„Április négyről szóljon az ének…” – Felszabadítás vagy megszállás történt 1945-ben?
Minden bizonnyal azok, akik a rendszerváltás előtt kezdték meg általános iskolai tanulmányaikat, jól emlékeznek a címbeli dalra és az április negyedikei iskolai ünnepségekre, amelyeken ezt mindig el kellett énekelni. A fiatalabbaknak már csak a történelemórákról lehet ismerős a dátum, amikor a szovjet hadijelentések szerint a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német katonai egységeket. Április negyedikén Magyarország felszabadulását ünnepelték 1989 előtt, de napjaink történészei – és ennek nyomán az iskolai történelemtankönyvek – már szovjet megszállásról beszélnek. Mi történt 1945 tavaszán? A kérdésnek Szőts Zoltán Oszkár történész, az Újkor.hu főszerkesztője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója járt utána.
–
Hogyan került Magyarország a második világháborúba?
Magyarország 1941. június 27-én lett hadviselő ország, miután hadat üzent a Szovjetuniónak. Ez a lépés az első világháborút lezáró békeszerződésekre vezethető vissza, amelyek inkább tekinthetők diktátumoknak – súlyos feltételeiket tekintve. A magyar társadalom egységesen támogatta a revíziót, ami tágabb értelemben a békeszerződés felülvizsgálatát, szűkebben az elcsatolt területek visszaszerzését jelentette. A német társadalom hasonló igénnyel lépett fel, ami erősen fokozódott Hitler hatalomátvétele után. A magyar politika német orientációja tehát az érdekek egyezésében gyökerezett, ez vezetett a magyar hadba lépéshez is Németország oldalán. Hozzá kell tenni, hogy Magyarország geopolitikai helyzetéből fakadóan valószínűleg nem maradhatott volna ki a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom közti háborús konfliktusból.
A kutatók ugyanakkor, ahogy egy korábbi kerekasztal-beszélgetésen is kiderült, egyetérteni látszanak abban, hogy a hadba lépés olyan formában, ahogy megtörtént, nemcsak elhamarkodott, de elhibázott is volt.
Magyarok a vérzivatarban
A hadviselés mérhetetlen terhet rótt Magyarországra, és elmondhatatlanul sok áldozattal járt. A Harmadik Birodalom és szövetségesei a kezdeti sikerek után elvesztették a kezdeményezést, és sorra szenvedték el a vereségeket. Ennek nyomán 1943 januárjában a Donnál megsemmisült a kiküldött II. magyar hadsereg. Több mint 120 ezer katona halt meg, tűnt el vagy sebesült meg. A magyar diplomácia ezt követően megkísérelt kiugrani a háborúból, azonban nem járt sikerrel, Németország pedig 1944. március 19-én megszállta vonakodó szövetségesét. Ezután, ahogy Fóris Ákos fogalmazott tavalyi cikkében, „a magyar közigazgatás aktív közreműködésével megkezdték Európa legnagyobb, megmaradt zsidó közösségének gettósítását és deportálását”.
A második világháború évei alatt a világ zsidóságának több mint harmadát, közel hatmillió embert pusztították el, akik közül 500-550 ezer volt magyar állampolgár. A civil lakosságot az is súlyosan érintette, hogy 1944 áprilisában megindultak az első – akkor még angol–amerikai – légitámadások is Magyarország ellen, amelyek mérhetetlen károkat okoztak a hazai iparban és közlekedésben, továbbá számos emberéletet is kioltottak.
Szeptember 23-án a szovjet Vörös Hadsereg átlépte a trianoni Magyarország határát, ezzel hazánk is hadszíntérré vált. Horthy háromtagú küldöttséget küldött Moszkvába Faragho Gábor vezérezredes vezetésével, akik október 11-én előzetes fegyverszüneti megállapodást írtak alá. Az október 15-i kiugrási kísérlet azonban kudarcba fulladt. Horthy egy nappal később lemondott, egyúttal német nyomásra kinevezte a Nyilaskeresztes Párt vezérét, Szálasi Ferencet miniszterelnöknek, aki a végsőkig kitartott a német szövetség mellett. A nyilasok nemcsak a magyarországi zsidósággal szemben jártak el kimondhatatlan brutalitással, hanem mindazokkal szemben is, akik szembehelyezkedtek velük – gondoljunk csak Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Salkaházi Sára példájára.
A harci cselekmények mintegy hét hónapon keresztül zajlottak az országban. A szárazföldi összecsapások, a már említett bombázások és a Budapestet romba döntő ostrom különböző becslések szerint megsemmisítette a nemzeti vagyon csaknem negyven százalékát.
A szovjet hadijelentések szerint április negyedikén foglalták el Nemesmedvest, ezzel teljesen birtokba vették Magyarországot, ez lett az alapja a későbbi ünnepnek. Újabb kutatások szerint azonban a németek csak április 11-én kezdték kiüríteni az utolsó magyarországi falvakat, és összefüggő arcvonaluk április 12-én vonult ki Magyarországról.
Mit csináltak a szovjet csapatok Magyarországon?
