„A szerelem olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül” – Baudelaire, a romlás költőjének élete az érzelmek hullámvasútján

–

Párizs, 1821. április 9. 

A francia főváros egy jómódú, polgári családjában megszületik egy kisfiú. Egy kisfiú, aki akkor még nem sejti: bár az életét majd átszövi a sokszor kibírhatatlannak tűnő szenvedés és magány, lázadó és gyakorta polgárpukkasztó stílusa miatt kortársai nem ismerik el művei nagyságát, munkássága mégis örökre forradalmasítja a XIX. század irodalmát, és az ő nevéhez fűződik majd a modern francia líra új időszámítása.

„Beleírtam ebbe az iszonyatos könyvbe minden gondolatom és gyűlöletem, beleírtam a szívem és a vallásom” 

– mondta egyetlen és legismertebb verseskötetéről, A romlás virágairól a párizsi különc. Karaktere mélyebb rétegeinek megértéséhez érdemes művének precíz szimbolikával felépített sorai mögé pillantanunk. 

Előhang

A születése utáni családi idill nem tartott sokáig, hatéves korában elvesztette édesapját, akiért rajongott: tőle tanult többek közt írni-olvasni, és szerény tehetséggel megáldott költőként ő vezette be fiát a művészet világába. Így talán nem meglepő, hogy anyjával visszavonhatatlanul megromlott a viszonya, miután az újraházasodott. Ekkor valami örökre megtört az íróban: állandó társa lett a maró magány, elkezdte felfedezni önmagát, s közben megállás nélkül lázadt. Az anyja ellen. Az elvárások ellen. Önmaga ellen.

„Már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet eksztázisát.” 

Sem ezt a kontrasztos gondolkodást, sem a fiú tinédzserkori ideggyengeségét, sem pedig határfeszegető viselkedését nem tűrte teljes szívből gyűlölt mostohaapja, így Charles-t büntetésből Indiába küldte. Kételyekkel telve, de az életigenlést és az unalmat is bőröndjébe csomagolva, nekivágott annak az útnak, ami későbbi versei egzotikumokkal átitatott, nosztalgikus motívumait adja. 

„Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék.

Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok.”

Sajnos mégsem így lett. Nehéz úgy otthon lenni bárhol, ha közben belőlünk hiányzik az otthon. Az ifjú költő így az elvágyódás mámora és a hazatalálás, a megállapodás vágya között őrlődött. 

Spleen és ideál

Spleen, avagy a kiábrándultság összetett érzése. Kételkedés. Pesszimizmus.

„Lelkem torony, amely lassankint összeroskad / az ostromgép nehéz ütései alatt.”

Katarzis. Alkotásvágy. Remény.

„De az Ember elé remény reményre csillan / s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.”

Élete ezen a hullámvasúton telt, amire apja halála után váltott jegyet, és amelyből élete végéig nem akart kiszállni. Mélyen átitatta életfelfogását, alkotásait, emberi kapcsolatait és önmagával való viszonyát. Ezt az örök ellentmondó érzést, ami gyerekkorában csírázott ki szívében, majd szépen lassan elburjánzott, sosem tudta kigyomlálni szíve és tudata mélyéről.

„És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva; / ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár, / aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár, / s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.” 

Párizsi képek

Lázadó fiatalként tökéletesen beleillett a párizsi intellektuális miliőbe. Olvasott. Tanult. Írt. Verseket publikált. Sorra jelentek meg irodalmi bírálatai, sőt 1847-ben napvilágot látott egyetlen regénye, a La Fanfarlo. Azzal foglalkozott, amit imádott. Igazi párizsi lévén élénken elevenedik meg a város és a nagyvárosi ember képe a műveiben.

Szinte törvényszerűen belekóstolt a politikai életbe is, a Le Salut Public szerkesztője lett, majd az 1848-as francia forradalom alatt radikális eszméket hirdetett: 

„Így a politikában is az az igazi szent, aki ostorozza és gyilkolja a népet a nép javáért.”

Ám itt sem találta meg önmagát, néhány éven belül elege lett a politikából. 

A bor

Meg a hasis. Sőt, ópium is. Ha ma élne, valószínűleg bármelyik este összefuthatnánk vele egy romkocsmában. Bohém életet élt, féktelen dorbézolása nem ismert határokat. Vagyonokat költött extravagáns ruhatárára, kábítószerre, nőkre, hajszolta az élvezeteket. Pazarló életmódjával hamar elverte apai örökségét, pénzügyi tudatosság híján pedig hamar csalók áldozatává vált. Örökös macska-egér játékot űzött a hitelezőkkel, adósságot adósságra halmozott. Azt pedig mai fejjel belegondolva sem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy (vélt vagy valós) éretlensége miatt a családja gyámság alá helyezte.

