Így zakatolunk a szakadékba Szabó István szerint

–

Ne ragadjunk most le annál, hogy jó vagy rossz film a Zárójelentés, oké? Ne egyszerűsítsük le ennyire. A kérdés ennél sokkal bonyolultabb, mert a filmnek számos erénye mellett számos „hibája” is van (nem is hibák ezek, inkább olyasmik, amik megnehezítik vagy esetenként akadályozzák az üzenet célba érését), de nem sokan vállalkoztak nálunk az utóbbi időben arra, hogy elmondják filmen a véleményüket erről az országról és annak utolsó tíz-húsz évéről, tehát hogy közvetlenül mutassanak tükröt nekünk arról, milyen világot is hoztunk létre magunknak. 

Annyit pedig már a tartalomismertető alapján mindenki tudhat, hogy itt erről lesz szó. Egy nyugdíjas orvos szemén keresztül, aki a tétlenség elől inkább visszamenekül a szülőfalujába, és ott szembejön vele a nagy magyar valóság. De nem egy szociodráma képében – az Szabótól merőben idegen volna –, hanem az emberi gyarlóságaink szempontjából, amik viszont mindig foglalkoztatták, és amik esetenként azért a gyarlóságoknál sokkal súlyosabb méreteket öltenek. 

A történetnek mindjárt az eleje nagyon is reális: egy fővárosi kórházat bármiféle koncepció nélkül bezárásra ítélnek, amin nem segít már sem politikai kapcsolat, sem józan érv – az is felmerül, hogy csak az értékes telek és az ingatlan kell valakinek.

Főhősünk, Stephanus Iván (Klaus Maria Brandauer) amúgy is idős már ahhoz, hogy máshol folytassa, míg felesége, az ünnepelt opera-énekesnő (Udvaros Dorottya) még javában el van foglalva a karrierjével. (Az idősödő opera-énekesnők vagy az Állami Operaház helyzete láthatóan nem foglalkoztatja Szabót, ahogy a harminc-negyven éves házasságok nehézségei, gyötrelmei sem igazán.) Közös, külföldön élő lányuk leszarja őket, a problémáik iránt semmiféle érzékenységet nem mutat, Stephanus tehát úgy érzi, egyedül is dönthet.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve – és anyja érzelmi zsarolásának engedve – hazaköltözik a falujába, amely vagy Nyugat-Magyarországon, vagy valami más gazdagabb vidéken lehet, ahol a lakók többsége nem is falusi, és végképp nem paraszti hagyományokból táplálkozik, hanem városi-polgári jegyeket mutat. A falu persze csak szimbólum, nem kell igazi falunak lennie, például a legtöbb falunak ma már nincs saját papja, és végképp nem olyan, aki onnan is származik. És persze körorvosa sincs… Ennek a képzeletbeli falunak sem lenne, ha Stephanusnak nem úgy tartaná kedve.

Az első furcsaság, ami szíven üti az embert, amikor Stephanus belép az új rendelőjébe, és Szirtes Ági az asszisztense (és egykori szerelme) szerepében egy olyan mély emberi drámát játszik el, aminek egyszerűen nincs meg az alapja.

Az ember egyrészt nézi, hogy milyen fantasztikus színésznő áll előttünk, másrészt zavarba jön ennyi érzelemtől, miközben a főhős, akinek igazán zavarba kellene jönnie, csak némi meglepődést mutat. 

De aztán lesznek még itt nagy érzelmek mindenfelől, csak valahogy sosem úgy és akkor és ott, ahogyan az ember indokoltnak, megalapozottnak érezné. Főhősünk, Stephanus Iván meg zaklatott lélekkel csetlik-botlik ebben a miliőben, ahol minden merev szabályok szerint működik, csak éppen semmi sem az embereket szolgálja, ők azonban ezt nem hajlandók észrevenni.

Amikor az első betege meghal éppen a struktúra tehetetlensége és közönye folytán, a doktor majd szétrobban az indulattól, de kiderül, hogy a helyzet még annál is rosszabb, mint ahogy ennyi év (legalább hetven) alapján feltételezte. Lassan körvonalazódik ennek az elavult, feudalista, hímsoviniszta világnak a működési rendje, amiről a fővárosi értelmiség éleslátása, érzékenysége úgy pattan le, mint labda a falról, és amit valójában szűk látókörű, korlátolt nők tartanak fenn – mint amilyen Stephanus anyja is. Igen, a nők, és néhány töketlen férfi, akik vagy nem mernek szembeszállni vele, vagy félelmükben még ki is szolgálják. De a nők az igazán lelkes építőkövei (Szabó szerint).

Stohl András nem először bújik egy hataloméhes, erőszakos, másokat megszégyenítő, tönkretevő, kirekesztő vagy csak kihasználó embertípus bőrébe, most is szinte élvezettel teszi. Ő maga a hatalom, és annak minden torzultsága.

Stephanus meg (Szabó alteregója) a kétségbeesett, dühöngő, meghunyászkodni nem bíró, de küzdeni képtelen entellektüel megtestesítője. 

Egyszer, még egészen fiatalon moderáltam egy kerekasztal-beszélgetést, aminek Szabó István volt az egyik résztvevője. Legnagyobb meglepetésemre egy ártalmatlannak szánt kérdéssel olyan indulatot váltottam ki belőle, hogy mint egy lázas beteg kezdett kiabálni és sötét víziókat vázolni, amik egyébként lesújtóan logikusnak és reálisnak tűntek, csak a mögöttük tomboló düh volt váratlan és fura. Ezt a zabolátlan indulatot és mélységes csalódottságot láttam most Stephanus alakjában a Zárójelentésben, mert ilyen értelemben Szabó nem öregedett meg. 

