Megértem azokat, akiknek már kicsit elég a transzszexualitás témaköréből, mert egyszeriben túl sok film, újságcikk, művész- és divatfotó és könyv kezdett el foglalkozni vele. De az Előhívás – Mindent apámról akkor is megér egy próbát, mert annyi minden másról szól, és a nemi identitás (sőt, általában az identitás) kérdésével is olyan mélyen foglalkozik, hogy rengeteget tanulhat belőle az ember.

Steven/Stephanie Faludi élete pedig feltétlenül van olyan rejtélyes, kalandos és kifürkészhetetlen, hogy megérjen egy regényt: a húszas években előkelő zsidó családba született, mely a Horthy-rendszert támogatta, a II. világháborúban nyilasnak adta ki magát, hogy a szüleit megmentse, a kommunista diktatúrát viszont már meg sem várta, hanem Brazíliába emigrált, ahol fotós lett, onnan pedig az Egyesült Államokba települt át, hogy olyan világhírű fotósok retusőre legyen, mint Richard Avedon.

Mindeközben megházasodott, gyerekei születtek, és igyekezett magára ölteni az amerikai kertvárosi apuka imidzsét, barkácsműhellyel a garázsban, napi ingázással a városba, despotikus légkört teremtve a családban. Kifejezetten macsó, agresszív típus volt, amiért a lánya később megszakította vele a kapcsolatot. 25 évvel később pedig, amikor Pulitzer-díjas újságíró-íróként levelet kapott tőle, amiben a nemi átalakulásáról értesítette (fotókkal igazolva), úgy döntött: utánajár, kicsoda is az apja, aki addigra hazatelepült Magyarországra, és lelkes Orbán-hívőként töltötte utolsó éveit, egy pesti úriasszony jelmezében. Stephanie Faludi 2015-ben halt meg a János kórházban, így a róla készült könyv megjelenését már nem érhette meg, de addig boldogan asszisztált hozzá, hiszen tulajdonképpen ő indítványozta a születését. Lánya azóta újra New Yorkban dolgozik újságíróként, ahol ez a könyve is nagy elismerésben részesült: elnyerte a kritikusok díját, és a Pulitzer-díj shortlistjére is felkerült.        

Susan Faludi Forrás: Libri

Gyárfás Dorka/WMN: Kiderül a könyvéből, hogy az édesapja afféle bújócskát játszott egész életében, folyton rejtőzködött, és váltogatta az identitását, de ez olyan jól sikerült neki, hogy nekem még a könyv elolvasása után sem volt világos igazából, milyen ember is volt.

Susan Faludi: Ezzel én is majdnem így vagyok, egy távoli figura maradt számomra. Persze jobban értem, mint amikor elkezdtük felfejteni az életét, de azt hiszem, sosem fogok eljutni a lényeghez, a személyisége magjához. Az apám rettentő elszántan játszotta ezt a bújócskát. Szerintem még ő maga sem tudta pontosan, kicsoda ő.

Gy. D/WMN: Annyira érdekes, hogy azt mondja, „apám”, és közben női névmást (she) használ.

S. F.: Igen, mert úgy döntöttem, azt a nemet használom, amit ő választott magának, ugyanakkor számomra akkor is az apám maradt. Van egy anyám is, szóval az a hely már foglalt, de amúgy is, a kapcsolatunk egy apa-lánya viszony volt – akkor is, amikor megszakadt.

Az apám mindig is apaként viszonyult hozzám, ez kicsit sem változott a nemváltoztató műtét után. Azt szerette volna, ha elfogadom nőként, ugyanakkor továbbra is elfogadom apaként.

Gy. D./WMN: Érdekes volt olvasni azt is, hogy a műtét után sem tűnt kifejezetten nőiesnek a személyisége – én legalábbis nem láttam annak. A megjelenése sem extrém feminin, legalábbis a fotó alapján, amit a címlapon lehet látni.

