Te jó ég, már ennyi éve jelent meg? – évfordulós lemezek másképp (playlisttel!)

–

Az egész azzal kezdődött, hogy év elején sokkoltam magam az évfordulós lemezekkel. Közülük is Kanye West húsz éve indult el a pályáján. Mellbe vágott, hogy a The College Dropout 2004-ben jelent meg, ám valójában csak amiatt, mert furcsa belegondolni, az utóbbi években mennyire alapvetésnek számít Kanye West még a bulvársajtóban is (vagy leginkább ott). Azaz: nehezen tudnám a világunkat elképzelni a Kanye West-jelenség nélkül. Amibe a produceri zsenialitás és az előadói kvalitások mellett a botrányok és az aggasztó ökörségek is beletartoznak.

Eljátszadoztam a gondolattal: vajon sejtették-e az akkori zenehallgatók, hogy egy-egy debütlemez után mekkora karrierek kezdődnek? Érezhették-e, mondjuk, 1964-ben, hogy 2024-ben is beszélni fogunk egy lemezről? Mert a minőség egy dolog – végeláthatatlanul sok lemez sikkad el, amellyel szemben semmiféle minőségi kifogást nem támaszthatunk. Az, hogy mi fordít majd a popzene történetén, egészen más kérdés. Íme, egy, a teljesség igénye nélküli válogatás abból, mi történt 1964-től 2014-ig – az elsőlemezesek körében. 

1964 – műfajok parádéja

Az egyik legizgalmasabb dolog ebben az évben számomra az, hogy mennyiféle fontos lemez jelenhetett meg. Akad például zenekedvelő, aki ne kezdené ösztönösen dúdolni a The Girl From Ipanema dallamát, ha meglátja, hogy Getz/Gilberto? Szerintem nem sok. Nemcsak az Astrud Gilberto énekelte verzió rövidített változata lett ekkor listavezető Amerikában, de az énekesnő férje is felvette Getzcel a sajátját, besétáltatva ezzel életünkbe a bossa novát. De ebben az évben debütált Dusty Springfield és – ez, mondjuk, meglepő talán – a filmek, musicalek után a koncertszínpadokat is meghódító Liza Minnelli – z-vel, szigorúan, ahogy a lemez címe is (Liza! Liza!) mondja.

Ja, igen: The Kinks. The Yardbirds. The Rolling Stones. Rémlenek valakinek?

Erős év volt, na.

1974 – Metáldiszkó

Ötven esztendeje sem volt épp unalmas az élet: ekkor robbant be a köztudatba Donna Summer, a Diszkókirálynő. A Lady Of The Night című lemez a műfaj másik földi helytartójának, Giorgio Morodernek a keze munkáját is őrzi, sokkal fontosabb azonban, hogy ennek a kollaborációnak később mi mindent köszönhetünk majd a zenetörténetben.

Ebben az évben indult az egyik nagy kedvencem, a csodálatos Dee Dee Bridgewater, aki szerencsére ma is aktív, és egy másik, következő évtizedeket meghatározó és a női előadókról alkotott képünket alaposan átformáló előadó is: Tina Turner – szólóban. 

Rock- és metálfronton eközben szintén bejelentkezett két trónkövetelő – két, ma már ikonikus zenekar: az amerikai Kiss és a brit Judas Priest is. El tudnánk-e képzelni a világot Gene Simmonsék maszkjai vagy Rob Halford őrületes vokálja nélkül? Nos, lehet, hogy el tudnánk, de miért is akarnánk, amikor minden sokkal jobb velük?

Mókás adalék: hallgassátok meg a The Hostage című Donna Summer-szám kezdő riffjét, és mondjátok, hogy nem lehetne egy Kiss- vagy egy Judas-szám bevezetője!

1984 – Így van ez

Ha 1984 legfontosabb debütlemezét kell kijelölni, akkor nincs is kérdés: egyértelműen a Run–D.M.C. azonos című lemeze az.

Egyrészt a globális mainstreambe emelte a hiphopot, másrészt ma már tudjuk, hogy alapjaiban változtatta meg a műfajt magát is. Kinyitotta ugyanis a kaput a hiphop és a rock között – egy olyan kaput, amelynek addig még az esetleges létezéséről is főbenjáró bűn volt beszélni.

A Rock Box című dal ezt írta felül, a Sucker M.C.’s az egyik első diss track (olyan dal, amelynek a célja egy másik előadó verbális megtámadása – a szerk.), az It’s Like That pedig később egyenes utat jelentett a hiphop és az elektronikus zene szerelemházassága felé. 

