Kiűzetés a paradicsomból – Delia Owens titkokkal teli története

–

Már kisgyerekként vonzotta a természet

Delia Owens Dél-Georgiában nőtt fel, az ötvenes években. A természet iránti rajongása már korán megmutatkozott: akárcsak regényének főhőse, Kya, ő is az erdőt járva, a fák tetején, a környékbeli tavak hűs vizében kereste a kalandokat, tanulmányozta környezete élővilágát. Innen szinte magától értetődőn vezetett útja a Georgiai Egyetem biológia szakára, ahol zoológiából diplomázott, majd a Kaliforniai Davis Egyetemen etológiából doktorált. Sorsfordító találkozása leendő férjével, Mark Owensszel még a Georgiai Egyetemen történt.

A választott szakmájuk iránt elkötelezett fiatalok pedig – miután láttak egy előadást arról, milyen gyorsan sodródnak az egyes fajok a kihalás szélére – megfogalmazták a közös célt is: letelepedni Afrikában, ahol a civilizációtól távol segédkezhetnek a fajok megmentésében.

Elárvereztették minden vagyontárgyukat, a pénzből pedig kempingfelszerelést vásároltak és két egyirányú jegyet váltottak Johannesburgba. 1974 januárjában az akkor huszonnégy éves Delia és a huszonkilenc éves, elvált Mark (egy Cristopher nevű négyéves kisfiú édesapja) megérkezett Afrikába.

Ádám és Éva a paradicsomban

Delia és Mark olyan elszigetelt helyet kerestek Afrikában, ami teljesen érintetlen, mindenfajta modern emberi behatástól mentes – és ahol természetes környezetükben, zavartalanul tudják tanulmányozni a nagy testű ragadozókat. Választásuk végül a Kalahári sivatagra esett. Az ottani állatvilágot – Afrika más területeivel ellentétben – nem gyérítették orvvadászok, sőt olyannyira vad volt és kietlen, hogy Owensék 1984-ben publikált könyvükben (Cry of the Kalahari) azt írták: csupán néhány őslakossal osztoztak egy írországnyi területen.

Ezen a helyen a természet volt az úr, az élet pedig viszontagságos és nehézségekkel teli a fiatal pár számára.

„Hetente hét gallon vizet használtunk fürdéshez, főzéshez és ivásra. A hordókban tárolt víznek fémestea-íze volt, és hogy fogyasztás előtt lehűtsük, bádogtányérokba öntöttük, majd a fa árnyékába tettük. De ha nem figyeltünk eléggé, a víz gyorsan elpárolgott (az 50 Celsius-fokot is megközelítő hőségben – a szerk.), vagy méhekkel, gallyakkal, homokkal lett tele. Mosogatás után a mosogatóvízben fürödtünk, majd a már kávébarna folyadékot egy ruhaanyagon keresztül a kamionunk hűtőrendszerébe szűrtük” – idézte a könyvükben rögzített élményeiket a New Yorker.

A mostoha körülmények ellenére Owensék élvezték az új életüket

Létrehoztak egy szerény, bár működőképes kutatóbázist, az évek során pedig sikerült közel férkőzniük számos hiéna- és oroszlánfalkához – Jane Goodall munkájának mintájára több ezer órát töltöttek kutatási alanyaik viselkedésének részletes megfigyelésével.

A kínzó magány ellenére – amelynek létét sosem tagadták – Delia egy ízben úgy fogalmazott: úgy érezték magukat, mintha férjével ők lennének Ádám és Éva a paradicsomban.

A munkájukra egyre többen kezdtek felfigyelni, táborukban időről időre riportereket láttak vendégül, akiknek nem csupán munkájuk aspektusából mesélték el a történetüket, hanem két fiatal szerelmes meséjeként, akik követték az álmaikat, és egy zord, vad földön kell érvényesülniük.

„Tudván, hogy a földön senki sem tudja, hol vagyunk, és nem is találhat ránk, különlegesnek érezzük magunkat, mintha mi lennénk az egyedüli emberek a világegyetemben” – írta Mark annak idején az International Wildlife magazinban publikált cikkében.

Csakhogy az idill nem maradt tartós.

Kiűzetés a paradicsomból

A problémák akkor kezdődtek, amikor Owensék elkezdték nyilvánosan kritizálni a botswanai kormány szarvasmarha-tenyésztési gyakorlatát. Az ország fontos exportcikkének számító szarvasmarhák tartására ugyanis az állam óriási területeket különített el a vadonból, ami – gyakorlatilag elzárva őket az ivóvíz-lelőhelyektől – vadon élő állatok tömegeinek pusztulásához vezetett.

