–

A könyvről

A 2018-ban megjelent regény Észak-Karolina ritkán lakott, de annál különlegesebb vidékén játszódik, ahol a láp és a mocsár törvényei felülírják a hétköznapok szabályait, és ahol kizárólag a természettel együttműködve van az embernek esélye a túlélésre. A történet két szálon fut térben és időben, a felütésben rögtön egy rejtélyes gyilkossági üggyel találkozunk 1969-ben, melyhez az egész regényen át fokozatosan adagolja az írónő az új információkat, és mint egy izgalmas krimiben, mi magunk is nyomozókká válunk a sorok olvasása közben, igyekszünk megfejteni, ki is lehet a gyilkos.

A másik, az ’50-es években kezdődő történetben pedig megismerhetjük a főszereplőt, Kya Clarke-ot, aki családjával nem csak földrajzilag szorult a mocsárvilág peremvidékére: a társadalom perifériájára is kerültek. A veterán apa ivásba menekül az elszenvedett traumái elől, hirtelen dühkitöréseit azonban sem a felesége, sem a gyerekei nem tudják kivédeni, folyamatos bántalmazásnak vannak kitéve, míg végül szép lassan mindegyikük maguk mögött hagyja a lápot, és kereket old, hogy mentse a bőrét. Hihetetlen dühöt éreztem a regény olvasása közben, hogy mindannyian – egy idő után maga az apa is – magára hagytak egy ártatlan, védtelen kislányt, aki a mocsár Mauglijaként kellett hogy szembenézzen a természet farkastörvényeivel, és kellett feltalálnia magát, ha életben akart maradni.

Kya, vagy ahogy a környékbeliek emlegették, a Lápi Lány kirekesztve, megbélyegezve, magányosan nő fel, és válik aztán gyönyörű, önálló, erős nővé, aki senkiben nem mer megbízni önmagán és az őt körülvevő természeten kívül.

Az első szerelem az okos, jóképű, kedves és gondoskodó Tate-tel felvillantja annak a reményét, hogy a világ talán mégsem olyan kegyetlen, mégsem taszítja ki magából újra, ahogyan azt korábban tette. Kya azonban ismét csalódik, majd a helyi közösség népszerű focistájával, Chase Andrewszal kerül közelebbi, titkos kapcsolatba. És a történetek itt érnek össze, fonódnak egymásba, az 1969-ben talált holttest ugyanis Chasé, a gyanú pedig a Lápi Lányra terelődik.

Azon túl, hogy az Ahol a folyami rákok énekelnek egy nyomozás izgalmait tárja elénk, közben drámai hatású fejlődéstörténet. A 73 éves, elsőregényes Delia Owens zoológus (a könyv négy éve jelent meg, akkor 69 volt), pályafutása során három dokumentumkönyvet is írt férjével, és számos publikáció, tanulmány szerzője. Olyan szakértelemmel bír az állat- és növényvilágot illetően, mint főhőse, így egyúttal egy lebilincselő természetrajzot is kapunk a könyvet forgatva.

Az írónő több mint egy évtizedig dolgozott a regényen, és végeredményként egy izgalmas, gyönyörűen megírt történetet kaptunk – amely véleményem szerint azért kissé túl volt hájpolva az elmúlt években, a befejezés számomra kifejezetten csalódást keltett, de hagyjuk most a spolilereket.

Egy ekkora bestsellerből MUSZÁJ filmet csinálni

Reese Witherspoon (két évvel ezelőtti születésnapi portréját ITT olvashatjátok el) könyvklubja és produkciós cége, a Hello Sunshine akkora fantáziát látott az Ahol a folyami rákok énekelnekben, hogy mindenképpen meg akarta filmesíteni Owens regényét. Az írónővel azonnal megtalálták a közös hangot, az Oscar-díjas színésznő pedig producerként is részt vett a munkálatokban. A főszerepre napjaink egyik legizgalmasabb friss tehetségét, a Normális emberekből (a sorozatot ITT ajánlottuk korábban) már megismert Daisy Edgar-Jonest szerződtették le, a film betétdalát pedig Taylor Swift szolgáltatta.

Papíron minden adott volt ahhoz, hogy az év egyik legjobban várt mozifilmje igazi kasszasiker legyen, és azokat is elbűvölje, akik nem olvasták a könyvet.

Előzetesen azt gondoltam, hogy a lápvidék misztikus, fojtott hangulatát sikerül majd a vásznon is megjeleníteni, olyan képi világgal kiegészítve – ha már a természet ekkora szerepet kapott egy műben – hogy a filmet látva még David Attenborough is megsértődik, amiért kihagyták egy ilyen produkcióból. Ehhez képest óriási kihagyott ziccernek tartom, hogy nem nyűgözték le a nézőket mesésen fényképezett felvételekkel Észak-Karolina különleges növény- és állatvilágáról. Bár mostanában rendre csalódom a mozifilmek többségében, bíztam benne, hogy ezúttal elégedetten távozom a teremből, hiszen Daisy Edgar-Jones nemcsak éteri szépségű színésznő, aki megbabonázza a nézőt (vagy legalábbis engem biztosan), hanem piszok tehetséges is, Reese Witherspoon pedig elég ideje van a szakmában és elég sikeresen vezeti a vállalkozását ahhoz, hogy tudja, mitől lesz egy film igazán jó. Sajnos nem így alakult.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek filmes adaptációja leginkább olyan, mint egy gejl, 125 percesre nyújtott vattacukor, ami inkább egy Nicholas Sparks-regény filmváltozatára hajaz, és amilyen filmeket a Hallmark kínálatában lehetett évekkel ezelőtt találni. A cselekményen csak apró részleteket módosítottak a könyvhöz képest – amelyek egyébként talán jót is tettek a történetnek – de

a film súlytalan és végtelenül kiszámítható volt, és mellőzött minden rendezői vagy forgatókönyvírói kreativitást.

Szerintem a könyv sem tartogatott óriási fordulatokat, de a víz sodrásához hasonlatos, váltakozó tempójú történetvezetés végig fenntartotta az olvasó érdeklődését. A film ezzel szemben egyhangúan mesél el mindent, így körülbelül tízpercenként arra lettem figyelmes, hogy a székemben fészkelődöm, annyira nem köt le, amit látok, és amit egyszer elolvastam, sokkal izgalmasabban megírva. Ráadásul mivel szinkronizálva néztem a filmet, nekem ez rengeteget levont az élményből, az amúgy is kissé bugyutának tűnő párbeszédek valahogy még kellemetlenebbül hatottak magyar nyelven (annak ellenére, hogy bizonyos filmeket, sorozatokat kimondottan szórakoztatóbbnak tartok szinkronnal). A legszörnyűbb, hogy még Daisy Edgar-Jonest se tudtam szeretni, nem tudtam elhinni a fájdalmát, a csalódottságát, a mindent elsöprő vágyát, hogy végre szeressék és szerethessen. A sajtóvetítésekre pedig még popcornt se nagyon illik bevinni, úgyhogy nagy űr tátongott bennem.

El tudom képzelni, hogy a bevételek alapján sikeres lesz a film fogadtatása, hiszen a kíváncsiság biztosan tömegeket fog a mozikba vonzani, de az élmény pont olyan felejthető lesz, mint amilyen gyorsan magába nyeli a mocsár a fényt.

Krajnyik Cintia

Képek: InterCom