Valójában tíz éve kezdődött a metoo, csak az első csatáját még elveszítette – Megnéztük a Dominique Strauss-Kahn-ügyből készült Netflix-sorozatot

–

Amire talán mindenki emlékszik DSK, azaz Dominique Strauss-Kahn szexbotrányával kapcsolatban, hogy azt egy ötcsillagos New York-i szálloda szobalánya, egy angolul is alig beszélő bevándorló (Nafissatou Diallo) robbantotta ki, aki azt állította: megerőszakolták. Ő a szokásos esti rutinja részeként takarítani tért be a Sofitel szálloda elnöki lakosztályába (a 2806-os számú szobába), ahol – azt hitte – épp nem tartózkodik a vendég (a kopogására, köszönésére nem reagált senki), amikor egyszer csak egy meztelen alak rohant elé, aki lerángatta róla a bugyit, a földre kényszerítette, majd a szájába dugta a nemi szervét. 

Amikor hét perccel később kimenekült a lakosztályból, olyan feldúlt volt, hogy a felettese kérdőre vonta, mire a sokktól remegve elmesélte, mi történt, és ahelyett, hogy arra kérték volna, senkinek ne beszéljen az esetről, csak végezze tovább a dolgát (ahogy valószínűleg évtizedeken át lett volna), itt meglepő fordulatot vett az ügy: a szálloda magasabb beosztásban dolgozó alkalmazottai törődni kezdtek vele, majd rábírták, hogy tegyen feljelentést, és rögtön egy kórházba vitték kivizsgálásra és látleletet venni róla. De, ami talán még érdekesebb: DSK is azonnal elhagyta a hotelt, ő meg sietve Franciaországba akart távozni, a reptérre még ki is ért.  

Nos, ennyit is elég hallanunk ahhoz, hogy tudjuk: a társadalmi ranglétra két szélsősége jött össze ebben a sztoriban. A bevándorló, aki még kifejezni sem tudja magát pontosan, és aki aznap már a munkáját is elveszítette – és a világ egyik legbefolyásosabb embere, aki mindeközben azzal van elfoglalva, hogy egész országokat mentsen meg az államcsődtől, ugyanis a 2008-as gazdasági világválság után járunk három évvel, ő pedig a Világbank elnöke, mellesleg a francia elnöki szék várományosa. 

Sajnos a Netflix négyrészes dokumentumsorozata kicsit lassan is kezdődik azáltal, hogy mindenekelőtt ezt akarja tisztázni: DSK mekkora nagy ember volt akkoriban, és az IMF vezetőjeként hányadik lehetett a világ leghatalmasabb vezetőinek rangsorában. Hogy ez mennyiben fontos? Egyrészről az, mert a társadalmi helyzete igenis komoly szerepet játszott abban, ahogyan ez az ügy végül lezajlott, sőt talán abban is, hogy egyáltalán megtörténhetett, másrészről pedig azért elég lett volna egy percben, és kicsit később összefoglalni… De ez nem is annyira lényeges, mert a sztorit végül viszi a lendület.

A „Botrány a 2806-os szobában” arra vállalkozik, hogy az ügy lehető legtöbb részletét kibontsa, majd kitágítsa a kontextusát, és megvizsgálja, milyen hatással volt később DSK életére, karrierjére, a francia politikai életre, a nyugati világ közmoráljára és a nőjogi, sőt emberjogi törekvésekre. 

Merthogy ez jelentős ügy volt, és nemcsak abban az értelemben, hogy sokáig cikkeztek, írtak, tudósítottak róla, hanem azért is, mert a mából visszatekintve egy folyamat mérföldkövének tekinthető. Úgyhogy rengetegen megszólalnak a filmben kezdve Nafissatou Diallóval és az ügyvédjével, a Sofitel szálloda biztonsági szolgálatának vezetőjén keresztül az ügy New York-i rendőrnyomozójáig, ügyészéig, de ott van az egykori francia igazságügyi miniszter (Élisabeth Guigou) és kultuszminiszter (Jack Lang), DSK ügyvédje, titkárnője és közeli barátja is, valamint helyettese az IMF-nél, a Le Monde politikai tudósítója, Tristane Banon újságíró, aki szintén szexuális zaklatással vádolta, és még sorolhatnánk. Aki nem szólal meg: DSK maga, és az akkori felesége, Anne Sinclair, aki szintén rangos közéleti szereplő volt a francia televíziózás egyik legnagyobb sztárjaként.

