–

The most wonderful time of the…

Ellentmondásos viszony fűz a gálához, amiről már többször beszámoltam, de még mindig ugyanabban őrlődöm: szeretnék úgy tenni, mintha semmi jelentősége nem volna (mert annyit csalódtam már benne), de persze nem tud nem foglalkoztatni – és aztán rendre felbőszíteni. Nem is tehetem meg különben, hogy ignorálom, mert Kriszta minden évben csillogó szemmel néz rám a díjátadó előtti szerkesztőségi értekezleten, és nem engedi, hogy kibújjak a feladat alól: írnom kell róla. Arról is, ahogy változik. (Épp ez benne a legizgalmasabb… ahogy változik, és a kérdés: mivé lesz végül? – DTK)

Persze tudom, hogy a világ szemében az Oscar a földkerekség legfontosabb filmes ünnepe és legnagyobb elismerése, de hadd világosítsak fel mindenkit: ez több szempontból sem állja meg a helyét.

Először is: csak a nyugati világról beszélhetünk, amikor az Oscart a csúcsok csúcsának hisszük, ugyanis India, Kína, és most már állítólag Nigéria filmipara is sokszorosa a miénknek, ha az egy év alatt készült filmek számát, vagy akár a közönség méretét és ezáltal a bevételt nézzük – és persze az ő filmjeik el sem jutnak hozzánk (vagy az Oscarra).

Másrészt, a nyugati világ filmművészetében is vannak az Oscarnál sokkal fontosabb filmes események – legalábbis szakmai szempontból. Egy cannes-i nagydíj vagy Arany Pálma, a velencei filmfesztivál Arany Oroszlánja, vagy akár a Sundance Filmfesztivál fődíja bizony filmes körökben még sokkal szebben csillog. 

„Mi is olyan nagy szám abban, hogy a nagyi külügyminiszter volt?” – Elhunyt Madeleine Albright

Kult – 2022. március 27. – TÉZS

Nem hoz világhírnevet, sem dollármilliós reklámszerződéseket (a színészeknek), nem csinál senkiből szupersztárt, de felkéréseket, karrierek felívelését azért elindíthatja. És még valami sokkal fontosabbat, nagyobbat is: új témákat, megközelítéseket, formanyelvi újításokat, friss levegőt hozhat a filmművészetbe – és ez az, ami igazán számít. Mert valójában ettől lesznek majd egyre izgalmasabbak, menőbbek és látványosabbak a blockbusterek is. (Ugyanúgy van ez, mint ahogy Az ördög Pradát viselben magyarázza a Meryl Streep alakította Miranda az asszisztensének, hogy a magazinjuk által diktált divat hogyan gyűrűzik majd le a turkálókig.)

Stuck in the middle…

Ehhez pedig még az is hozzátartozik, hogy egészen más egy szűk szakmai zsűri elismerését kivívni (amelynek minden tagját és annak szakmai múltját, rangját ismerni lehet, mint a fesztiválokon, ahol évente új grémiumot választanak), mint egy több ezer fős testületét (az Amerikai Filmakadémiáét), amely arctalan.

És valószínűleg itt is működik az elv, hogy minél több ember konszenzusát vagy közös ízlését kell megtalálni, annál inkább a megszokott, kevésbé kísérletező, kevésbé újító irányba mennek el. 

Az Oscar nem díjazza a formabontót, a merészet (többnyire), az Oscarnak – mint azt jó ideje szajkózzák a szakmában – kifejezetten konzervatív ízlése van. Sőt – és ez a vád is sokszor elhangzik manapság – idős, fehér, kiváltságosférfi-ízlése, mert eddig többségében ilyen alkotók lehettek a tagjai.

Ez szerencsére pár éve már változóban van, mert nagy erőkkel bővítik a tagságot külföldi alkotókkal és nőkkel is. Ezáltal most már a fő kategóriákba is bekerülhetnek nemzetközi – és nem angol nyelvű! – filmek, ami nagy szó.

Mert ha az Oscart (még egyszer mondom) a nyugati civilizáció kiemelt filmes eseményének tekintjük, akkor nem fair csak az angol nyelvű filmeket díjaznia, és maximum egy kategóriába sűríteni a többi ország termésének színe-javát. 

De egyelőre most is csak ott tartunk, hogy minden évben van „mutatóba” egy-két külföldi alkotás (érdekes módon többször is ázsiaiak – amik valahogy mégis a mi filmes kultúránkhoz sorolódnak), amik bekerülhetnek a főbb kategóriákba. De nekem ezek a kezdeti lépések a valódi (és nem pusztán PR) diverzitás felé még mindig nem elegendők, bevallom.

The show must…

Ha valamit mégis szerettem az Oscarban, az a show volt mindig is.

Meg a köszönőbeszédek, amiket most már olyan rövidre szabnak, hogy nevetséges – bár tény, hogy a gála különben maratoni hosszúságúra nyúlik, és képtelenség végigülni. És egy csomó kategória átadását még így se látjuk… ami azt sugallja, mintha a sminkesek vagy a speciális effektek alkotói kevesebbet érnének a stábban, mint, mondjuk, az operatőr. Ez megint egy olyan igazságtalanság, amit nehéz kiküszöbölni, és lehet, hogy helyette inkább örülni kéne, hogy van olyan díjkiosztó, ahol ezek a kategóriák egyáltalán megjelennek (szemben a filmfesztiválokkal) – ha nem látjuk is őket. 

