Az orosz birodalmat a Háború és béke is teremtette – Milyen szerepet játszik a mai konfliktusban az orosz irodalom?

–

Oroszországról nem szoktunk úgy gondolkozni, mint nagy gyarmattartó birodalomról

Ezért az orosz irodalmat nem is szokás úgy elemezni, mint olyasvalamit, amiben megjelenik a gyarmattartás eszméje, vagy amiből kiolvasható lenne a gyarmattartókra jellemző fölény. Pedig ha jobban megvizsgáljuk, egyáltalán nem idegen tőle, csak másképp jelenik meg, mint a nyugati gyarmattartóknál.

Edward Said Culture and Imperialism (Kultúra és gyarmatosítás) című művében fekteti le a posztkolonialista szemlélet alapjait, miatta kezdtük az irodalmi szövegeket másképp olvasni vagy a filmeket is más szemmel nézni.)

A ruszisztikát egészen Eva W. Thompson könyvének, A birodalom trubadúrjainak (ami 2000-ben jelent meg, magyarul pedig csak tizenöt évvel később) kiadásáig érintetlenül hagyta a posztkoloniális tudat. Ez az a könyv, amit elő lehet venni, ha arról beszélünk, hogyan is jelenik meg Oroszország mint gyarmattartó az irodalomban. Előrebocsátom, szó sincs arról, hogy Thompson el szeretné törölni az orosz irodalmat vagy akárcsak annak egy részét, hogy bármely orosz nyelvű művet kiiktatna. Ő csak arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagyon fontos orosz műveket is lehet másként látni, lehet egy sajátos, és egyáltalán nem érvénytelen szemszögből olvasni. Ahogy lehet más nagy kultúrnemzetek más nagy műveit is.

Thompson a nagy francia író, Albert Camus szövegeit hozza fel példának. Én például sohasem figyeltem fel arra, hogy az Algériában született és felnőtt Camus-nél, sem A közönyben nem neveztetik meg az egyik arab szereplő, sem A pestisben nincs neve szinte egyik arab származású szereplőnek sem. Thompson ilyesfajta, érdekes és érvényes, teljesen újszerű nézőpontból mutat be nagy orosz műveket is, többek közt a Háború és békét, Tolsztoj regényét, amely szerinte a világ legerősebb áldozatának beállított orosz birodalom alapítómítosza. Vagyis Thompson nézőpontját elsajátítva, eljuthatunk oda, hogy kimondjuk,

 az orosz irodalom az, ahol mint birodalom jelenik meg Oroszország. Vagyis a gazdaságilag nem is olyan erős nemzetet az orosz irodalom is teremti birodalommá.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a műveket ezentúl másképp kell olvasnunk, csak azt, hogy a posztkolonialista kritika alkalmazása az orosz irodalomra közelebb vihet ahhoz bennünket ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentett Oroszország, mit jelent orosznak lenni, mennyiben volt Moszkva gyarmatosító, és ez hogyan jelenik meg könyvekben. És amit az olyan nagy könyvekből, mint Lev Tolsztoj regénye ki tudunk olvasni, az hogyan jelenik meg a politikában. Mert kétségtelen, hogy Tolsztoj úgy vázolta fel a Háború és békében a teret, hogy azt olvasva senki sem gondolná: Oroszország és a német nyelvű területek között létezett bármilyen más ország is, saját történelemmel. 

Az irodalom a nemzeti identitás fontos építőanyaga és egyben kifejezője

Azt, hogy egyes nemzetek hogyan tekintenek a győzelmeikre és a vereségeikre, részben éppen az irodalom motiválja, a nagy nemzeti művek határozzák meg. Az egykor volt háborúk a magyar identitás kialakulásában is fontos szerepet játszanak („Nekünk Mohács kell”). A háborúk emlékezetét pedig az etnikai elit igyekszik idealizálni, megszépíteni. Thompson arról ír, hogyan hatja át az orosz irodalomról folytatott diskurzust az, hogy Oroszországról mint nagyhatalomról gondolkodunk. 

