Miért hallgatod, ha egy mukkot se értesz belőle? – Idegen nyelvű dalok, amiket mégis imádunk

–

A Popfilter eddigi évadai során több előadóval is beszélgettem arról, van-e számára bármi különbség abban, hogy angolul vagy magyarul énekel. Kivétel nélkül azt mondták – még azok is, akik egyébként külföldi sikereket értek el –, hogy az anyanyelvükön énekelni egészen más érzés.

Akadt, aki azt mondta, intimebb, más egyenesen úgy fogalmazott, hogy védtelenebb. Tehát: az előadó számára sem ugyanazt a kapcsolódási szintet jelenti, ha az anyanyelvén énekel.

De mi a helyzet a hallgatói oldalon?

Sokan vannak, akik kedvenc előadóik miatt kezdenek egy-egy nyelvet tanulni, a K-pop-őrület nyomán például egyre többen veselkednek neki a koreainak. A cél ilyenkor a mondanivaló teljesebb megértése mellett a sztárok életének, posztjainak, interjúinak ismerete is, az elsődleges motiváció viszont nyilvánvalóan az, hogy a rajongó közelebb érezhesse magát idolja művészetéhez.

A zeneiparban töltött éveim során rengeteg olyannal találkoztam, aki él-hal, mondjuk, a hiphopért, de kizárólag angolul képes hallgatni, mert valami kifogása van a magyar ellen. Sokszor kérdezősködtem ezzel kapcsolatban, hiszen én magam sok magyar nyelvű rapet hallgatok, és vannak egészen kiválók is a műfajban. A leggyakoribb magyarázat az volt a kérdésemre, hogy a hiphop egyszerűen csak angolul hiteles, magyarul „gagyi”. A műfaj szerelmeseinek véleménye is megoszlik abban, az angol mellett ki mely nyelveket preferálja, ennek (amellett, hogy a kilencvenes években milyen tévécsatornákat lehetett idehaza fogni…) általában az iskolában tanult nyelvekhez is van némi köze: idehaza is sok rajongója van a francia (és belga) vagy akár a német hiphopnak.

A streamingszolgáltatók térhódításáig egyébként még az is élesen elkülönült, ki az, aki az amerikai előadókat részesíti előnyben, és ki, aki inkább a brit vonalat – pedig ott ugyanannak a nyelvnek a dialektusairól, illetve eltérő szóhasználatról van szó.

Mindenevők persze mindig is voltak, a kérdés: miért?

Azaz: mit élvezünk számunkra tök érthetetlen dolgokban?

Lisa Decenteceo etnomuzikológus szerint ez igen összetett kérdés, de mindenekelőtt a hangszimbolikával áll kapcsolatban: bizonyos hangzások a nekik megfelelő érzéseket keltik bennünk. Ezt a reklámipar is használja (gondoljatok csak a forró nyári napokon szisszenő sörre vagy az elégedetten kólát kortyolgató reklámarc hangjára a tévében), de a nyelv szintjén is működik.

Thea Tholentino zenetanár és zeneterapeuta a Vice magazinnak úgy fogalmazott:

a dalszövegeket első alkalommal sokkal inkább hangsorokként dekódoljuk, nem pedig szövegként. Tholentino magyarázata szerint léteznek olyan egyezményes kódok, mint amilyen a dúr-vidám, moll-szomorú leosztás, amelyek alapján adott zenei motívumok adott érzéseket hívnak elő belőlünk.

Így lehet például világsláger a Despacito – amit a hallgatóknak csak a töredéke ért.

Ebbe egyébként – ha jobban belegondolunk – akár jó adag sztereotípia is vegyülhet a zenei-hangi érzetek mellett: spanyol dalszövegről könnyen asszociálhatunk tengerparti-bulizós hangulatra, stb. A videóklipek erre gyakran rá is erősítenek, így fordulhat elő, hogy anélkül értünk valamit, hogy értenénk. (És persze nagyon gyakran így mennek teljesen félre dalszövegek…) 

Az operarajongók évszázadok óta vitatkoznak azon, hogy akkor most a zene vagy a szöveg a fontosabb-e. Nos, ezt a kérdéskört nyilván nem fogom megoldani ebben a cikkemben, ugyanakkor piciben pont ugyanez a kérdés a popdalok szintjén is. S bár az operaszínpadon látjuk a cselekményt, azt is, hogy ki énekel éppen, tehát van bőven dramaturgiai kapaszkodónk, ha nem is ekkora mélységben, de ezek nélkül is simán működik a dolog: máskülönben hogyan lehetne, hogy a Nessun Dorma (Puccini Turandot című operájából) konkrétan slágernek számít?