Nyers, pusztító szexualitás a színpadon és filmvásznon – A darab, ami kis híján őrületbe kergette a főszereplőjét

Kult – 2022. március 26. – FB

Csak ne lenne ez az egész egy verseny – sem abban, hogy melyik kategória mennyit ér, sem abban, hogy melyik teljesítmény nagyobb a másiknál. Mert ki tudná megmondani, ki rendezett az idén „nagyobbat”: Spielberg vagy Paul Thomas Anderson? És ha egyikük sem nyer, hanem, mondjuk, Jane Campion, akkor nem fogjuk azt gondolni, hogy ebben nyilván volt egy kis politika is, amiért női alkotó? (Még ha tényleg tiszteletet parancsoló életmű áll is mögötte, és valóban nagyot alkotott az idén…) És akkor holnaptól nem Spielberg lesz a világ egyik legnagyobb élő rendezőóriása (aki ugyan utoljára 1999-ben kapott Oscart, de azóta készítette kábé a legjobb filmjeit)? Vagy ő már azon is túl van, hogy számítson neki egy Oscar? (Egyébként szerintem igen. Vannak ilyenek.)

Egy filmfesztivál legalább annyira seregszemle, a legfrissebb alkotások felvonultatása és ünnepe, mint díjkiosztó hely. Aki egy A kategóriás fesztivál versenyprogramjába bekerült a filmjével, azt bevették a klubba, annak a munkáját figyeli a szakma, és onnantól számontartják. Az Oscar-jelölteket is számontartják persze, de 

bárhogyan igyekeznek ezt szépíteni, itt mégiscsak az a lényeg, hogy ki mehet fel a színpadra, ki mondhat köszönőbeszédet, és ki viheti haza a szobrot. Ki lehet a show része! 

Mert aki az Oscarra meghívást kap, az a világ egyik legnagyobb show-műsorának lesz a szereplője. Ugyan csak 45 másodperce van arra, hogy nyomot hagyjon, de akkor rajta a világ szeme. Hatalmas a tét, és éppen ez teszi olyan izgalmassá a köszönőbeszédeket. Hogyan lehet 45 másodpercben elmondani a legfontosabbakat – összeszedetten, de érzelemmel, valami egyéni üzenettel, komolyan, de humorral, senkit ki nem felejtve, de nem csak felsorolásszerűen?

Bár szerintem nincs olyan filmkészítő, aki ne gyakorolta volna az Oscar-köszönőbeszédét gyerekkora óta, ott lenni mégis egészen más lehet – és én ezt a részét, az álom valóra válását szeretem az egészben a legjobban. Hogy milyen lehet megélni, amiről évtizedeken át álmodoztál.

There’s no business like…

Sajnos azonban az idén van egy probléma, itt, Magyarországon: egyetlen televíziós csatorna sem közvetíti a gálát.

És ezt tényleg sajnálom, mert ebben az évben három női műsorvezető veszi át a házigazda szerepét (amiről Fejes Flóra írt cikket nálunk), és rájuk igazán kíváncsi lennék. Mert a köszönőbeszédek mellett a műsorvezetők egyénisége tudott még valamit hozzáadni az élményhez, az, ahogyan keretbe foglalták és kontextusba helyezték az eseményt. Az én kedvenceim Billy Crystal és Jon Stewart voltak, de Chris Rockkal vagy Jimmy Kimmellel és kibékülök, csak olyan ne legyen többé, mint tavaly, amikor nem volt házigazdája a műsornak. Hogyan gondolhatta bárki, hogy ez jó ötlet?

  

Az idei három műsorvezető – Amy Schumer, Regina Hall és Wanda Sykes – annyiban ígéretes trió, hogy ők is hollywoodi bennfentesek, márpedig ez szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy kemény poénokat engedhessenek meg maguknak. Tessék csak beszólogatni, heccelni és szívatni az előkelő közönséget – ez adja, nekünk, mezei nézőknek a jóleső érzést, hogy bepillanthatunk az elérhetetlen távolságban élő hollywoodi brancs szűk köreibe. És mutassák meg, amit egy régi barátom így fogalmazott meg:

„Show business only exists in the United States of America.” (Azaz: a szórakoztatóipar csak az Amerikai Egyesült Államokban létezik.) Mármint az az igazi nagyszabású, profi, csillogó fajta.

Tényleg ők tudják a legjobban, hogyan kell műsort csinálni, és ezt mindig ámulattal bámultam.

Úgyhogy az Oscar szerintem ebben a legjobb, és számomra ezt is jelenti elsősorban: szórakoztatást, cirkuszt. Arra pedig – mint több ezer éve tudjuk – mindig szükség van. Még olyan válságos időkben is, mint amilyenben most élünk. Vagy talán akkor igazán!

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Frazer Harrison