„Már csak egy rock and roll papa vagyok” – Földes László Hobo 77 éves

–

Hobo ötvennégy éve járja makacsul a saját útját

Nem törték meg a kudarcok, nem lett kevésbé konok, és nem tartozik sehová. Nevezték művésznek, prófétának, gazembernek, lázítónak, bohócnak és fattyúnak, és bár az ötvennégy év felében én még a világon sem voltam, elhiszem Sebők Jánosnak, amikor azt írja róla: „Nemzedéktársai íróasztalok mögött ülnek, ő felnőtt fejjel is maradt, aki volt, »közép-európai hobó«, egyike a beatnemzedék utolsó mohikánjainak.”

„Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott”

Földes László 1945. február 13-án, épp aznap született, amikor a második világháború fegyverei elhallgattak Budapesten. Iskolás évei alatt aktívan kosárlabdázott, úgy tűnt, sportoló lesz belőle. Politikus apja kommunista nézetei ellen lázadva tizenhat évesen elköltözött otthonról, és a veszprémi vegyipari szakközépiskolába került, érettségi után pedig anyagilag is függetlenedett a családjától.

Visszatért Budapestre, és az Egyesült Izzó Lámpakémiai Üzemosztályán vegyésztechnikusként helyezkedett el. 1964-ben besorozták Mezőtúrra katonának, majd másfél évet járt az ELTE Bölcsészkarára, de hosszú haja és renitens viselkedése miatt több vizsgáról is hazaküldték, és csak 1983-ban kapott diplomát. A csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban tanított történelmet, és bár hamar kiderült, hogy ért a tanításhoz, be kellett látnia, hogy a tanári pálya egész embert kíván, neki pedig egészen más tervei voltak a karrierjét illetően, úgyhogy otthagyta az iskolát. 

„Nem hallod, üvöltök – lenn a mocskos utcán”

Az 1978 tavaszán, egy Lajos utcai kocsmában megalakuló Hobo Blues Band hobbizenekarnak indult, novemberben csatlakozott hozzájuk a basszusgitáros, Póka Egon, és többi – ahogy mondani szokás – már történelem. Hobo és Póka mellett Döme Dezső (dob), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár), később pedig az 1979 nyaráig vendégként fellépő Deák Bill Gyula (ének) is állandó tag lett.

Noha egyetlen év alatt hihetetlen népszerűségre tettek szert, és tízezrek tomboltak a koncertjeiken, sem a kultúrpolitika, sem pedig a szakma akkori elitje nem fogadta őket örömmel.

A közönség nyomásának engedve végül 1980-ban megjelenhetett az első kislemezük, de az igazi albumra továbbra is várni kellett.

A Szomjas György által 1981-ben rendezett Kopaszkutya című film zenéjét a Hobo Blues Band jegyzi, a zenekar tagjai pedig főszerepet kaptak benne. A lemezt betiltották, a filmet viszont nem, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a zenekar megkapja a „csöves” imázst. Hobo ezt a szerepet már nem érezte magáénak, ezért következő lemezük, a Még élünk, szakított a korábbiakkal, és egy egészen új hangzást kapott.

„Csak hajtó vagyok – Ne lőjetek!”

Ahogy a cenzúra szigora enyhült, úgy hódított egyre nagyobb teret a banda, végül pedig az 1984-ben megjelent Vadászat című album volt az, ami stabil helyet jelölt ki Hobóék számára a zenetörténelemben. A dupla lemez huszonöt dala olyan egységet alkot, amivel korábban nem találkozott a magyar közönség, a konceptalbum népszerűségét pedig tovább növelte az a jó néhány sláger – legyen az A hajtók dala vagy a Mesél az erdő –, ami külön-külön is a közönség kedvencévé vált.

Póka Egon pár éve így emlékezett vissza az albumra: „Annak ellenére, hogy a Hobo Blues Band formáció sosem volt egy dédelgetett kedvenc az újságírók körében és más fórumon sem, több ízben olvastam, hogy ezt tekintik a legjobb magyar lemeznek.” A rendszerváltásig, a Beatricéhez és a P. Mobilhoz hasonlóan, a Hobo Blues Band is fekete báránynak számított, és bár időnként átestek egyik vagy másik oldalra, többnyire a kultúrpolitika tűrt és tiltott kategóriájának határán mozogtak.

A következő években a zenekar megvalósította Hobo színházi és irodalmi terveit, tartottak a Ginsberg-, József Attila- és Viszockij-esteket, sorra jöttek az albumok és a koncertfelvételek is. Végül 2008 októberében Hobo bejelentette, hogy a banda ebben a felállásban nem működik tovább. De nagyságukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a zenekart könnyűszerrel élték túl a dalai.

„Már csak egy rock and roll papa vagyok”

Hobo szólólemezei 2009 óta Hobo és Bandája néven jelennek meg, 2013 óta pedig a Nemzeti Színház társulatának állandó tagja. Mint mondja, kívülálló maradt, az viszont az idők során egyértelművé vált, hogy a maga öntörvényűségével Hobo a magyar zenetörténet megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát.

Hetvenötödik születésnapja alkalmából nagyszabású koncertre készült, de mint annyi mindent, végül ezt is felülírta a vírushelyzet. Ám Hobo az utóbbi két évben sem bírt magával: önéletrajzi könyvet írt zenéről és irodalomról, elnyomásról és szabadságvágyról, barátságról, mesterekről és szerelemről.

„A katonaság, a kisfiam halála, az apám, a családom, akik boldoggá tettek, minden benne van. Ez nem egy rocksztár írásbeli szobra, annál sokkal több” – nyilatkozta erről nem is olyan régen. Emellett elkészült egy dupla lemezzel, és bár korábban hatvan évet adott magának, ma mégis a népmesei hetvenhetet ünnepli a Papp László Arénában.

Hobo nem hajtott fejet, nem fogta be a száját, én pedig végtelenül hálás vagyok a görbe tükrökért és egyenes fricskákért, József Attiláért, a bluesért és a Stonesért, meg mert megtanított arra, hogy a sikernek ára van, nem titka. És kívánom, hogy álljon színpadon még sokáig, kajla mozdulataival, őszes borzasságával, fékezhetetlen szabadságával, „térdig a szarban, de fülig a szeretetben”.

 Mózes Zsófi

Képek: Facebook / Hobo