Először azt igyekszik tisztázni, mit is jelent az, hogy orosz. Hiszen az angol Russia vagy Russian egy tucatnál is több kifejezés fordítása. Az orosz nyelvben létezik az orosz nemzetet és államot jelentő Rosszija szó, ugyanakkor létezik egy régebbi szó: a Rusz, amely a Kijevi Ruszt, a mongol hódítás előtti államot jelenti. Ha költőien használják ezt a szót, akkor minden keleti szlávra kiterjesztik a jelentését, jelentheti az oroszokat, az ukránokat és a lengyeleket is.

Nem a Rusz az angol Russia megfelelője. A moszkovszkoje goszudartszvo a Moszkva köré épülő államot jelenti, ami a XVI. században, a mongol invázió után keletkezett (Moszkva városát a XII. században alapították), és ez az állam – szemben a Kijevi Russzal – mohó volt, területrabló, és egyáltalán nem volt olyan tudata, hogy a Kijevi Rusz örökébe lépett volna.

Rettegett Iván és társai nem tekintették Moszkvához tartozónak sem a lengyel-litván fennhatóság alatt élő Ukrajnát, sem Lengyelországot. Tehát csak a XVII. század végén találták ki a három szláv nemzet újraegyesítését.

Ezt a gondolatot terebélyesítették ki a pánszláv nacionalista gondolkodók, ehhez kapcsolódtak aztán a nagy orosz írók. A XVI. században egy követ, mint Giles Fletcher, még nem Oroszországban volt követ, hanem Moszkvában, és rossziszkaja imperijáról, vagyis cári birodalomról ekkor még nem beszélhetünk. 

Moszkva nem azért hódított, mert szláv területeket akart, hanem azért, mert hódító birodalom volt, gyarmattartó státuszra törekedett 

Míg az angolok nem nevezték át a gyarmataikon élőket angoloknak (például az indiaiakat), Moszkva, miután olyan területekkel gyarapodott, mint Dagesztán – ahonnan a Putyint megtagadni nem akaró nagy karmesterük, Valerij Gergijev is jött – vagy Észtország, Ukrajna, Tatárföld, azokat is orosznak tekintette, semmibe véve azok sajátos, egyéni történelmét.

A nyugati kolonializmusban az anyaország (mint például Anglia) dicsekedett azzal, hogy ő a hatalom és a tudás birtokosa, és ilyen alapon is tartott igényt a perifériák feletti uralomra. Az orosz gyarmati uralom alapja – és ezt fontos hangsúlyozni jelen helyzetben – inkább csak maga a hatalom. Nem pedig a hatalom és a tudás összekapcsolása. 

A birodalom nyugati részén élők – a mai Európához tartozók és tartozni kívánók – fejlettebbnek tartották civilizációjukat, mint az anyaországban élőkét. Az egyetemek nyelve – azért is, mert sok nemes lengyel származású volt – nem kevés ideig a lengyel volt. Ugyanakkor Ukrajnában a magukat ukránnak gondoló szerzők is gyakran oroszul írtak, hiszen maga az ukrán nyelv elsősorban a parasztok nyelve volt.

És most érdemes egy kicsit körülnézni, kik is azok a nagy alkotók, akiket ma nagy orosz íróként tisztelünk, de valójában a mai Ukrajna területén születtek: elsősorban is az egyik legnagyobb, Gogol.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol a poltavai kormányzóság Szorocsinci (ma: Veliki Szorocsinci) falujában született ukrán nemesi családban. Apja nagy földbirtokkal rendelkezett, volt vagy négyszáz jobbágyuk, kedvtelésből ukrán nyelvű vígjátékokat írt. Gogol munkássága persze nem az unalmas ukrán faluban, hanem a nagyvárosban, Szentpétervárott teljesedett ki. 

A másik ukrán területen született nagy író, aki aztán Szentpéterváron talált otthonra, nem más, mint a Mester és Margarita írója: Bulgakov (ő a kijevi hittudományi főiskola professzorának fia volt). De Zsitomirban, Kijevtől 130 kilométernyire, Ukrajnában született a valaha élt egyik legnagyobb zongorista, Szvjatoszlav Richter is.

