„Úgy tervezte, százéves korában vonul nyugdíjba” – 99 évig élt a fantasztikus galériás, Denise René

–

Egy lyoni hatgyermekes selyemkereskedő legkisebb lányaként jött világra 1913-ban, Denise Bleibtreu néven. Már apja is gyűjtő volt, festmények között nevelkedett, és legőrültebbnek tűnő ötleteiben is, (amilyen egy galéria nyitása volt az éppen felszabadult Párizsban) élvezte családja gondoskodását. Nagynénje támogatásával 1939-ben (más források szerint 1938-ban) nővérével, Lucienne-nel a párizsi rue La Boétie 124. szám alatti ház második emeletén divatüzletet nyitott, mely a háború alatt nem üzemelt. Denise a francia értelmiségiek és művészek bohém életét élte, a szabadideje egy részét, mint a legtöbben, a divatos kávézókban töltötte.

Café de Flore, 1939 karácsonya

A párizsi kulturális közélet gyújtópontjaiban – az intézményeken kívül – gyakran a legendássá vált kávéházak álltak, sokak számára ezek a helyek jelentették a második otthonukat, a családjukat. A Montparnasse-negyedben ilyen volt a La Rotonde, La Coupole, Le Dome, La Closerie des Lilas vagy a Café de Flore. A Flore egyik kiemelkedően művelt felszolgálóját, Pascalt Albert Camus „Descartes”-nak becézte. Gyakran megfordult itt Antonin Artaud, a Prévert-fivérek, Picasso és akkori társa, Dora Maar, az avantgárd alkotók, mint André Breton és Paul Élouard. A háború árnyékában – bár a német megszállás előtt még kevésbé érzékelhették a francia fővárosban – Denise Bleibtreu is itt keresett menedéket szinte minden este, így 1939 karácsonyán is egy barátnőjével. (Mielőtt felszisszennénk: Franciaországban ma sem ünneplik olyan hosszan a karácsonyt, mint Magyarországon, és nem ritka, hogy éttermekben töltik, speciális ünnepi menüvel).

Három jó barát az asztalukhoz invitálta a két barátnőt, egyikőjük, egy jó svádájú magyar különösen bűvkörében vonta Denise-t. A fiatal nő némileg zavartan dugdosta kezét, mert beszakadt az egyik körme, mire a sármos fiatalember megjegyezte: „Hiszen nem olyan szörnyű dolog, ha valakinek letört a körme!”

Az ifjú nem volt más, mint Victor Vasarely, és ez a találkozás mindkettejük életét meghatározta az elkövetkező hatvan-hetven évre, a privát szférában és a munkában egyaránt.

Vasarely

Vasarely (született Csiszár, majd Vásárhelyi Győző) 1930-ban érkezett Párizsba feleségével, Spinner Klárával, akivel még Budapesten, Bortnyik Sándor iskolájában, a Műhelyben ismerkedett meg. Fiaik 1931-ben (André) és 1934-ben (Jean-Pierre, művésznevén Yvaral) születtek. A háború alatt az anya a gyermekekkel vidékre költözött, hogy biztonságban legyenek, míg Vasarely jó ideig Párizsban maradt, és kvázi egyedülállóként élt. Vasarely és Denise René sorsa hamarosan összefonódott szakmailag, szellemileg és egy ideig érzelmileg is, művészeti együttműködésük pedig még évtizedekig folytatódott. A Boétie utcai helyiség egy időben a francia ellenállók egyik titkos, központi helyisége lett: „A német propaganda a Champs-Elysées-n, a galériával szemben rendezkedett be. Az ablakaink pont rájuk néztek, szó szerint németekkel voltunk körülvéve. Pontosan ezért adhattam a galéria egyik termében otthont az Ellenállás Bizottságának, amelyik a partraszállást készítette elő. Annyira veszélyes volt a hely, hogy gyanún felül állt ” – emlékezett vissza később Denise René.

1944-ben a páros úgy döntött, hogy Vasarely ezen a helyen állítja ki először alkotásait. A tárlat a művésznek azonnali sikert hozott, a Galerie Denise René pedig megszületett, ahogyan tulajdonosának élethivatása is.

