És a te öltözködésedbe ki szólhat bele? – Ha valami nem tetszik, gondold azt, hogy az illető éppen abban önazonos

–

A múltkor jó dolgomban már nem tudtam, mit csináljak, ezért elkezdtem nézni a Kardashian-reality új évadát (nem röhög).

A sztori épp ott tartott, hogy Kim válik Kanye Westtől, és fogalma sincs, mit vegyen fel (szintúgy nem röhög). Kiderült ugyanis, hogy az elmúlt tizenvalahány évben, a házasságuk alatt teljes mértékben a rapper határozta meg Kimberly külsejét, a feje búbjától a talpáig. Tehát nem stylistok, hanem a hites ura találta ki az outfitjét, ő adta rá a ruhákat az eseményekre is, és most fogalma sincs, miben lépjen ki az utcára, mert – ahogyan ő fogalmazta meg abban a részben – igazából elképzelése sincs, hogyan is szeretne kinézni, vagy mi tetszik neki.

A világ egyik leghíresebb nőjéről soha nem gondoltam volna ezt, hiszen sütött róla, hogy ha másban nem is, de a külsejében holtbiztos – annak minden négyzetcentimétere ki van találva, mással sem foglalkozik a nap jelentős hányadában.

Én viszont pici koromtól ösztönösen tudtam, mit akarok viselni.

Már akkor is voltak ikonikus darabjaim, például az anyám által kötött piros miniruha, amit fehér harisnyával, sárga műanyag gyöngysorral viseltem. Óriási favorit volt. Vagy a legendás fehér fodros ruha, amit anyám fél óráig vasalt, de én nem szerettem, ezért belefeküdtem a pocsolyába, útban az óvodai évzáróra. Igazam volt, a fodrok ma sem állnak jól. (Anyám elporolta a seggem.)

Aztán a középiskolában már magamnak találtam ki, és varrattam a ruháimat.

Szerencsés közegben létezhettem: mindenki úgy nézett ki, ahogy akart, és senki nem basztatta a másikat emiatt. A bakfis évek a szabadon engedett kísérletezés évei voltak, az önmagunk és a külcsínünk megtalálásáról is szólt. Hajszínekkel, sminkekkel és szoknyahosszakkal bíbelődtünk, és a mai napig hálás vagyok, hogy meghagyták nekünk az uniformismentes, útkereső éveket. 

Nyilván egy világsztár esete más, ott komoly csapat áll a háttérben, hogy kitalálja, milyen legyen az imázs, mégis meglepő, hogy Kim esetében ezt a férje döntötte el. Az pedig pláne meglepő, hogy egy ennyire határozottnak tűnő, nagy hatalmú üzletasszony ily mértékben ki legyen szolgáltatva az ügyben, mi tetszik neki. Vagy ez is csak a show része.

Most már tudom, az sem magától értetődő, hogy én ennyire szerencsés vagyok, mert alakulhatott volna másképp is.

Megkérdeztem néhány kollégámat és barátomat, ők hogyan állnak ezzel a témával, és ki, miért és hogyan szólt/szól bele valaha az öltözködésükbe. Az egyik neve elhallgatását kérő kollégám, így válaszolt: 

„Én mindig is az önkifejezés eszközeként tekintettem az öltözködésre (ahogy a sminkelésre is). Gimis koromban kezdtem igazán élvezni a divatot, de sajnos ez csak addig tartott, amíg anyám nem tette szóvá a véleményét.

»Ez túl fiús, öltözhetnél csinosabban is.« 

»Ez a ruha kövérít, és látszanak a hurkáid.« 

»Ez a ruha nagyon kiemeli a karod, vegyél fel valamit a válladra.«

»Miért kell feketére festened a körmöd? Undorító!«

Na, ezek után kezdtem el hosszú és bő cuccokat hordani, és nem azzal foglalkoztam, hogy mi tetszik, hanem hogy mi takarja el azt, ami vagyok. Aztán idővel, amikor elköltöztem otthonról, sikerült megtalálnom a saját stílusom, de a mai napig küszködöm azzal, hogy ne gondoljak arra, mit fognak szólni az emberek (főleg anyám), ha felveszem a ruhát, amit megálmodtam magamnak. Nehéz elengedni ezt, de igyekszem! Szerencsére a pasim nem csesztet semmi miatt. Néha kikérem a véleményét, de sose a testemre, hanem a ruhára ad visszajelzést, ha épp nem tetszik neki a színe vagy a mintája.”