Érdemes fellapozni Serena Vitale nagyszerű, utolérhetetlenül humoros és megdöbbentő könyvét, a Jégpalotát, ha bele akarunk látni az orosz, moszkvai hétköznapokba, ha meg szeretnénk érteni, miért is mondhatta Dosztojevszkij, hogy „Európa felfedez majd minket, ahogy egy napon felfedezte Amerikát”. Megdöbbentő történetek sorjáznak emberevőnek mondott bojár asszonyokról, nászéjszakájára átlátszó jégpalotába zárt földesurakról, Nagy Katalin cárnőről (az HBO sorozat semmit sem túloz el) – ez a könyv hozza az embert közelebb Oroszország és Gogol felfedezéséhez.

A cseh Kundera és az észt Jan Kross számos bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az orosz birodalomban élők fölényben érezték magukat a gyarmatosítóhoz képest.

Az I. Miklós cár költségén az országot járó, oroszbarát Haxthausen báró is azt írja, hogy „az oroszok által leigázott országoknak fejlettebb kultúrája van, mint az oroszoknak”. Az oroszok ugyanakkor nehezteltek, úgy érezték, a leigázott országok nem tisztelik eléggé őket. 

(Putyin is abból indul ki, hogy nemzetét nem tisztelik eléggé.) A nyakas nemzetek képviselőit sokszor egyenesen gúnnyal mutatják be olyan orosz írók is, mint Dosztojevszkij (akivel aztán az orosz irodalom magasabb régiókba kerül). Dosztojevszkij a lengyelekről megsemmisítő portrét rajzol a minden más szempontból csodálatos Karamazov testvérekben. Ugyancsak borzalmasnak festi le őket Puskin és Tyutcsev is. Tolsztoj a Háború és béke írását szakította félbe, amikor 1863-ban kitört a lengyel felkelés, és a következőket írta levelében a költőnek, Fetnek: „Mit gondol a lengyel ügyekről? Rosszul állnak. Nem kényszerülünk-e arra, hogy leakasszuk a rozsdás szögről a kardunkat”? Egy másik levelében arról ír, hogy számára teljesen érdektelen, mi van a lengyelekkel. És ennek a hozzáállásának a következménye: a Háború és béke serkentőleg hatott, hogy a lengyel narratívát kiiktassák a történelmi emlékezetből. A birodalom ebben a regényben beérkezettnek látszik, erős hangon szólal meg. Elfojtja a legyőzöttek hangját, kulturális nemlétre ítélve őket. 

A Háború és béke az orosz birodalom legoptimistább éveiben született

A cári birodalom ekkor kebelezte be Kazahsztánt, Üzbegisztánt, Türkmenisztánt. A nyugati provinciák is orosz fennhatóság alatt maradtak.

A Háború és béke teljesítette ki a birodalmi eposzra vágyók igényeit. Elősegítette a birodalmat építő és fenntartó politikai mítosz kialakítását, azét a mítoszét, ami még mai is meghatározza az orosz politikát. 

A sikerhez illő képeket teremtett, írja Thompson, egyenesen lehetetlenné téve a birodalommal szembeni retorikai ellenállást. Tolsztoj egy olyan Oroszország képét teremtette meg, amely mentes minden gazemberségtől, és bővében van nagyszerű állampolgároknak, írja A birodalom trubadúrjai szerzője. 

Mindehhez csak annyit lehet hozzátenni: a kép talán kissé túl egyszerű, amit Thompson lefest, hiszen a jellemábrázolás a regény igazi varázsa. A Háború és béke messze nem azért érdekes, amilyen képes fest egy birodalomról, vagy hogy abban más népek hogyan jelennek meg, hanem azért, mert szereplőiben magunkra ismerünk, érzéseinkre. Vagy legalábbis szeretnénk magunkra ismerni.

Mindazok az élmények, melyeket Tolsztoj leírt, a sajátjaink lettek. A saját életünk fontos része lett ez a regény. Ilyet, ilyen odaadást csak nagyon nagy írók tudnak elérni. Lehet, hogy Tolsztojnak a birodalmi eszme megteremtésében vannak érdemei, de én nem tudok rá haragudni. És sohasem tudnám kivenni azt az élményt az életemből, amit neki köszönhetek. Szeressük az orosz irodalmat. A kellemetlen összetevők ellenére is.

Kolozsi László