Kellett egy szerzői név

Tizenkét éves volt, amikor először látott moziban horrorfilmet. Akkoriban vetítették A kör amerikai változatát, egy elátkozott videókazetta és egy tragikus sorsú kislány mesterien felépített történetét. Ebben szerepelt a Moesko nevű sziget (világítótorony, rozoga istálló, baljós hangulat), amely bár a cselekmény szerint valahol Washington partjainál feküdt, a valóságban nem létezik. A szó hangzása viszont a filmmel együtt nagyon megtetszett az akkor kiskamasz Farkas Péternek, aki, miután beköszöntött az internet kora, ezt a kifejezést kezdte nicknévként használni cseteléshez, blogoláshoz, később pedig fotózáshoz, zeneszerzéshez, DJ-zéshez. 

Így amikor kiderült, hogy Farkas Péter nevű író már van (a Magvetőnél jelennek meg művei, legutóbb például a Nehéz esők című regénye), adta magát, hogy a Moesko legyen Péter szerzői neve. „S”-sel és „sz”-szel is lehet ejteni, „teljesen mindegy, úgysincs semmilyen nyelven sem jelentése” – nyugtat meg mosolyogva, miután észreveszem, hogy ő „sz”-szel mondja (én meg nem).

Rögzíteni mindazt, ami történik

Moesko Péter az irodalom (és a negyvenórás polgári állása) mellett a mai napig foglalkozik zenéléssel, fotózással. Egyrészt az ambient műfajban alkot, másrészt tájképeket készít többnyire analóg fényképezőgéppel, és bár a kritikusok mind a fotózás, mind a zenélés hatását fel szokták fedezni a szövegeiben, számára inkább ezeknek a tevékenységeknek a váltogatása az, ami igazán hangsúlyos: hogy mindig van hova nyúlnia, ha ráun valamire. 

Azt is érdemes tudni róla, hogy norvég, illetve filmelmélet-filmtörténet szakon szerzett diplomát az ELTE-n. A filmnek azért is van nagy szerepe a munkásságában, mert saját bevallása szerint ezeken keresztül jutott el a történetmesélésig.

„Engem elsősorban az érdekel, hogy mi történik – minden egyéb másodlagos. Persze ha elbírja, vagy éppen megkívánja a szöveg, lehetnek benne párbeszédek, leírások is, de az én prózámnak az az alapja, hogy az eseményeket, a történéseket igyekszem rögzíteni” – emeli ki.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Bármiről lehet írni

Péter körülbelül 10 évvel ezelőtt kezdett el irodalmi folyóiratokba publikálni, mégsem ezt tartja a legfontosabb fordulópontnak az írói indulásában. Hanem azt, hogy egyáltalán megszerette az olvasást: kiderült számára, hogy legalább annyi érdekes női szerző van, mint férfi, ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább ráérzett, szerinte mitől jó egy szöveg. „Rájöttem, hogy a hétköznapi életről is lehet szépirodalmat, élvezetes irodalmat írni, nem csak azokról a nagy ívű, magasztos témákról, amelyekről a kötelező olvasmányok általában szólnak.

A hétköznapokban is megbújnak sorsfordító dolgok, és nem kell sem stílusban, sem dramaturgiában nagy volumenre törekedni ahhoz, hogy ezeket ábrázolni tudjuk”

– emlékezik vissza Péter, aki maga is dísztelen, de pontos, sőt egyenesen köznyelvi stílust használ a szövegeiben. Sokan pedig éppen ezt tartják az egyik erényének: Deczki Sarolta kritikus például úgy fogalmazott, Moesko novelláinak „legnagyobb titka a rafinált egyszerűség”. 

A rafinált egyszerűség kifejlesztéséhez kezdetben az is hozzájárulhatott, hogy Péter az egyetemen sok skandináv irodalmat olvasott, köztük olyan írók műveit, mint Linn Ullmann, vagy a minimalista Hanne Ørstavik, akitől dramaturgiai fogásokat is ellesett. Ők olyan szerzők, akiknek a szövegeiben „tulajdonképpen semmi különös nem történik, csak zajlik az élet, emberek olyanok egymással, amilyenek. És aztán a végére mégis elképesztően erős könyv születik belőle!” – hangsúlyozza. Az a felismerés, hogy gyakorlatilag bármiről lehet fajsúlyos történetet írni, felszabadítóan hatott az akkor húszas évei elején járó fiatalra: 2010 és 2016 között rendszeresen írt, publikált, mígnem összegyűlt egy kötetre való rövid prózája. 