Az, hogy mennyire általános jelenség ez, nincs még eléggé kibeszélve.

Az egyik barátnőm is hasonló esetekről számol be, és rá is az anyja gyakorol nyomást. Szinte folyamatos elvárás volt, hogy kifogástalanul nézzen ki, és ez ma is kihat az életére. Volt, hogy leültette az anyja, és szembesítette vele: ideje lenne fogyókúrázni, mert felszedett öt kilót, és így nem fest valami jól, el fogja hagyni a férje. Vagy azzal jött, hogy öltözhetne csinosabban, adhatna jobban a magára, a sminkjére, a frizurájára, mert nem fog kelleni a párjának.

Természetesen azoknak, akiknek a szájából ilyen mondatok elhangzanak, nem mérik fel, milyen károkat okoznak, főleg a sérülékeny gyerekek önbecsülésében. 

Persze van olyan is, ahol próbálkoznak ugyan, de nem történik ilyen súlyos határátlépés. Filákovity Radojka kolléganőmnek kifejezetten pozitív élménye van e téren: 

„Kamaszként metálos voltam, mindennap bő fekete cuccokban jártam. Akkor egyszer Anya megkérdezte, hogy a holló outfitet néha nem cserélném-e másra. Nem akartam. De nagyjából ennyi volt. Mindig igyekeztek tiszteletben tartani (és megérteni) a döntéseimet. Szóval szerencsés voltam ebből a szempontból, mert minden korszakomat jól viselték, a pár centis rövid hajamat meg egyenesen imádták, a mai napig kérdezik, mikor vágatom le újra.”

Az persze csak egy része a problémának, ha a szüleink próbálják meghatározni, hogyan nézzünk ki, ha ők gyakorolnak ránk nyomást, és gázolnak bele alkalomadtán az önértékelésünkbe. 

 

De mi van akkor, ha ugyanezt a párunk teszi? 

Próbálok keresgélni az emlékeim között, ki volt az, aki elégedetlen volt a külsőmmel a pasijaim közül, de csak egy kapcsolatomban történt meg, hogy az illető azt szerette volna, máshogyan nézzek ki. Először is nem voltam neki eléggé vékony, pedig huszonnégy évesen tényleg extrém karcsú voltam. Folyamatosan XS-es méretet vásárolt nekem (nem mintha kértem volna), majd az orrom alá dörgölte, amikor nem jött rám. (Sosem hordtam ezt a méretet.) Azzal jött ekkor, hogy az ő barátnői mindig ilyet viseltek… Azt is szerette, ha a hatvanas évek amerikaiálom-feelingjében öltözöm fel: nyakamban kendő, magas derekú szoknya, szépen dekoltált felső, magas sarkú topán van rajtam.

Aztán évekkel később kiderült, hogy a hiba nem az én készülékemben volt, hanem az övében, de bennem az a két év, amíg együtt voltunk, súlyos megfelelési kényszert alakított ki. Úgy éreztem, nem lehetek soha elég jó, elég méltó hozzá. 

Madame Fregoli, alias Kurucz Adrienn is hasonlóról számol be:

„Senki sem szólt bele az öltözködésembe, amíg nem kezdtem fiúkkal járni. Többen is megpróbáltak megváltoztatni ezen a téren. Az egyik srác azt szerette volna, ha nem veszek fel szűk pólót, csak lezser ruhákat, mert szerinte a szűk(ebb), amúgy teljesen szolid póló felhívás keringőre az egyetemi fiúk körében. Egy ideig érveltem, tiltakoztam, vitatkoztam, majd lezser ruházatban szerettem bele valaki másba. Pár évvel később egy fiú ruhákat vett nekem ajándékba, hogy öltözzek nőiesebben, ne legyek már olyan bölcsészes a középvezető haveri körében a borbárokban, mert ők már oda jártak, én meg még könyvtárba tanulni. Nagyon hamar vége lett a kapcsolatnak, nem azért, mert vett ruhákat nekem persze, hanem másért, vagy…?

Valamivel később egy másik srác arról győzködött, hogy viseljek magas sarkú cipőt bakancs helyett, meg öltözzek nőiesebben kicsit, ami szűkebb, dekoltáltabb, harisnyásabb ruhákat jelentett volna, gondolom.

Ma már nevetek ezeken az emlékeken, de akkor rosszulesett, hogy ilyenekkel piszkálnak. Hatalmi játszmának éreztem, és az is volt tulajdonképpen.