A kezdeti próbálkozások (a szürrealista Max Ernst, vagy Picabia, akiket korábbról ismert) után Denise René hamar megfogalmazta, mit szeretne: nemet mondott az akkor divatos, Picasso és Braque köntöséből kibújt irányzatokra, az École de Paris-ra, és igent az újdonságra, a fiatalokra.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Heteronym (@theheteronym) által megosztott bejegyzés

1946-tól a galéria a geometrikus absztrakt művekre szakosodott. A kiállított művészek névsora igen jelentős: a főszereplő Vasarely mellett többek között Poliakoff, Herbin, Robert és Sonia Delaunay is megtalálható közöttük. Már a kezdetektől bemutatott változatos műfajú alkotásokat: szobrokat (Jean Arp, Calder, Brancusi), textilmunkákat és szeriográfiákat is. Erre

a nagyon határozott, „hideg absztraktnak” is nevezett irányzatra a francia közönség kevésbé volt vevő, így Denise René nagy súlyt fektetett arra, hogy nemzetközi szinten is bemutassa művészeit.

Mivel Németországban és az észak-európai államokban nagyobb érdeklődéssel fogadták ezt a fajta mértani absztraktot, már 1951-ben nagy sikerrel turnézott egy általa szervezett csoportos kiállítás, a Klar Form ottani múzeumokban (Koppenhága, Osló, Helsinki, Stockholm, Liège). Denise René vérbeli galériássá vált, a szó nemes értelmében. Művészeinek havi apanázst fizetett, hogy nyugodtan dolgozhassanak, még akkor is, amikor pénzügyi nehézségekkel küzdött. Gyakran múzeumi rangú tárlatokat láthattak nála az érdeklődők, a galéria profilját pedig szigorúan – saját bevallása szerint – már-már szektás könyörtelenséggel tartotta szem előtt. 

„Kéretik megfogni!” – avagy: mozgásban az élet, mozgásban a művészet

„Pirère de toucher” – ezzel a szokatlan felhívással vezette be 1955-es A mozgás című kiállítását a galéria. Mára ez a művészettörténet jelentős dátuma, ez volt ugyanis a kinetikus művészet első nemzetközi tárlata, Vasarely is ekkor jelentette meg híres Sárga kiáltványát (azért sárga, mert a sárga papír volt a leggazdaságosabb, erre nyomtatták írását). Agam, Pol Bury, Soto, Duchamp, Tinguely, Jacobsen, Calder és Vasarely műtárgyait állították ki, és minden valamilyen kapcsolatban volt a mozgással. Vasarely így fogalmazott korábban: „Van egy szenzációs ötletem, minél hamarabb meg kell valósítani, mert benne van a levegőben. A kinetizmus, vagyis a negyedik dimenzió, a mozgás.”

A mozgalom az Amerikában később op artként emlegetett irányzattal áll szoros rokonságban. Neve a görög „kineo” („mozgatok”) szóból származik, és olyan tárgyakat jelöl, amelyeket elektronikusan, mágnesesen vagy éppen mechanikusan mozgatnak, gyakran fény- és hangeffektusok kíséretében.

Egy magyar, több magyar

Nehéz lenne eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak: Denise René vagy Vasarely. Vasarelynek hála, az sem könnyű kérdés, ki köszönhet többet a másiknak: Denise René vagy más magyar származású művészek. Anélkül, hogy belemélyednénk a részletekbe, csak megemlíteném, milyen nevek fordultak meg galériájában. Az egyik első magyar kubistaként számon tartott Alfred Reth (Réth Alfréd) absztrakt munkáit már 1948-ban kiállította Denise René. Rá úgy emlékezett, mint egy szinte betegesen szerény, visszahúzódó emberre, akinek elismertségéhez – pontosabban el nem ismertségéhez – jelentősen hozzájárult személyisége.