A pár ennek megfékezésére először az afrikai országon belül próbált lobbizni azért, hogy a kormány jobb belátásra térjen, majd nemzetközi színtéren igyekeztek befolyásos támogatókat keresni céljuk eléréséhez. Nem meglepő módon, ez a botswanai kormánynak rettentően kínossá vált, ezért kiutasították őket az országból.

„Mindent elvesztettünk. Sok időbe telt a gyógyulás” – mondta Mark később a People magazinnak.

Új otthon – új ellenséggel

Owensék addigra azonban már jókora hírnévre tettek szert a munkájuk által, és egy időre kénytelenek voltak ugyan visszatérni az Egyesült Államokba, de hamar elkezdtek új vadon után kutatni.

Végül Zambiában bukkantak olyan területre, amely megfelelt a kívánalmaiknak, és úgy gondolták, ott folytatni tudják a kutatásaikat.

1986-ban ütöttek tábort az Észak-luangwai Nemzeti Parkban, amelyben ekkoriban még semmilyen infrastruktúra nem volt, nem látogatta és nem vezette senki – szó szerint a senki földjére érkeztek.

Afrika legkülönlegesebb emlőseinek élőhelye számtalan veszélyt tartogatott – évente számoltak be krokodil-, elefánt- és oroszlántámadásokról a térség szétszórtan elhelyezkedő, sárkunyhós településein.

Ám Owenséknek nem az állatvilágból érkező ellenségekkel kellett szembenézniük, hanem az elefántpopulációt ritkító orvvadászokkal. Itt veszi kezdetét történetük zavaros és tragédiába torkolló fejezete.

Adj hatalmat a kezébe, és meglátod, milyen ember valójában

Vitathatatlan, hogy Owensék rengeteg pozitív dolgot tettek a park fejlődéséért és a területen élő elefántok védelméért – ebből keletkeztek később a bonyodalmak.

Utóbbi érdekében ugyanis elkezdték újraszervezni a vadőrrendszert, amihez még a zambiai kormány támogatását is megkapták, tiszteletbeli vadőrökké avatták őket. Ezzel Owensék (szinte) teljhatalmat kaptak a kormány felügyeletén kívül eső területen. Ekkor kezdődtek a túlkapások is.

Mark az orvvadászok elleni küzdelem megszállottjává vált, szabályos hadsereget épített fel a vadőrökből, militarizálta a területet, fegyverekkel, felszereléssel és pénzzel megvásárolva a vadőrök hűségét. Első házasságából származó fiát, Christophert pedig a vadőrök harcban való kiképzésével bízták meg.

Jeffrey Goldberg újságíró még 2010-ben készített átfogó, felderítő riportot Owensék tevékenységéről, 2022-ben pedig már az Atlantic főszerkesztőjeként látogatott el Zambiába, hogy olyan tanúkkal beszélgessen, akik első kézből származó információkkal tudnak szolgálni Owensék ottani, a mai napig ellentmondásos munkájáról.

Forrásai pedig megerősítették, hogy az orvvadászok elleni küzdelem egy idő után brutális túlkapásokkal folyt: volt, hogy a feltételezett vadászokat cölöpökhöz kötözve „süttették a napon”, gyakran repülős hajtóvadászatokat indítottak ellenük, de a vadőrök Mark parancsára többek közt fel voltak hatalmazva arra is, hogy megverjék őket. Egy idő után pedig a férfi vezetésével razziákat is tartottak azokon a településeken, ahol a feltételezéseik szerint orvvadászokat bújtattak. Az elmondások szerint a férfi igazi parancsnokként viselkedett, akinek minden alkalommal szalutálni kellett.

Delia beszélt ugyan morális dilemmákról a tevékenységükkel kapcsolatban, de végül Markkal közösen arra jutottak, hogy folytatni kell a harcot. 

A nagy fehér megmentő és a végzetes vadászat

Mindezek fényében a tragédia szinte borítékolható volt, de hogy minderre a képernyőn keresztül derül széles körben fény, arra senki sem számított. Történt ugyanis, hogy az ABC tévécsatorna bejelentkezett Owenséknál, hogy riportműsort forgasson az orvvadászokkal szembeni elszánt küzdelmükről. A riport előkészítése több évbe telt, de végül 1996. március 30-án mutatták be a csatornán Deadly Game (Halálos játszma) címmel.

Az egyórás adást egy érzelmekkel telített, tipikus fehér megmentői történetként vitték képernyőre, amiben szuggesztív eszközökkel igyekeztek bemutatni a vadőrök és az orvvadászok közti feszültséget a térségben.