A tények azonban tények maradnak, és egy filmben az arcok, a vallomások is önmagukért beszélnek. Látjuk, milyen élete lehetett ennek az embernek, akit mindenhonnan siker és ájult csodálat övezett – úgy férfiak, mint nők részéről. Látjuk, hogyan vált azzá, akivé lett, milyen korán kezdte el építeni a karrierjét és mennyi tudatossággal. Látjuk, ahogyan felemelkedett azokba a magasságokba, ahol már ritkább a levegő és távol a föld, amibe kapaszkodni lehet. Látjuk, hogy milyen ügyesen rejtegette sokáig azt az arcát, ami csak ennek a fura esetnek köszönhetően tört elő a fényre – amiről aztán hosszan lehet elmélkedni, hogy véletlen volt-e, vagy csapda (ahogy a filmben is teszik páran). 

Ami a lényeg: 2011-ben még ott tartottunk, hogy ha a világ tíz legbefolyásosabb emberének egyike azt állítja, hogy kölcsönösségen alapuló szexuális viszonyt létesített egy szállodai takarítónővel, aki mindössze hét percig óhajtotta élvezni ezt a kalandot, és közben örömmel szerzett zúzódásokat, és igen, direkt a földön szereti, ráadásul munkaidőben, akkor az amerikai bíróság ezt készséggel elhiszi. Pontosabban akkor, ha kiderül, hogy a szállodai takarítónő sajnos egy hazugság árán került az USA-ba és jutott papírokhoz… mert ez azt jelenti, hogy máskor is hazudhat, tehát nem lehet bízni a vallomásában, sem a feljelentésében.

Hogy a közvetlen bizonyítékok az ő sztoriját támasztják alá, már nem is számít. 

Így történt, hogy DSK a világ két legdrágább ügyvédjével nem megnyerte a pert, hanem elérte, hogy vádat se lehessen emelni ellene. A felesége milliárdos vagyonának köszönhetően pedig még a házi őrizetét is egy háromemeletes New York-i luxus apartmanban tölthette, igaz, nyomkövetővel a bokáján. Anne Sinclair, ez a sziporkázóan okos nő pedig így került abba a pozícióba, mint előtte Hillary Clinton vagy utána még sokan: hogy emelt fővel asszisztáljon egy hazugsághoz, és váltig állítsa: a férje csakis ártatlan lehet. Ez egy érdekes részlet egyébként, ami még akár külön filmet is érdemelne: a feleségek szerepe ezekben az ügyekben. Mert aztán többnyire (nem mindig persze) elválnak, csak nem mindegy, mikor. 

DSK szexbotránya ugyanis nem ezzel ért véget, és az a diadalmas, megkönnyebbült mosoly, amit a bírósági székben, majd az épületből kilépve villantott, még kicsit korainak bizonyult. Utána már csőstül ömlöttek ki a szekrényből a csontvázak, és ha elítélni később sem lehetett erőszakért, attól még a szaporodó vallomásokból elég egyértelműen kirajzolódott egy olyan ember képe, aki az ágyban (csak áttételesen ott, hiszen többnyire nem párnák között) kifejezetten parancsolni és uralkodni szeretett, konkrétan visszaélni a hatalmával vagy a fizikai erejével, és a másik fél akaratát semmibe vette. És itt érkezünk el a lényeghez, ami a sorozat egyik legérdekesebb motívuma: a hübrisz bűnébe esett emberhez.  

Aki ugyan a saját tehetségének, szorgalmának és megnyerő személyiségének köszönhette, hogy a világ csúcsára tört, de ott aztán elfelejtette, hogy ki mindenki segítette őt ebben, és hogy ettől még nem vált istenné. Lássuk csak, mit is jelentett a hübrisz a görög kultúrában! Egyrészről valóban azt az elbizakodottságot és dölyföt, ami által valaki megfeledkezik arról, hogy hol a határ ember és istenek között (és a szó eredeti jelentése szerint áthágja annak a szférának a kapuját, ahová amúgy nincs bejárása), másrészt azonban

a hübrisz egy olyan bűnt is jelöl, aminek első számú célja a másik ember lealacsonyítása és megszégyenítése, mert tényleges nyeresége nem származik a tettből. 