S. F.: Apám azt mesélte, már gyerekként is nő szeretett volna lenni, és nemcsak fantáziált róla, hanem időnként felvette az anyja ruháit. Tehát a vágy kétségtelenül megvolt benne, de hogy mit értett nőiesség alatt, azt eléggé meghatározta a környezete és a nagyanyám. A nagymamám egy elegáns díva volt, sok sminket viselt, szép ruhákat hordott – szóval apám számára ez jelentette a NŐ-t. Aztán már egy olyan időszakban vált nővé, amikor a feminizmus hódított. De ez az ő nőiességét nem igazán befolyásolta, azt inkább a saját harcai determinálták: elsősorban elismerésre, szeretetre, gyengédségre vágyott, mert nagyon magányos volt. Azt gondolta, nőként jobban gondoskodnak róla. Sokszor mondta például, hogy nőként jobban tud más nőkkel beszélgetni, sőt, bárkivel jobban tud beszélgetni, szóval ez egyfajta kitörés volt neki az elszigeteltségéből. Ez egy fontos motívuma annak, hogy nővé változtatta magát.

Susan Faludi és édesapja Forrás: Susan Faludi

Gy. D./WMN: A mozdulatai, a viselkedése az életben mennyire volt feminin jellegű?

S. F.: Nem különösebben. Közvetlenül a műtéte előtt, amikor már hormonkezeléseket kapott, volt egy korszaka, amikor nagyon feltűnően öltözködött, tudja, kicsit ilyen esztrád-stílusban: platinaszőke parókát viselt, struccboát, magas sarkút, flittereket. De hat hónappal az operáció után stílust váltott, és onnantól úgy nézett ki haláláig, mint a borítófotón. Kényelmesebb ruhákat kezdett hordani – ne felejtse el, 76 évesen esett át a műtéten.

Gy. D./WMN: Nadrágot például hordott még valaha?

S. F.: Igen, nyolcvan felett. Minél több idő telt el a műtét óta, annál kiegyensúlyozottabb lett a nemét illetően, és ez megjelent a külsején is. Például elég hamar elhagyta a parókát.

Gy. D./WMN: Igen, a címlapfotón sem viseli.

S. F.: Az a kép 2008-ban készült a Centrál kávézóban.

Gy. D./WMN: Azt hittem, Bécsben készült.

S. F.: Ó, az az apám vágyfantáziája volt. De igen, azon a képen már nem hordott parókát, bár volt némi hajbeültetése. Utána is inkább csak úgy nézett ki a haja, mint pár évtizeddel korábban, enyhén kopaszodva.  

Gy. D./WMN: És amikor sétáltak a városban vagy találkoztak emberekkel, akkor egy idős hölgyet láttak benne, vagy azért zavarba jöttek kicsit?

S. F.: Ez változott idővel. Először, a hetvenes éveiben még sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál, plusz akkor még viselte a parókát, ezért megnézték az emberek – tudja, a gyerekek mutogattak rá, az idős nénik megbámulták, de ahogy idősödött, úgy a neme is egyre halványult, mint az időseknél általában. Inkább csak öregnek nézel ki, nem nőnek vagy férfinak. Szóval addigra kényelmesebb lett a helyzet, és ő is megnyugodott, hogy senki nem fogja piszkálni. 

Gy. D./WMN: Úgy tűnik, önnek ezzel az egésszel nem volt semmi problémája.

S. F.: Hát, apámmal nem kevés problémám volt, de nem a nemét illetően. Megvolt a magunk története, kezdve azzal, hogy erőszakos volt az anyámmal, hogy uralkodni akart felettünk, és olyan dühkitörései voltak, amik meghatározták a gyermek- és kamaszéveimet.

Gy. D./WMN: Ezek után mit érzett, amikor kiderült, hogy az apja valójában a női énjét rejtegette a felszín alatt?

S. F.: Feldühített, hogy erről korábban senkinek nem beszélt a családban, de az is igaz, hogy a műtét előtt már évek óta egyáltalán nem beszéltünk. Elhidegültünk egymástól, és ő nem értett egyet az én női élményeimmel. (Susan Faludi ismert feminista szerző, ebben a témában írta a könyveit is – a szerk.) Amikor újra felvettük a kapcsolatot, eleinte gyakran mondogatta, hogy én nem tudom, mennyi előnye van annak, ha nőnek születik az ember, csak a hátrányait látom.