Hepiend viszont ezen a téren, a férjem még sose kritizálta az öltözködésemet, nem szól bele egyáltalán, ellenben kifigyelte, milyen színeket és fazonokat szeretek, és a kedvenc ruháim közül párat ő vett.”

Gyárfás Dorka is ugyanezt mondja:

„Nekem a szüleimmel mázlim volt kamaszkoromban, főleg anyukámmal, aki nemcsak toleráns volt a mindent takaró, szürke-bordó-fekete árnyalataiban »pompázó«, alteros cuccaimmal szemben, hanem időnként még tudott is venni nekem olyat, ami tetszett. Apukámmal meg azért volt szerencsém, mert már nem élt velünk, és így nem szólhatott bele. De valahogy a párkapcsolatokban többször belefutottam, hogy mi NEM tetszik a fiúmnak – volt, aki nem szerette, ha szűk felsőben járok (bár sosem mutogattam magam vadul), volt, aki szerint túl sokat költök ruhákra, és az is többször előjött, hogy az úrilányos ruhák helyett miért nem viselek mindig valami vagányabbat.

Én viszont szeretek úrilányosan öltözködni, bassza meg!”

Dián Dóriék viszont jól kijönnek a szülőkkel és a párkapcsolatban is egymással, nem akarják egymást befolyásolni:

„A szüleim nem szóltak bele, inkább szemforgatást kaptam, ha nem tetszett nekik, ahogy felöltöztem, de ez egyáltalán nem ütött szíven. És a barátommal sem szólunk bele egymás öltözködésébe. Persze kikérjük a másik véleményét, és ha nem tetszik valami, azt is megmondjuk egymásnak, de nem kényszerítünk rá vagy éppen le a másikról semmit. Illetve én egy dolgot szoktam: önkényesen hasznosítom tovább portörlőnek a lyukas zoknijait, mert ha nem tenném, simán hordaná, míg szó szerint le nem szakad a lábáról.”

Még praktikus megoldást is talál az elhasználódott holmikra! Valahol ez lenne az arany középút, ami járható.  

 

A jelenlegi párom engem sem szeretne korlátozni, de természetesen a véleményét gyakran kikérem.

És gyakran hallgatok is rá. De van, amikor nem, például imádom az eltúlzott válltöméses, oversized zakóimat, amiket ő ki nem állhat, és egész egyszerűen nem tud róluk lebeszélni, feszt abban slajferolok. Ő is kikéri az én véleményem, de ha nem kérné ki, akkor is mondanám, mert kiváló stílusa van. Hozzám hasonlóan szereti a divatot, és imád tollászkodni, ezért gyakran megdicsérem. (Ezt ne mondjátok el neki, de sose gondoltam volna, hogy találok egy olyan párt, aki többet készülődik, mint én, nagyon ad a külsejére, és ezzel egy fikarcnyit sem bosszant fel.) Ha pedig valami nem tetszik, akkor azt is a tudtára adom, és hallgat rám, átgondolja, hogy az adott darab talán tényleg nem annyira klassz. Ilyesmin soha nem vitáztunk még össze. (Szép is lenne.)

A megoldás úgyis az, hogy megtaláljuk, miben érezzük jól magunkat, miben lehetünk igazán önmagunk, hiszen az öltözködés egy baromi jó játék, ezerféle lehetőséggel, végtelen kísérletezéssel, és még az sem baj, ha fittyet hánysz rá.

Ahogy Csepelyi Adrienn mondja: „Az öltözködés önkifejezés, örömet ad, szórakoztat. Igen, néha még az is, ha valaki kiakad rajta. Biztos okoztam ezzel fennakadásokat magamnak, de az önazonosságom miatt megérte. Nagyon sokféle inspirációs forrásom van, szeretem figyelni, hogy például az általam kedvelt előadóművészek mit és hogyan viselnek. Másolni nem szoktam, de ellesni szerintem hasznos, csak mindig a magam ízléséhez igazítom a dolgokat. Ja, imádom mások pöpec outfitjeit megdicsérni, vadidegenekéit is, gyakorlom is ezt rendszeresen az utcán.”

  

Szóval fikázás helyett inkább dicsérjétek meg azt, amit szépnek találtok, ha pedig valami nem tetszik, gondoljatok arra, hogy az adott darab viselője lehet, hogy éppen abban találta meg aznap önmagát. 

Más nem számít!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Wesley Tingey