Lehet ugyan összeesküvés-elméleteket kreálni abból, hogy a francia elnöki szék várományosát, Dominique Strauss-Kahnt a legfőbb ellenfele, Nicolas Sakozy húzta-e csőbe a titkosszolgálat segítségével, vagy sem, de ennek valójában nincs jelentősége, mert a magas labdát ő szolgáltatta hozzá. És ha őt nem is sikerült szóra bírni ehhez a filmhez (állítólag egy következőhöz már igen, abban nyilatkozni fog), a története a klasszikus drámai ívet járja be a tündökléstől a bukásig. 

Látszólag megúszott minden vádat (a későbbieket is), de francia elnök nem lett belőle, az okos, szép, gazdag és hűséges feleséget elvesztette, a társadalmi presztízsét úgyszintén, nyilvánvalóan a kapcsolatai nagy részét is, és ma hiába vonul fel a cannes-i vörös szőnyegen egy legalább harminc évvel fiatalabb nő oldalán (szinte minden bántalmazó talál új partnert, aki hisz neki), de az IMF elnöki székéből afrikai államok tanácsadójává válni – hát, az elég kétes győzelem. És ezt ő is tudja, látszik is az arcán. 

Mindez azt bizonyítja, hogy ha a világ 2011-ben még nem is tartott ott, hogy egy ilyen ügyben valódi igazságot szolgáltasson – korábban pedig még kevésbé, akkor DSK nevét még kifejezetten védték is, ha ilyen kontextusban felmerült a nyilvánosság előtt –, mostanra mindenki azt kapta, amit érdemelt. Nafissatou Diallo ugyan elveszítette az amerikai álmot, amit dédelgetett (mert ő szerette a munkáját a Sofitelben, és szerette volna leélni az életét ismeretlenül – ezt el kell hinnünk neki), de legalább kapott annyi pénzt, amennyiből az egzisztenciájáért még a lányának sem kell aggódnia. És ha az ő támogatására abban az időben még hiába is vonultak utcára takarítónők és egyáltalán, nők ezrei – akik hasonló élményeken mentek keresztül, és pont elegük lett belőle –, mára tudjuk, hogy mindezt nem tették hiába.

A következő nagyvad már nem vonult el büntetlenül… és a többi is retteghet, hogy mikor kerül sorra. 

Egyetlen kérdés marad csak a levegőben, amin a végtelenségig morfondírozhatunk, de már sokadik alkalommal: eljuthat-e az emberi társadalom csúcsára valaki, akinek a személyiségében nincs semmiféle torzulás – sem nárcisztikus személyiségzavar, sem pszichopátia, sem hataloméhség? Sokszor leírták már, hogy ezek a vonások miként segítik az érvényesülést, és segítik maguk a rendszerek is. Persze időnként kivételes intelligenciával, sőt zsenialitással is párosulhatnak, mint ebben az esetben. 

Azt kérdezi ma DSK titkárnője a filmben, hogy most miért csak az egyik oldalát akarjuk látni? Miért csak a sötétet, amikor ott volt benne a fényesség is? Csakhogy sokáig viszont csupán azt ismertük, és az is csak az érem egyik oldala volt számunkra ismert. Most látjuk csak mindkettőt. És mindaddig, amíg meg nem érti – nemcsak ő, hanem minden hatalommal rendelkező ember –, hogy mindenki személyiségi joga és méltósága egyformán számít (a takarítónőé is, a prostituálté is), addig nem lehet „egyrészt-másrészt” vitába bocsátkozni.  

Hála istennek sokat változott a világ az elmúlt tíz évben. Tristan Banon még joggal félt attól, hogy ha előjön a sztorijával, akkor az örökre bélyeget üt rá, és meghatározza a későbbi életét. Nem is ő, hanem az édesanyja dobta be a hírt – és joggal merül fel a kérdés a sorozatban, hogy ez is egyfajta erőszak volt-e (főleg, mert más dolgokat, önmagával kapcsolatban, elhallgatott). De ha nincsenek nők, akik vállalják ezt a kockázatot, akkor nincs előrelépés. Mindenkinek van vesztenivalója, Nafissatou Diallónak is volt – csak ideje nem igazán volt mérlegelni. Ez a film talán elégtétel lehet nekik, hogy volt értelme. Csak tíz évet kellett várni, és ma már olyan egyértelmű. És végül is, mi az a tíz év?