Az Abstracion Création csoport egyik fő figurája, Etienne Beöthy (Beöthy István) művei 1946 szerepeltek a Boétie utcában. A kibernetikus művészetéről elhíresült Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós) térdinamikái, mozgószobrai is többször előfordultak a galéria kínálatában. Kassák Lajossal szintén Vasarely ismertette össze Denise Renét, aki két kiállítást is rendezett a magyar konstruktivista alkotónak, 1960-ban, majd 1963-ban, amelyre már a magyar hatóságok is kiengedték a művészt. Halálakor, 1967-ben egy hommage-tárlattal emlékezett meg Kassákról. Előfordultak galériájában még Košice Gyula, illetve egyszer Yvaral (Vasarely fia) munkái is.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Art Capsules Project (@artcapsules) által megosztott bejegyzés

Legek, elsőségek, nemzetköziség

Hosszan sorolhatnánk még a Denise Renéhez fűződő tényeket, kiemelkedő történéseket. 1957-ben ő rendezte Mondrian első franciaországi retrospektív kiállítását, nagyban elősegítve ezzel a festő ismertségét. A galéria határozott profilja (geometrikus absztrakt, kinetikus művészet és op art) mellett másik jellegzetessége a nemzetközi műkereskedelembe való beleágyazottsága. Szinte a kezdetektől hangsúlyos helyett kaptak nála az észak-európai alkotók (Jacobsen, Mortensen) és a latin-amerikai művészek is (Soto, Calos Cruz-Diez, Julio Le Parc) is.

Maga a galéria is egy kisebb hálózattá nőtte ki magát.

1966-ban a Szajna bal partján, a boulevard Saint-Germain 196. szám alatt nyitott galériát Denise René, 1971-ben pedig New Yorkban (amelyet az olajválság okozta cudar idők, illetve a bonyolult logisztika miatt 1981-ben bezárt). 1967-ben Hans Mayerrel társulva nyitott galériát Németországban. Izgalmas tény, hogy az induláskor rendezett eseményre a Rolling Stonest akarták meghívni játszani, de túl költséges lett volna. Valaki egy amerikai gitárost ajánlott Denise Renének, aki azonban nem volt hajlandó, hogy igény esetén hosszan játssza a talpalávalót a tisztelt nagyérdeműnek, csak kétórás koncertet vállalt volna, így Denise René a Who zenekart szerződtette. Hogy ki is volt ez az amerikai gitáros? Nem más, mint Jimmy Hendrix. 

Mivel rossz idők jártak, a Boétie utcai helyiséget 1977-ben bezárta, de a párizsi Marais-negyedben 1991-ben újabb galériát nyitott. A Saint-Germain körúti, kultikus galéria a tulajdonos 2012-es halála után egy kis idővel bezárt, ma a Marais-negyedben található a Galerie Denise René unokaöccse, Denis Kilian (nővére, Lucienne Bleibtreu-Kilian fia) vezetésével.  

Ha nem lenne elég egyértelmű, mennyire meghatározó Denise René szerepe a XX. századi nemzetközi műkereskedelemben, álljon itt még két adat. 1974-ben alapították a legjelentősebb francia kortárs képzőművészeti vásárt, a FIAC-ot (ami éppen ebben az évben bezár, pontosabban nagyon átalakul). Denise René 1975-től két évtizedig töltötte be e nemzetközi seregszemle elnöki posztját. 2001-ben a párizsi Georges Pompidou Központ olyat tett, ami korábbi történetében még nem fordult elő: még életében emlékkiállítást szervezett egy női galériatulajdonosnak A rettenthetetlen Denise René. Egy galéria az absztrakt művészet kalandjában 1944–1978 címmel.

Denise René élete utolsó pillanatáig dolgozott, kereste az újat. Mindig határozott volt, szenvedélyes és elszánt. A vélemények szerint „be tudta vonzani a gyűjtőket” – ami az igazán jó galériás ismérve. Úgy tervezte, százéves korában vonul nyugdíjba. Szerintem egészen egyszerűen soha nem akart megállni, ezért még 99 évesen, 2012. július 9-én örök álomra szenderült.

Kis Zsuzsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/ Evening Standard/Hulton Archive