–

Jackie Kennedy végre kitör a szemérmesség skatulyájából. Marylin Monroe bombázó karakterével szemben őrá a szűzies életet élő mintafeleség szerepét osztotta a korabeli sajtó. Most, a huszonegyedik században talán az ő egyénisége is a helyére kerül a történelemben. Persze benne van a pakliban, hogy közel sem volt annyira tökös nő, mint amilyennek a vásznon látszik, az viszont biztos, hogy nem volt szentéletű, egyszerű nő sem. A film készítői a Jackie-vel dobtak egy csontot a politikai kommunikációra és az amerikai politikai kultuszra éhezőknek. Annak ellenére, hogy egy özvegyen maradt asszony nézőpontjából mutatják be a férj meggyilkolása és a temetés közötti időszakot, olyan cinikus kiszólásai vannak a főhősnek, melyeken egyszerűen nem lehet nem mosolyogni. Ezek után baromi kíváncsi lettem, és utánajártam, ki is volt valójában Jackie.

Jacqueline Lee Bouvier egy Wall Street-i tőzsdeügynök lányaként látta meg a napvilágot. Noha felvilágosult, jó módú demokrata család sarjaként nőtt fel, kora divatdiktátorává vált. Tanult a Sorbonne-on, majd a George Washington Egyetemen, az ötvenes évek konzervatív nő-képétől eltérően igazán kozmopolita – szinte már maszkulin – fiatal felnőttkora volt. Miután lediplomázott francia irodalomból, huszonhárom évesen a Washington Times Heraldnál lett újságíró. Nem sokkal később a washingtoni értelmiségi körökben kavargó fiatalok egymásra találtak egy partin: John F. Kennedy, aki akkor még szenátorjelölt volt és Jackie, akiben viszont már ott bujkált az igazi First Lady. Az afroamerikai polgárjogi mozgalmak kellős közepén Anne Lowe afroamerikai varrónővel terveztetett magának esküvői ruhát, nem törődve a politikai előmenetellel (vagy talán pont azzal törődve).

Jackie vágyálmok tárgya volt, nők ezreinek példaképe. Újságcikkek és könyvek találgatták egyre, vajon mit érezhetett, mit gondolhatott, milyen lehetett. De senki sem tudta pontosan megmondani. A nemrég megjelenő életrajzi filmben egy öntudatos, határozott, művelt nő képét festik, aki kézben tartotta a gyeplőt és minden szálat irányított a háttérben. Nem hagyta el magát sosem – legfeljebb a színfalak mögött, ahol senki sem látta.

Alig pár órával férje halála után véres kosztümben már ott áll az elnöki különgépen Lyndon B. Johnson mellett, akit épp hipersebességgel avattak elnökké. Majd leszáll a gépről, és rezzenéstelen arccal végigsétál az újságírók között.

Férje halála után kerülte a nyilvánosságot, utolsó interjúját is akkoriban adta – jó harminc évvel ezelőtt. Ebből, az amerikai Life magazinnak adott interjújából írt forgatókönyvet Noah Oppenheim, és rendezte meg első angol nyelvű filmjét Pabló Larrin. Így született meg ez a vélt – vagy talán egészen valós – elképzelés arról, milyen is lehetett az egykori First Lady, aki később Amerika ikonikus figurájává vált. Eszerint képességben, tudásban és pozícióban is legalább akkora hatalma volt, mint férjének. Mai szakzsargonnal élve: jól „eladta” magát. Remekül kiegészíti ezt a képet a Danforth Prince és Darwin Porter által írt életrajzi könyv Jackie-ről, amely szerint előnyösen kötött házasságot akkor és később is. A szerelem mindinkább John F. Kennedyhez fűzte, ugyanakkor a házastársi hűség egyik félre sem volt jellemző. Ezek a történetek – bár megszellőztették az újságírók – mégsem ártottak imidzsének. A mai napig a tökéletes feleség képe maradt fenn róla a köztudatban. 

Ami viszont a szem számára kevésbé észrevehető, az a tudatos építkezés. Ügyesen bánt a sajtó munkatársaival, és jó érzékkel szőtte történetük fonalát, hogy az legendává váljon. Pedig csak három évig tartott elnöki idejük; és JFK előtt is volt több olyan elnök, aki ellen merényletet követtek el – hívja fel a néző figyelmét a rendező. John Kennedy elnöki kvalitásait ugyanakkor megkérdőjelezi több ponton is, felemlegetve a kubai rakétaválságot és a vietnami politikába való beavatkozást. Kennedy politikáját naiv és utópisztikus elképzelések soraként ábrázolja, s a kérdésre, hogy az miért jellemezhető ily módon, a választ végül az újságíró adja meg: ha törvényeket nem is, de szilárd eszmeiséget hagyott maga után. Lehet ennél szebb üzenetet közvetíteni Donald Trump friss megválasztása után? Aligha.  

Magam sem tudom eldönteni, hogy Natalie Portman Jackie-je egy újabb mérföldkő-e a legendává válás útján vagy inkább egyfajta legendarombolás történik a vásznon. Egyszerre van meg benne ugyanis az az arisztokratikus tartás, a szerepjáték, ami egy first lady-től elvárt, ugyanakkor sokszor esik ki ebből a szerepből, és a hősnő nyers, őszinte cinizmussal anekdotázik a közös életükről. Nekem tetszik az elképzelés, hogy ilyen (is) lehetett Jackie Kennedy. Ám ha nehezen is, de bele kell törődnöm a ténybe, hogy sosem fogom egészen pontosan megtudni, valójában milyen lehetett. Ahogyan arról is csak találgathatok, hogy ki mindenki állhatott a Kennedy merénylet mögött... 

Forrás: ITT, ITT, ITT, és ITT.

Kiemelt képünk forrása: LD Entertainment

Szőcs Lilla