Őt boldoggá tette, ha kezet csókoltak neki, ha szívességet tettek neki, ha kiszolgálták – én meg azt gondoltam: hát, ez tutira nem az én élményem a nőiességről. Sokat vitatkoztunk erről.

Gy. D./WMN: De érzelmileg nem érintette mélyen ez a döntése?

S. F.: Dehogynem. Nehéz volt érzelmileg elválasztani attól a sok rossz élménytől, ami a múltunkat terhelte. Sokat vitatkoztunk a nemi kérdéseken, de azon a közös emlékünkön is, amikor baseball ütővel rontott a házunkba, azt üvöltözve, hogy „Megvédem a családot!”. Ő igazából szerette volna elfelejteni a múltat, és csak arról írni könyvet, hogyan vált nővé, de a vége az lett, hogy felismerte ennek a lehetetlenségét. Megértette, hogy csak a múltjával együtt lehet teljesen önmaga. Lépésről lépésre engedett be a gyerekkora történeteibe, és mesélt a korai emlékeiről és a tinédzseréveiről a holokauszt idején.  

Gy. D./WMN: Mit gondol, a végén boldog ember lett?

S. F.: Boldogabb, bizonyos szempontból. Sosem bánta meg a műtétet, legalábbis ennek felém nem adta jelét, inkább bizonyosfajta megnyugvást adott neki. De hogy boldog lett volna… Ki boldog egyáltalán? Magyar volt, érti. És zsidó. Ha a magam nevében beszélhetek, magyar zsidóként az ember boldogan ragaszkodik az élet sötét oldalához.   

Gy. D./WMN: Ezek szerint magyarnak vallja magát? Vagy legalább részben magyarnak?

S. F.: Persze, de csak részben, hiszen anyám nem volt magyar. De az az érdekes, hogy amikor először érkeztem Magyarországra, annyira ismerősnek tűnt minden. Úgy éreztem, valamilyen szinte ide tartozom – persze csak zsigeri szinten, hiszen sosem tanultam meg magyarul.  Apám otthon nem beszélt magyarul, és az az érdekes, hogy egyszer inkább az oroszra próbált megtanítani. Talán azt gondolta, ha visszamegyünk a kommunista Magyarországra, még hasznomra válhat. Szóval volt Magyarországon egy olyan ismerős érzésem, mintha már jártam volna ott.

Gy. D./WMN: A könyvből úgy tűnt, ugyanakkor lesújtónak találja a itteni politikai helyzetet, és Magyarország egész XX. századi történelmét.

S. F.: Hát, igen. És megdöbbentő, hogy amit Orbán Viktor mond és tesz, az pár évvel később Trump személyében az USA-ba is megérkezett. Előszeretettel hivatkoznak is egymásra. Persze valóban van egy csomó közös vonás bennük, például hogy idealizálják a nacionalizmust, démonizálják a bevándorlást, és hasonlóan viszonyulnak a nőkhöz is. 

Gy. D./WMN: Pedig gondolom, amíg itt dolgozott a könyvön az édesapjával, nem tudta elképzelni, hogy ez egyszer az ön hazájában is érvényes lehet – ez kitűnik a soraiból.

S. F.: Sajnos. Nem sokkal az amerikai elnökválasztás után a férjemmel külföldön jártam, és egy hotel liftjében a liftkezelő - aki hallotta a beszélgetésünket - azt kérdezte: „És hogy tetszik most a hazája? Mert kissé ítélkező tónusban beszélt a magyar kormányról, de úgy tűnik, mostantól ugyanabban a hajóban evez.” Tény, hogy amíg a 2010-es évek elején Magyarországra utazgattam, és elszörnyedtem valamin, mindig megnyugtathattam magam azzal, hogy aztán megyek haza, ahol akkor még az Obama-adminisztráció határozta meg az irányt.

