–

Hová tűntek a mozikból az ilyen filmek? Miért olyan ritka manapság a nagyszabású, végletekig kidolgozott, műfaji, de a szórakoztatás mellett nagyon fontos dolgokat boncolgató film, mint a Rémálmok sikátora? Persze, bele kell tennie az energiát a nézőnek is, nem adják könnyen az élményt. De aki hajlandó rá, azt gazdagon jutalmazzák érte. 

A negyvenes évek Amerikájában járunk – ez az a kor, amit előszeretettel öntenek le glamúrral, különösen manapság. Hát, itt most nem ezzel az oldalával találkozunk. Mindjárt az elején a vidéki szegénységgel – amit Cooper karaktere, Stanton Carlisle úgy hagy maga mögött, hogy felégeti az egészet –, majd megérkezünk a másik nyomorba: a cirkuszosok világába. Carlisle-ról ekkor még csak annyit tudunk, hogy súlyos bűn nyomja a lelkét, ezért a film első tíz percében meg sem szólal, és utána is alig. Nem is kell, a cirkuszigazgató (Willem Dafoe) megnyugtatja: itt senkit nem érdekel a múltja, jobb nem is tudni róla.

A cirkusz annyi művész fantáziáját izgatta már, hogy számos előkép villanhat be nekünk – és a legritkább esetben varázslatos, csillogó világként. Annál sokkal izgalmasabb a háttere, a valósága! De hiába vagyunk hozzászokva a szegényes, kiábrándító oldalához, amit Del Toro hoz ki belőle, az még a korábbi interpretációkon is túltesz. Ő úgy ábrázolja, mint az emberi gyarlóságok, gyengeségek és torzulások legkegyetlenebb gyűjtőhelyét – a porondon éppúgy, mint a nézőtéren.

Mert mi a cirkusz? Szemfényvesztés azoknak, akik hagyják, hogy megtévesszék őket, sőt akik fizetnek is érte. Átverésért jönnek, és ehhez még muníciót is adnak.

Dafoe dörzsölt és érzéketlen karaktere elmagyarázza a zöldfülű Carlisle-nak, hogyan kell állati ösztönök között vergődő véglénnyé kínozni a szerencsétlen, lecsúszott alkoholistákat, hogy aztán ijesztgethessék velük a közönséget, és hogyan kell belőlük az utolsó csepp életet is kisajtolni, hogy aztán eldobják, és az út szélén hagyják őket, amikor már hasznavehetetlenné válnak. Carlisle pedig jó tanítvány: nincsenek erkölcsi aggályai. Pislákol benne ugyan némi emberség, de mivel a bűne elől menekül, és a cirkuszban csak bujkál, minden igyekezete arra irányul, hogy beolvadjon. 

És itt jön a képbe az a bizonyos szerencsés külső, ami a lelki sérülésekkel kombinálva különleges vonzerővel ruházhatja fel az embert. Carlisle ráébred, hogy hatással van az emberekre – és azon belül is a nőkre –, ami tőke lehet a kezében. Kitanulja a szemfényvesztés tudományát, ráérez a csízióra, és hamar elhárít minden akadályt az útjából, hogy amint lehet, magasabb szférákba jusson.

Egy dolog szokott kelleni azért a traumatizált férfinak: egy alázatos, tiszta szívű nő, akinek a szemében önmaga szebbik arcát láthatja. Erre hivatott a történetben Rooney Mara törékeny, áttetsző karaktere.

A film második fele már a gazdag és fényűző nagyvárosban játszódik (le a kalapot a látványcsapat előtt), ahová Carlisle felküzdötte magát, és ahol ugyanolyan igény van a hókuszpókuszra, csak szebb köntösben. Mivel nagyon mélyről indult, semmi sem elég neki, semmi sem teheti boldoggá, és nem tud betelni az emberekre gyakorolt hatásával: ez a drogja. Meg kell hódítania azt is, aki látszólag bevehetetlen, ez az igazi kihívás!