Magabiztos debütálás

A Megyünk haza végül csak pár év múlva, 2019-ben jelent meg a Műút-könyvek gondozásában. Rendkívül pozitív fogadtatásban részesült, „kiemelkedően jó első kötetként” jellemezte az ÉS-kvartett négy irodalmár résztvevője, felkerült a 2019-es Margó-díj hármas shortlistjére, 2020-ban pedig a közönség szavazatai alapján nyerte el a Merítés-díjat. Egy 96 oldalas, vékony kötetről van szó, amely 9 novellát tartalmaz. Pótbúcsú, Bontás, A heg – már a címek alapján sejteni lehet, hogy elő fognak kerülni nehéz témák benne: különböző hiányok, múltbeli traumák, testi-lelki sérülések.

Persze a „megyünk haza” szófordulat némi megkönnyebbülést is hozhatna, csak hát erősen kérdéses, valaha megérkezünk-e, és ha igen, otthon érezzük-e majd magunkat.

A gyökértelenség, az idegenségérzés, az emigráció már csak azért is fontos kérdések Moesko Péternél, mert ő maga is huszonhétszer költözött eddigi élete során (ha a kollégiumváltásokat is beleszámoljuk). Esztergomban született, Táton nőtt fel, élt már Münchenben és Bécsben is, pár hónapja pedig Győrben telepedett le a férjével.

A Megyünk haza arra is rávilágít, hogy a család, amelyről sokszor idealizált kép él a fejünkben, közel sem mindenkinek a béke szigete. Sőt, rengeteg ember számára egy olyan feszültséghalmaz, amely elől pont hogy menekülni szeretne. A novellákban gyakoriak a diszfunkcionális viszonyok, a határhúzási és határtartási problémák, vagy a parentifikáció, amikor gyerekek kénytelenek felnőtt szerepekben működni.

Sokféle valóság

De miről is szólnak a szövegek? Egy gimnazista fiú édesanyját kíséri haza a pszichiátriáról. Egy leszbikus nő az anyukáját fogadja Berlinben, az idős asszony banyatankkal érkezik a reptérre. Egy frissen elvált férfi beköltözik egy kis házba, ahol a kerten kívül a főbérlő autizmussal élő gyerekéről is gondoskodni kezd. Egy túlsúlyos kamasz, az osztály dagi gyereke elszökik otthonról egy szilveszteri buliba, de rosszul lesz, és le kell szállnia a buszról. Talán ennyiből is látszik, mennyire diverz karakterekkel találkozunk (végre!). Ennek ellenére egyik novella sem dogmatikus vagy programszerű, a kötet inkább csak leképez valamit a világban megfigyelhető heterogenitásból. 

„Nem akartam kipipálni ezeket a kategóriákat. Szerintem maga az élet ennyire diverz, és aki nem fordítja félre a fejét, láthatja, hogy ennyire sokfélék vagyunk”

– mondja Péter, aki azt is elárulja, bár a mai napig jó szövegeknek tartja ezeket a novellákat, és a legtöbbjükön egyáltalán nem változtatna, őt manapság ez a sterilebb stílus olvasóként néha lelöki magáról. Legalábbis érzi a mondatokon a „lecsupaszítási, kiszárítási szándékot”, ami persze nem baj, és tegyük hozzá: sokan kifejezetten a sűrűsége, az elhallgatásai, a sejtetései miatt szeretik ezeket a novellákat.

Az író viszont különösen élvezte, hogy új könyvében, az Őszi hó című regényben kipróbálhat valami mást is: már csak a műfaji sajátosságok miatt is, több lehetősége volt szellősebbre hagyni a szöveget. Be tudott iktatni olyan részeket, amelyekben „csak úgy együtt lógunk a szereplőkkel”, „belehallgatunk a beszélgetéseikbe”, „időt töltünk velük, és megismerjük őket”. 

Váltások

A Megyünk haza után Péter dolgozott még novellákon, de úgy érezte, kevésbé kötik le a saját szövegei. Közben viszont régóta vele volt egy ötlet, amelyet az első pillanattól kezdve regényként képzelt el, és amelynek megvalósításához fokozatosan gyűjtötte a bátorságot. Az Őszi hó alapvetően egy szerelmi-kapcsolati háromszög története, de sok minden másról is olvashatunk benne: a felnőtté válásról, a szülőkről való gondoskodás terhéről és öröméről, az alkoholizmusról, a külföldön való boldogulás lehetőségeiről, vagy arról, hogyan lesz valakiből író. Bár az első 93 oldalt néhol ráérősebb tempó jellemzi, utána magasabb sebességre kapcsol a regény.

Ezerrel dübörögni kezd a szöveg, miközben betekintünk egy olyan világba, amelyről a magyar kortárs irodalomban eddig csak ritkán olvashattunk, ilyen módon pedig azt hiszem, talán még sohasem.

