtt létezett – nem könnyű megfesteni.

Egy végletekig meggyötört ember utolsó hónapjait látjuk, amelybe néha bevillannak a pályakezdő színésznő életének momentumai: láttatva, honnan vezetett az út a végállomásig: az elviselhetetlen, tomboló, másokkal alkalomadtán kegyetlenkedő, összekavarodott, erősen gyógyszerfüggő, de még mindig híres díváig.

Látjuk, ahogyan anyagi gondokkal küszködik, és közben értetlenkedünk, hogyan képes egy világsztár, aki kétéves kora óta a színpadon van, annyira legatyásodni, hogy egy parányi lakásra se fussa neki? Erre nem kapunk konkrét választ. Azt is csak futólag érzékeltetik, miért vált el a férjeitől, és az elsőszülöttjét, Liza Minnellit csak egy jelenet erejéig mutatják meg, de ebből is csupán annyit tudunk meg, hogy nem volt éppen szoros anya-lánya kapcsolatuk. Pedig a szintén világsztárrá vált Minnelli élete kísértetiesen hasonlít az anyjáéra, szinte menetrendszerűen rombolja ugyanúgy önmagát, mint Garland, bár be kell, hogy lássuk, nincs sok választása egy ilyen kaliberű előd árnyékában. 

Mégis jobban akarom érteni az összefüggéseket, azt, mi vezetett addig, hogy egy ennyire ragyogó tehetség ilyen szomorúan végezze. De ezekre talán majd egy másik filmben kapom meg a választ. Igen, hiányérzetem maradt a filmmel kapcsolatban.

Viszont. Van itt egy óriási viszont, amiért mégis azt mondom, megéri végigülni a két órát.

Már az első óra után folyik a könnyem némán, csorog le végig az államon, és érzem, ahogyan folyik le a nyakamon, és benedvesíti a fehér, tengeri szellő elnevezésű öblítővel kimosott pólómat. Letörlöm a könnyeket, de a sírás csak időszakosan marad abba.

A film felétől folyamatosan könnyezem. Az utolsó negyedórában pedig már vissza sem próbálom tartani, olyan erővel tör elő belőlem a zokogás. 

Judy Garland 1969-ben, negyvenhét évesen halt meg. Akkor még egészen másmilyen fogalmai voltak arról az embereknek, hogyan függ össze a test és a lélek, mennyire vannak hatással ránk a gyerekkorunkban ellenünk elkövetett aljasságok, terápia híján leginkább csak elvonókon szabadulhatott meg az ember a „gonosztól”. Arról nem is beszélve, hogy Hollywood már akkor sem bánt kegyesen a legnagyobb sztárjaival, a „gyárnak” is beint egyet ez a film.

(Jó lett volna, ha mélyebbre ásnak a filmkészítők abban az aljasságban, hogyan tömték a gyerekszínészeket akkoriban gyógyszerrel, csak azért, hogy a legtöbbet préselhessék ki belőlük a minél nagyobb haszon érdekében.)

Renée Zellweger azonban úgy adja vissza az idősödő Garlandot, hogy még két óráig néztem volna úgy is, hogy semmit nem csinál, csak énekel. Énekel elementáris erővel, meggyötörten, botladozva, részegen és józanul.

Drámaian érzékelteti, ahogy hozzá volt láncolva ez a művész a színpadához. Amit legalább annyira gyűlölt, mint amennyire imádott. Bemutatja, hogy képtelen volt már nélküle létezni, bármennyire is taszította, ugyanolyan erőteljesen vonzotta is. Nem tudott másképpen létezni, csak úgy, hogy kimegy a deszkákra, kissé megmerevedett, görcsösen görbült háttal, csontos, göcsörtös kezeivel megszorítva a mikrofont, és az utolsó lélegzetvételig énekel. 

Zellweger méltónak bizonyult ennek a nagy és összetett karakternek a megformálására az Arany Glóbusz után kijárhat neki az Oscar-díj is. Legalábbis én kicsit sem csodálkoznék, ha megkapná. 

Judy Garland halálát már nem mutatják meg a film készítői. Nem az utolsó perceiről szólnak a végső képkockák. Úgy fejeződik be a film, hogy arra a kérdésre fókuszál: halhatatlan maradt-e ez a jobb sorsra érdemes, tehetséges ember, aki isten tudja, megtalálta-e azt, ami a szivárványon túl van.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Forrás: Judy, BBC Film, 2019