Susan és édesapja 2010-ben Forrás: Susan Faludi

Gy. D./WMN: Az édesapja egészen a haláláig a Fidesz híve volt?

S. F.: Igen.

Gy.D./WMN: Vajon mit mondott volna a Soros-plakátokra?

S. F.: Talán csak megrántotta volna a vállát. Elég bonyolult viszonya volt a saját zsidóságával kapcsolatban. Néha hevesen kikelt az antiszemitizmus ellen, máskor meg azt mondta, hogy a gazdag zsidóknak igenis van felelőssége benne – szóval elég ellentmondásos attitűdje volt.

Gy. D./WMN: Nem olvasta véletlenül a Csókolom a kezét című könyvet Szegedy-Maszák Marianntól, aki a Weisz Manfréd-család történetét írta meg, amelynek ő már Amerikában született leszármazottja? Több közös vonás is van a könyvükben.

S. F.: Olvastam, sőt, készített is velem egy interjút, és mi is csodálkoztunk a sok párhuzamon.  

Gy. D./WMN: Amellett, hogy a családjuk hasonló kultúrát hordoz, önök mindketten újságíróként és szépíróként egyszerre közelítettek a témájukhoz. Volt egy nagyon jó, személyes sztorijuk, de mögé tettek egy csomó történelmi kutatást is.

S. F.: Köszönöm.

Én úgy éreztem, az újságírói identitásom egy ideig szolgált engem, de aztán eljött egy pont, amikor le kellett vetnem magamról.

Például az apámmal való vitákban egyszer csak abba kellett hagynom az érvelést, és elfogadni őt, ahelyett, hogy le akarnám győzni. Nagy ugrás volt levetni a megfigyelői státuszomat is, és belekerülni a történetbe. A két korábbi könyvem politikai témájú volt, és ugyan áthatotta őket a szenvedély és a düh, de ezeket egy-egy téma mögé lehetett tenni, és inkább csak fűtötte a kutatást. Ennél viszont kiderült, hogy talán mégiscsak az apám lánya vagyok, mert én is rejtőzködtem, amíg lehetett, és csak nagy nehezen adtam át magam a könyvnek.

Gy. D./WMN: A családja többi tagjával megállapodott, hogy róluk nem is nagyon lesz szó, mert ők nem akartak szerepelni a történetben?

S. F.: Amikor már volt egy első változatom, akkor átadtam az anyámnak és a fivéremnek, és igen, tiszteletben kellett tartanom, hogy ez a könyv nem róluk szól. Ugyan készítettem velük interjút, de úgy döntöttem, inkább tiszteletben tartom a privát szférájukat. Ez a könyv az én kapcsolatomat őrzi az apámmal. Az övék egy nagyon másik történet, egy másfajta könyvet eredményezett volna – szóval ez egy tudatos döntés volt.

Gy. D./WMN: Ezután a kutatás és tapasztalat után úgy gondolja, hogy a nemiség hasonló ahhoz, ahogy Alfred Kinsey gondolkodott a szexualitásról, vagyis: hogy mindenki egy skálán mozog, és vannak végletes esetek, de az emberek többsége valahány százalékban az egyik, valahány százalékban a másik pólus felé tendál, és ez változhat is az emberélet során?

S. F.: Igen, apám példája arra tanított, hogy a nemiség szempontjából végtelen variáció létezik az emberek között, és mindenki egy spektrumon mozog.

Mi, emberek mindannyian sokkal összetettebb és érdekesebb teremtmények vagyunk, mint hogy csupán a nemi identitásunkkal le lehetne írni minket. Apámra legalábbis ez mindenképp igaz.

A végén a neme semmi esetre sem jellemezte őt jobban, mint valamely más tulajdonsága. És a viszonyunkat sem. Annyi minden játszott benne fontosabb szerepet, mint az, hogy nők vagy férfiak voltunk-e. Amikor hatéves vagy, és valami örömteli, vagy épp dühítő dolog történik veled, abban sem számít a nemiség. Az identitásod annyi minden másból áll, és az emberekkel való kapcsolatodat sem feltétlenül ez határozza meg.    

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép forrása: Libri