Ez a meleg férfiak szubkultúrája, a húspiacra emlékeztető bulikkal, a különböző identitás-alkategóriákkal és szlengekkel, a társkereső appokkal, valamint a melegpornóipar egyébként meglehetősen decens dolgozóival. Ezek a fejezetek és karakterek azok, amelyek számomra igazán emlékezetessé teszik a regényt.

Új generációs melegférfi-ábrázolás

Három okból gondolom, hogy ezen a téren a Moesko-könyv valami különlegeset hoz – részben egyébként pont a hétköznapok realizmusa által, azzal, hogy tulajdonképpen a nem heteró szereplőkkel „sem történik semmi különös, csak zajlik az élet”. Egyrészt Márton, a főhős, meleg ugyan, de nem ekörül forog minden gondolata, nem kelt benne bűntudatot a felismerés, illetve közel sincs redukálva a karaktere a szexuális irányultságára.

„Elavult dramaturgiának érzem, hogy arra húzzak fel egy sztorit, hogy hogyan jutunk el az önmagunknak és a másoknak való előbújás pillanatáig. Szerencsére már sok ilyet láttunk, ez egy jól tematizált dolog”

– mondja Péter, aki anno a saját coming outjára is úgy készült, mintha élete legmeghatározóbb eseménye lenne. Rengeteget izgult miatta, de aztán megtörtént vele, túl volt rajta, „nem törtek poharak, nem hulltak könnyek”, és ma már, ha a nagy képet nézi, sokat halványult a pillanat jelentősége. „Persze ma is sokan vannak, akik számára a homofóbia, vagy pusztán a kevésbé szerencsés körülmények miatt nehezebb-hosszabb ez a folyamat” – teszi hozzá.

A másik, ami szerintem LMBTQ-szempontból izgalmas a szövegben, az az, hogy a karakterek szexuális viselkedése nem mindig fejez ki identitáskategóriát. Ez a való életben is gyakran előfordul, és teljesen rendben van: nem csak magukat melegnek, biszexuálisnak tartó emberek élnek meg testi gyengédséget azonos nemű partnerrel. A harmadik pedig, hogy vannak olyan részek, ahol férfiak közti szexualitást mutat be a regény, ráadásul egyes szám első személyben (így távolítani is nehezebb!), és viszonylag explicit módon. 

Beavatás kevésbé ismert világokba

A könyvben Márton íróvá válási folyamatát egy Weber Frigyes nevű szerkesztő mentorálja, aki azt a tanácsot adja a fiatalnak, fontolja meg jól, nem fogják-e ezentúl „meleg íróként” emlegetni, ha férfiak közti szexualitásról ír, ráadásul egyes szám első személyben. Amikor erről kérdezem Moesko Pétert, azt válaszolja, ő a címkézéstől nem tart, de a szexualitás ábrázolásával azért sokat kísérletezett. „Abban az értelemben szelíd lett a szöveg, hogy nincsenek benne megnevezve nemi szervek, vagy testnedvek, tehát sok minden az olvasó fantáziájára van bízva, miközben elég pontosan végig lehet követni, mit történik ” – mondja Péter. Arra a részre utal, amikor egy 30-as éveiben járó szereplő, Isti bevezeti a férfiak közti szex világába az akkor 20 éves Mártont, és vele együtt az olvasókat is. 

Ezekben a lendületes jelenetekben benne van egyrészt a kukkolás izgalma, másrészt edukatív potenciált is magukban hordoznak.

„Sokan egyáltalán nem tudják, hogyan működnek ezek a dolgok, és igaza van Istinek, nagyon könnyű ezt az egészet rosszul elkezdeni. Több olyan sztorit is hallottam, amelyet egyáltalán nem túlzás traumatikusnak nevezni”

– mutat rá Péter. Én azt is külön értékeltem a szövegben, ahogyan az idősebb, többlethatalommal bíró fél folyamatosan megkérdezi, mibe egyezik bele Márton, illetve ahogyan megteremti az intimitás megéléséhez szükséges feltételeket. Az biztos, hogy mindkét témáról, a melegségről és a konszenzusról is fontos lenne tájékozódni, olvasni, különösen egy olyan korban, amikor az iskolákban jóformán az LMBTQ-identitások említése is törvényellenes.

Persze a könyv nem csak a meleg férfiak közti kapcsolatokba enged betekintést. Az Őszi hó legalább annyira a felnőtté válás regénye is, amelyből kirajzolódik a 90-es évek elején született generáció útkeresése, valamint a kamaszkori tapasztalatok egyszerre eget rengető és illékony volta. Moesko Péter pedig azt csinálja, ami igazán érdekli: elmesél nekünk egy történetet, miközben képes úgy keverni a szálakat, hogy kénytelenek legyünk mindent újraértelmezni, amit korábban a szereplőiről gondoltunk. 

Milanovich Domi

Képek: Chripkó Lili / WMN