Romlás virágai

A nők. Nem túlságosan meglepő módon az írónak a nőkkel való viszonya sem volt egyszerű. Egyszer hitt az igaz szerelemben, máskor pedig kiábrándultság töltötte meg a szívét:

„A szerelem félreértés, a teljes beteljesíthetetlen igénye.” 

Háromszor azonban mégis sikerült a maga módján rálelnie. Először Indiából hazatérve ismerkedett meg a mulatt Jeanne Duvallal, a Fekete Vénusz-ciklus ihletőjével, akihez élete végéig ambivalens érzések fűzték. Csak olyan baudelaire-i módon. Másodjára egy művelt kurtizán, Madame Sabatier hálószobájának visszatérő vendége lett, aki a párizsi irodalmi-művészeti élet elengedhetetlen szereplője volt. Ő válthatott a Fehér Vénusz ikonikus alakjává. Utolsó szerelme Marie Daubrun, a Zöldszemű Vénusz-ciklus megtestesítője.

„A szerelem olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül.”

A fiatal Charles pedig nem érte be csupán három cinkostárssal. Nem volt kimondottan biztonságos kötődő, miközben éhezett a stabilitásra, epekedett az izgalomért. Kalandra éhes volt. Ki akart próbálni mindent. Mindenkit. Kezdetben emiatt bűntudat gyötörte. Végül pedig, mint a korabeli, szabados szexuális életet élők közül oly sokan, ő is vérbajos lett. 

Lázadás

Fiatal kora óta minden ellen lázadt. S közben szenvedett. A szülői nyomás ellenére írónak állt, de őrlődött, mert a családja nem fogadta el. Szándékosan polgárpukkasztó volt, mégis fájt neki, amiért nem ismerték el a zsenialitását. A romlás virágai 1857-ben jelent meg először, és azonnal kiverte a biztosítékot az irodalmi életben. Istengyalázás és erkölcstelenség vádjával pert indítottak az író ellen, és hamar el is ítélték. 

1861-ben újra kiadták, ám ekkor is hasonló fogadtatásban részesült, kortársa, Figaro így vélekedett a műről:

„ezek a virágok pompásan hajtottak ki, de a trágyadombon”.

Személyének ellentmondásos kettőssége írásaiban is tükröződött. A szándékos botránykeltés mellett mérnöki pontossággal szerkesztette és komponálta a sorokat. Jön a szokásos átütő kontraszt: vergődik a bűn és az erkölcs, a világgal való elégedetlenség és az ideál utáni sóvárgás, a plátói szerelem és az erotika, a lázadás és a beletörődés áthidalhatatlan szakadékain. 

A halál

Költészetében sokszor kap szerepet a hit és a hitetlenség, de mint a legtöbb ember, ő is kereste a végső ismeretlen igazságát. A verseskötete körüli botrány után még öngyilkosságot is megkísérelt, azonban nem tudott ilyen könnyen kilépni az életből. Érdekes, hogy élete végén mégsem adta fel a küzdelmet: bár kínozta a vérbaj és a pénzügyi gondok, Belgiumba utazott, hogy összeszedje magát. Sajnos szélütés érte, élete utolsó hónapjait némán és bénulva töltötte Párizsban, mígnem 1867. augusztus 31-én elhagyta ezt a világot, amelyből lelke mélyén mindig is elvágyódott.

Halálával mégis újjászületett, hírneve egyre nagyobb lett, követőire elementáris hatást gyakorolt.

Utóhang

„Könyvemnek egyetlen elismerést kívánok: ismerjék fel, hogy nem album, eleje és vége van. Valamennyi új költeményt azért készítettem, hogy beilleszkedjenek az általam választott különös keretbe” 

– így foglalta össze fő művét, A romlás virágait Baudelaire, és valahogy a törékeny létezése is így összegezhető. Van eleje. Van vége. Mert ilyen az élet. Illeszkedik az általa választott különös keretbe. Megbotránkoztat, miközben új irodalmi korszakot teremt. Ilyen volt e halhatatlan francia remek, Charles Baudelaire. 

Révész Boglárka

A cikk alcímei A romlás virágai ciklusainak alcímei.

Kiemelt kép: Getty Images / Keystone-France / Gamma-Keystone