És most lép színre a film noirok elengedhetetlen tartozéka, a femme fatale – akinek legfőbb tulajdonsága nemcsak az, hogy visszatükrözi a főhős mágikus vonzerejét és karizmáját (csak női változatban), hanem hogy ugyanígy a lelki sérülését és a mohóságát is. Erre pedig nem találhattak volna alkalmasabb színésznőt Cate Blanchettnél, akiből egyszerre árad a jéghideg számítás és a lefojtott szenvedély, és akinek titkai már első ránézésre is életveszélyes játékot ígérnek. Hogy ki használ kit Carlisle és az általa alakított dr. Lilith Ritter kettősében, az nem is lehet kérdés, de a rendező olyan ravasz, hogy ezen a ponton már akkor is szurkolunk a mi szélhámosunknak, ha időközben tisztába jöttünk az összes bűnével és hibájával.

Nem mesélem tovább.

Nagy ívű, mély sodrású, delejező történet, amiben hagyni kell magunkat elsüllyedni, és vitetni testünket-lelkünket az árral.

Nyilvánvaló, hogy az események feltartóztathatatlan iramban haladnak a tragédia felé, de már nem is ez a lényeg. Sokkal inkább annak fürkészése, ki milyen lelki teherrel küszködik a vásznon felbukkanó alakok közül, mert hogy mindenkinek súlyos a csomagja, az biztos. Bárhová nézel, sérült és bűnös lelkekkel találkozol (a kettő összefügg), akik így-úgy (többnyire szerencsétlenül) próbálják elleplezni és kompenzálni ezt az oldalukat. De mit tegyünk? Létezik egyáltalán olyan, hogy egészséges ember?

Rooney Mara karaktere jelképezné ezt, de őt meg éppen a tisztasága predesztinálja arra, hogy kihasználják és áldozattá váljon. (Milyen érdekes egyébként, hogy Mara épp a forgatás alatt lett terhes és szülte meg a gyerekét – mivel a Covid egy hosszabb leállásra kényszerítette őket –, és ez valahogy át is süt az alakításán, egyfajta éteri nyugalmat, tartást és a világba vetett bizalmat kölcsönözve neki. Így válik tökéletes kontrasztjává a körülötte bolyongó bűnösöknek.)

Megszokhattunk, hogy Guillermo del Toro mestere a világban uralkodó sötét erőknek, és élvezettel turkál-nyúlkál bennük, de talán még soha nem éreztem ennyire helyénvalónak, indokoltnak és megalapozottnak, ahogy az arcunkba tolja a rémségeket.

Mert nem öncélúan teszi, sőt, mintha még vissza is fogná magát, hiszen azért horrornak nem nevezhetjük a Rémálmok sikátorát, csak egy, a szokásosnál nyersebb, gusztustalanabb film noirnak, ami talán azt is üzeni: a csillogó külső mögött (ami ömlik ránk mindenhonnan) mennyi romlottság és nyomorúság van. Ennek fő szimbóluma az Énoknak nevezett szörnyszülött csecsemő a filmben, amit egy befőttesüvegben, formalinba áztatva tartanak, mint az emberi torzulások és démoni erők magját.

A végén persze újra szembe is kell néznünk vele, amikor körbeér a történet, és mindenki beteljesíti méltó sorsát. Vannak ismerőseim, akik azzal hencegnek, hogy már az elején tudták, hová fog kifutni a sztori, én meg azon naiv nézők közé tartozom, akik hagyták magukat vezetni. Nem is a fordulat a lényeg, mert mit számít az, ha nincs mögötte valós tapasztalat és igazság? De van, és ezt már Bradley Cooper tette hozzá, aki ugyan Leonardo DiCapriótól örökölte meg a szerepet, de ha eddig nem, hát itt bebizonyította, hogy legalább annyira rá írták, róla szól.

A film pedig mindezeken túl az alkoholizmusról, a függőségről, a bántalmazott gyerekekről, és arról a sorskönyvi parancsról is, amikor valaki úgy nő fel, hogy elhitetik vele: egy senki, egy utolsó senki. Ezt nem lehet sem kinőni, sem elmenekülni előle, ez üldözni fog a legvégéig (ha csak rendesen szembe nem nézel vele).

Nagyon kemény film, fájni fog, de megéri látni. Mert ezt hívjuk úgy, hogy nagybetűs mozi – amit a képernyő és a sorozatok soha nem fognak pótolni. Ez egy másik dimenzió.

Gyárfás Dorka

Képek: Fórum Hungary