Még mindig van benne tűz és erő ahhoz, hogy a szemünkbe köpje: romlott és aljas embereket juttattunk hatalomra, és egy kártékony rendszert tartunk fenn, ami felemészti a jókat és jutalmazza a rosszakat, és kiirt minden értéket. De ahogy Orwell Állatfarmjában Benjámin szamár, a történet margóján itt is van egy bölcs ember (a nemrég elhunyt Andorai Péter játssza), aki lakonikus nyugalommal nézi, csak nézi ezt a tragédiát, ami a szeme előtt végbemegy, de segíteni nem tud rajta.

Az egyik legjobb mondat a filmben (legalábbis, ami engem leginkább megütött), amikor Stephanus anyja (Csomós Mari) Senecát idézi:

„Túléltük Tiberiust, Nerót, Caligulát… és eltelt az életünk.”

Ezt igazából Andorainak kellett volna mondania…

Stephanus azonban nem olyan, mint Benjámin szamár, ő nem tud beletörődni a pusztulásba, és amikor ki akarják csinálni egy mesterségesen előidézett botránnyal (előveszik egy ötven évvel ezelőtti bűnét, amit valójában el sem követett), azt kiáltja a levegőbe: „Kíváncsi vagyok, ezek mit írtak volna alá, ha addig pofozzák őket jobbról-balról, míg a szájukból spriccel a vér!” Na, tessék, ez a véleménye Szabónak az őt ért támadásokról: ti nem ítélhettek meg engem. És végképp nincs jogotok elítélni. Nem tudhatjátok, mit tettettek volna a helyemben, erősebbek, okosabbak, jellemesebbek lettetek volna-e tizennyolc évesen, amikor azt sem tudjátok, mi történik veletek és miért. Nincs mivel szembenéznem, mert nem vagyok bűnös – sugallja.

Kár, mert ez itt egy kihagyott lehetőség, egy esély lett volna az erkölcsi megtisztulásra, példamutatásra. Máris máshogy tekintenénk az egész társadalomkritikára – lenne alapja. Lenne súlya. De ennek felismeréséhez – úgy látszik – Szabónak nem volt elég az ügy kirobbanása óta eltelt pár év.

De van még egy baj a Zárójelentéssel, és az sem elhanyagolható, sajnos. Úgy tűnik, hogy a filmkészítésből viszont már kissé kiöregedett a nagy mester. Sok idős szereplőt nézünk ebben a történetben, és lassan a sorok (képek) mögött az az érzése alakul ki az embernek, hogy a játékfilmkészítés olyan irgalmatlan erőnlétet, szakmai felkészültséget (értsd: naprakészséget is!), dinamizmust és arányérzéket kíván, amit nyolcvan felett már csak iszonyatos erőfeszítéssel (vagy sok fiatal kollégával) lehet hozni. De sosem jó, ha egy filmen (vagy bármilyen műalkotáson) az erőfeszítést érzi az ember. 

Nem jó, ha egy-egy jelenetben azt látjuk, hogy „na, ez itt most egy metafora”, ami leválik a történetről. Nem jó, ha annak érdekében, hogy az emberi érzelmeken legyen a hangsúly, minden szereplő arcába beletolják a kamerát, és akkor is közeliket nézünk, amikor tolakodásnak érezzük. Nem jó, ha a jelenetek ritmusa billeg, ha a zene nem hozzátesz, hanem uralja a filmet, és ha bizonyos részleteken erőszakkal kell felülemelkednünk, annyira nem hitelesek. És nem jó, ha a gyerekek csak díszletelemek, jaj, az nagyon rossz érzés.

Értem, hogy Szabó Istvánt már egyáltalán nem foglalkoztatja a filmnyelv, csak a történet és az emberi drámák, érzelmek.

Azt is értem, hogy rég nem néz annyi mozgóképet, mint mi, a digitális kor bennszülöttei. Csakhogy ezáltal nem fogunk egy nyelven beszélni. A mondandó eljut, mert sűrű szenvedély fűti, és ezért mélységesen tisztelem, de a forma elavult és nehezen befogadható számomra. Sajnos olyan is lesz majd, aki nem jut túl rajta, és így érintetlen marad a lényegtől. 

Pedig felemelő érzés, hogy vannak még köztünk olyanok, akik az arcunkba köpik (épp Eperjes Károly hangján), hogy nagyon el vagyunk tévedve, és hogy az a társadalom, amely hagyja magát megvezetni a hamisság, a hazugság és a félelmek által, az elveszíti az értékeit, és csak a saját pusztulásába rohan. Így pacekba, ezekkel a szavakkal.

Nem mintha ettől bárki is felébredne, de legalább valaki kimondja – ahhoz hasonló kétségbeesett aggodalommal, mint ahogy a negyvenes években Márai tette. De ahogy őt, úgy valószínűleg ezt sem fogják sokan meghallani, a próféták sorsa a mellőzöttség. Különösen, ha maguk sem feddhetetlenek. Ezt a vonatot meg már valószínűleg úgysem lehet feltartóztatni. Megint Benjámin szamárnak van igaza.