Pedig biztos vagyok abban, hogy azok jelentős része, aki szereti ezt az áriát, valójában nem sokat tud a kontextusról (mikor hangzik el az operában, milyen szerelmi tragédia köthető ehhez a csodálatos részlethez), és olaszul sem értenek. (Én sem, csakis fordításból tudom mindezt.)

Egyébként ez egyáltalán nem baj szerintem, sőt adott esetben lehet, hogy épp magát a zenei élményt tenné tönkre, ha a pakkban rögtön megkapnánk Liu öngyilkosságát vagy Kalaf ignoráns viselkedését.

Otthonos és idegen szövegeink

Néha épp azért jó hallgatni valamit, mert egyáltalán nem kerül erőfeszítésbe. Elmagyarázom: ha angolul hallgatok valamit, akkor óhatatlanul is eszembe jut, hogy „ezt értenem kellene”, hiszen bírom a nyelvet, szóval „illene” hallás után is azonnal dekódolnom, miről énekelnek. A valóság ennél természetesen árnyaltabb: rengeteg szleng, anglicizmus vagy épp magyar fül számára elsőre nehezen érthető kulturális referencia hangzik el akár a legegyszerűbb popdalban is, így aztán korántsem olyan egyszerű megérteni a legtöbbet.

Ha viszont eleve olyan nyelven hallgatok zenét, amelyen egy mukkot se értek, akkor elengedhetek minden kötöttséget, meg sem próbálom összerakosgatni az információkat. Marad a hangzás és a hangulat.

A török nyelvű dalokat például nagyon könnyű magyar füllel szeretni: ugyanazok a magánhangzók (Ö! Ü!), nagyon hasonló szövegritmika – hiába azonban a mintegy ötszáz közös szó meg a sok nyelvtani hasonlóság, ha nem tudsz törökül, nem fogod érteni őket. De attól még jólesnek!

Anna idején, amikor Finnországban tömegközlekedtem egy barátnőmmel, megszólított bennünket két lány, hogy mondjuk már el, milyen nyelven beszélünk, mert annyira ismerős a hangzása, de egy megveszekedett szót se értenek belőle. Nekünk ugyanez volt az érzésünk fordítva: valahányszor felvette valaki a telefonját, azt hittük, magyarul kezd rá – közben pedig csak ugyanazzal a hangzókészlettel és hangsúlyozással beszélt, de finnül.

Könnyen érezhetünk tehát ismerősnek, otthonosnak olyan szövegeket, amelyeket egyáltalán nem értünk, de fordítva is működik a dolog: valami épp azért nyújthat tökéletes kikapcsolódást, mert teljesen idegen tőlünk minden tekintetben.

Alkalmazott zenehallgatás

Gyakori például, hogy nyaralás után kattanunk rá egy-egy adott ország zenéjére – akár értjük a szöveget, akár nem, az illatok-ízek mellett ez az, ami a legjobban megidézi a kellemes napokat, a kikapcsolódást, a pihenést. Ilyen esetben természetesen nem a szövegek értelmét, jelentését keresi az ember, hanem azt a hangulatot, amelyet nyaraláskor átélt. 

Amikor a regényemet írtam, tudatosan használtam ezt: nagyon sokszor vettem elő különféle dalokat, hogy visszarepüljek az időben például a kilencvenes évekbe, a kolis éveimbe vagy épp a 2012-es Európa-bajnokság idejére. A módszer remekül működik: egy-egy dal gyakran élesebben hívja elő az emlékeinket, mint egy fénykép.

De elég elmenni egy nagy nemzetközi sztár koncertjére, és látni fogjuk:

érkezzenek bár a szélrózsa minden irányából a közönség tagjai, ugyanazokra a dalokra ugyanúgy reagálnak majd, ha értik a szöveget, ha nem. Ugyanakkor vesszük elő az öngyújtónkat, ugyanakkor és ugyanolyan ritmusban tapsolunk, s bár különbözünk, a konkrét személyes emlékeinken valószínűleg nagyon hasonló gondolatok járnak a fejünkben.

Így alakulhatnak ki például az olyan mémek, amelyek a szövegi szinten túlmutatva jelzik, a hangulatából, filmbeli használatából, klipje alapján, stb. mennyire működhet alkalmazott (sőt: célzottan alkalmazott) művészetként egy-egy popdal. Az Oasis Wonderwall című dala például a rossz nyelvek szerint az ultimate csajozós dal – noha valószínűleg kevesen kezdték már el elemezni, mit is jelent pontosan a cím meg a refrén. Mégis működik, ahogy abból sokan poént is csinálnak.

 És veletek mi a helyzet? Szerettek olyan dalokat hallgatni, amelyeknek a szövegéről lövésetek sincs?

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / MixMedia