A műsor egyik jelenete azonban súlyos morális kérdéseket vetett fel: a forgatás idején a járőröző vadőrök agyonlőttek egy feltételezett orvvadászt – amit a kamera homályosan rögzített. 

Az állam a műsor hatására lefoglalta Owensék állatvédelmi projektjét, és nyomozás indult az ügyben, ám a hatóságok dolgát ellehetetlenítette, hogy addigra már sem a stáb, sem a házaspár nem tartózkodott Zambiában.

Azóta is esedékes a kihallgatásuk

Owensék 1996 szeptemberében szokásos évi látogatásukra indultak az Egyesült Államokba, ahol a nagykövetségtől azt a tanácsot kapták, ne térjenek vissza Afrikába, amíg a helyzet nem rendeződik. Ez azóta sem történt meg. Mivel a gyilkosságnak nincs elévülési ideje Zambiában, Owenséket – beleértve Mark fiát is – még mindig várják kihallgatásra. Az áldozat testét sosem találták meg, és a nyomozást akadályozó tényezők miatt a tettest sem.

Goldberg 2010-es cikkében megszólaltatta Chris Eversont, az ABC operatőrét, aki filmre vette az állítólagos orvvadász megölését. Everson azt mondta, hogy nem egy zambiai felderítő, hanem Christopher Owens adta le a végzetes lövéseket. Amikor Goldberg megkérdezte, miért nem jelentette ezt a helyi hatóságoknak, Everson úgy felelt: „Ez jóval meghaladta a hatáskörömet. Az ABC-nek dolgoztam, nem az én dolgom volt ezt megtenni.”

A zambiai rendőrség nyomozója, Biemba Musole később arra a következtetésre jutott, hogy felderítői segítségével Mark Owens az áldozat holttestét egy rakományhálóba helyezte, a helikopteréhez rögzítette, majd egy közeli lagúnába ejtette. „Tökéletes hely a gyilkosság elrejtésére… Az állatok megeszik a bizonyítékot” – mondta az újságírónak Graphael Musamba volt zambiai rendőrbiztos.

„Jó emberek vagyunk”

Delia azt mondta, ő nem volt jelen a történteknél, és hogy semmi köze az állítólagos gyilkossághoz. „Mi nem tudunk semmit erről – mondta 13 éve Goldbergnek. – Chris nem volt ott. Azt sem tudjuk, pontosan hol történt a dolog. Szörnyű, egy embert így lelőni” – tette hozzá annak idején. Egy évvel ezelőtt azonban még ennél is szűkszavúbban reagált az újságírónak:

„Miért nem érti meg, hogy mi jó emberek vagyunk? Csak segíteni akartunk.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Delia Owens (@authordeliaowens) által megosztott bejegyzés

A riport után Owensék több éven keresztül több fórumon is igyekeztek tisztázni a nevüket. Állították többek közt, hogy a műsorban a Marknál látható fegyverek nem valódi fegyverek voltak, a mondatait pedig kiragadták a kontextusból. De azt is, hogy a tévések megérkezése előtt a kormány egyik embere járt náluk, és ő adott engedélyt a vadőröknek arra, hogy végezzenek az orvvadászokkal, ha találkoznak velük – ennek azonban semmilyen hivatalos nyoma nincs. Goldberg tavalyi tényfeltárása során Zambiában azonban olyan írásos bizonyítékokra – faxüzenetekre – bukkant, amelyek Mark Owens ottani tevékenységét sokkal sötétebben ábrázolják, mint azt eddig tudni, sejteni lehetett. Delia pedig minden bizonnyal ezek közül sok mindennel tisztában lehetett. 

Én, Kya

Miután Delia és Mark visszatértek Amerikába, Idahóban telepedtek le egy birtokon, és valamikor elváltak – a pontosan dátumot külföldi források sem tudják. 

Szinte semmit sem lehetett róluk hallani Delia sikeréig, ám viszonyuk a mai napig baráti lehet – legalábbis erre enged következtetni, hogy regényének végén Delia Marknak is köszönetet mond, mint az első embernek, akinek megmutatta a kéziratot. 

Az írónő ez után számos interjúban vont párhuzamot saját, introvertált személyisége és természetszeretete, illetve regényének főhőse, Kya elszigeteltsége és természetben való elmerülése között.

Azt is elmondta, hogy részben a vadonban szerzett tapasztalataira alapozta a regényt – arra, milyen egy vad helyen magányosan túlélni. 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk forrása: Getty Images / Matt Winkelmeyer / Staff

Filákovity Radojka