Ha visszatérünk a bevezetőben említett 1989 előtti ünnepségekhez, akkor megállapíthatjuk, hogy nem véletlenül helyezték arra a hangsúlyt, hogy véget ért a pusztító háború, a vele járó szenvedés, továbbá a holokauszt is befejeződött. Ezek az ünnepségek azonban nem szóltak egy másik, nem elhanyagolható tényezőről. Arról, hogy a Vörös Hadsereg katonái nem viselkedtek felszabadító Grál-lovagokként a hadműveletek során, ráadásul itt is maradtak utána. Ahogy egy fiatal lány – Bicskey Erzsébet – tavaly publikált naplójában olvashatjuk:
„Két hónappal később, szent karácsonyestén fővárosunk körülzárásakor mi is elestünk.
A „felszabadítók” elhurcoltak Idával együtt engem, és talán éppen akkor, amikor a még békés boldog Dunántúlon az éjféli misét tartották, mikor az édes Jézus a szeretet oltárán áldozta fel magát, akkor áldoztuk fel mi is liliomos fehérségünket a haza oltárán.”
Újabb kutatások, gondolva például Pető Andrea vagy Kunt Gergely könyveire, egyértelműen bizonyították, hogy a fenti esemény nem egyedi volt: a szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg az útjukba kerülő nőket. Nem feledkezhetünk meg arról sem – noha 1989 előtt erről nem lehetett beszélni – hogy hatszázezer magyar állampolgárt hurcoltak el kényszermunkára (korabeli szóhasználattal málenkij robotra) a Szovjetunió GULAG-GUPVI táboraiba ezekben az években, akik közül rengetegen nem tértek haza. Számos olyan dokumentumot is ismerünk – például a Magyar Nemzeti Levéltár dokumentumkötetében –, ami bizonyítja, hogy a szovjetek a megszállt területeken a magán- és köztulajdon ellen is folyamatos atrocitásokat követtek el.
Miért maradtak itt a szovjetek?
A kelet-közép-európai térség, ezen belül Magyarország sorsa Churchill, Sztálin és Roosevelt második világháború alatti találkozóin dőlt el. Ahogy Mitrovits Miklós is rámutatott, már az 1943. november 28. és december 1. között megtartott teheráni értekezleten eldöntötték a legfontosabb kérdéseket, amelyet az 1945. februári jaltai, majd július-augusztusi potsdami találkozókon megerősítettek. E találkozók differenciálás nélkül a szovjet érdekszférába utalták a térség országait, amelyet a Szovjetunió biztonságpolitikai szempontokkal magyarázott.
Hogyan vették át a kommunisták a hatalmat?
Vannak történészek, akik szerint Sztálin fenn akarta tartani a demokratikus berendezkedés látszatát ebben a régióban, ezért csak a Truman-doktrína és a Marshall-terv meghirdetése után adta ki a parancsot a szovjetizálásra. Mások – köztük én is – úgy gondolják, hogy már a kezdetektől ez volt a szándékuk. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2014 óta működő, közös Vidéktörténeti Kutatócsoportja tanulmányköteteiben bizonyította, hogy a szovjet csapatok megjelenésével egy időben szerveződő nemzeti bizottságok zöme nem valódi, alulról szervezett csoport volt, hanem a kommunista párt olyan egységei, amelyek már kezdettől a közigazgatás irányításának átvételére készültek, és azt is, hogy az 1945 tavaszán, frissen alakuló pártokban mindenhol ott ültek a kommunisták ügynökei.
Ez a „lopakodó szovjetizálásnak” nevezhető folyamat tehát már 1944-1945-ben megindult, előkészítve az 1948-as nyílt hatalomátvételt.
Felszabadítás vagy megszállás?
Azok, akiknek az életét megmentette a Vörös Hadsereg bevonulása, és valahogy atrocitás sem érte őket közben, csakugyan megélhették felszabadításnak, ami történt. De a Szovjetunió amellett, hogy eltörölte Magyarországon a nyilas uralmat és a náci Németország fennhatóságát, nem állította helyre az ország szuverenitását, rengeteg sérelmet követett el a lakosság ellen, és egyúttal meg is szállta az országot közel fél évszázadra, magával hozva saját, kommunista berendezkedését is. Ezért került ki tehát – érthetően – április negyedike a hivatalos állami ünnepeink közül a rendszerváltás után.
Szőts Zoltán Oszkár
A szerző történettudomány doktora (PhD), az Újkor.hu főszerkesztője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója.
Ajánlott irodalom:
„Belső várkastély.” Bicskey Erzsébet, egy fiatal lány naplója 1940–1946. Szerkesztette: Kántás Balázs, Kunt Gergely, Szabó Piroska, Szerényi Ildikó. Nyíregyháza, Magyar Nemzet Levéltár, 2019.
Kunt Gergely: Kipontozva… – Nemi erőszak második világháborús naplókban. Budapest, Osiris Kiadó, 2019.
Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt.Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.
„Törvényes” megszállás – Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947. Szerkesztette: L. Balogh Béni. Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2015.
Kiemelt kép: Fortepan/VÖRÖS HADSEREG