Ja, ekkor ismerte meg a világ a The Smithst is – bocs, Morissey, nagyon fontos vagy, imádunk, de ezt az évet még így is Brooklyn vitte.

1994 – Minden összeér

Hogy mennyire jelentős volt az a bizonyos 1984-es debüt, azt legfőképpen abból érthetjük meg, ha megnézzük, mi volt tíz évvel később. 

Egyrészt megjelent NAS legendás Illmatic című albuma, amely sokak szerint minden idők legjobb hiphoplemeze. Berobbant Notorious B.I.G. is (a sajnos önbeteljesítő jóslatként is felfogható Ready To Die című lemezzel), aki még csak egy egyetemi rádióban freestyle-ozgatott, de máris szupersztárnak számított New Yorkban. A két előadóért ölre mentek a kiadók: a műfaj maga uralta a közízlést. Ekkor mutatkozott be egyébként az akkor még g-funkba hajló déli stílussal hódító, később sokkal kísérletezőbb Outkast is – producerként szintén jókora lenyomatot hagytak a következő évtizedek slágerlistáin. (André 3000 épp tavaly adott egy kiváló, de a hiphoptól fényévnyi távolságra lévő lemezt, ajánlom mindenkinek, meditációra pompás!)

Egyrészt tehát a hiphop lett az abszolút mainstream Amerikában. Másrészt megjelent a KORN és felütötte a fejét a nu metal: ennek is a Run–D.M.C. rock–hiphop fúziója ágyazott meg. 

Nagy-Britanniában eközben az Oasis jött, látott és győzött (bocs, Blur-rajongók), és ránk zúdította máig ható világfájdalmát a Portishead. Hála legyen érte!

2004 – Az Amerika–Japán-tengely

Az újgenerációs hiphopelőadók között egyértelműen a producerként addig már igen elismert, szóló előadóként mégis most bemutatkozó Kanye a legfontosabb érkező, de ekkorra már annyira felaprózódott a szcéna, és a digitális zenekiadás annyira átformálta, hogy sok-sok „kis” sztár uralkodott, és foglalta el szépen, apránként a slágerlistákat. Ez tehát a harmadik lépés: amikor a hiphop már nemcsak jelen van a mainstreamben, de tulajdonképpen maga a mainstream.

Gwen Stefani szólókarrierbe fogott, sajátos kérdéseket feszegetve a kulturális kisajátításról és arról, mi is a „dolga” egy női előadónak – ma már a The Voice mentoraként rakja idegbe a countryrajongókat azzal, hogy szabad-e countrydalt énekelnie szerelmével, Blake Sheltonnal.

Lássuk meg az üzenetet: szabad bármit – e szempontból Gwen mindig is úttörő volt (még akkor is, ha amúgy az ominózus debütlemez erősen hullámzó színvonalú). 

A gitárzene hívei szemüket eközben Nagy-Britanniára vetették, ahol felragyogott a Franz Ferdinand csillaga – még idehaza is elindult egy olyan korszak, amelyben izgalmasabbnál izgalmasabb indie zenekarok tűntek fel, és (hála a többi közt a MySpace-nek) végre nem voltunk sokéves lemaradásban a világ zenei fősodrától.

2014 – Bébimetál és grime

Hogy mi lesz, ha a Gwen Stefani–Judas Priest–Kiss-tengelyt meghosszabbítjuk Japánig? Megszületik (legalábbis a Japánon kívüli hallgatók számára csak most) a BABYMETAL – amely napjaink mainstream metalcore-/metalhangzásához jókora gellerrel járult hozzá. (Hogy ennek örül-e vagy sem, mindenki döntse el maga. Én örülök. Emellett izgalmas meghallgatni úgy is a playlistbe rakott dalt, hogy miként viszonyul a 60-as évek amerikai zenéjéhez, haha.)

Hogy mekkora hatással lehet valaki tíz év alatt egy műfajra – s még inkább egy ország populáris kultúrájára –, arra viszont egyértelműen Big Mike, azaz Stormzy a példa. Akár hiszitek, akár nem, még csak tíz éve annak, hogy feltűnt a színen – de 2019-ben már headliner volt a Glastonburyn.

És ezzel körbeértünk: noha soha ne higgyetek annak, aki szerint a gitárzene halott, jelenleg a brit mainstreamet is a grime és a rokon műfajok uralják, amelyek mind-mind a hiphopban gyökereznek. Ha pedig a magyar slágerlistákra nézünk, látjuk: idehaza sem maradt észrevétlen ez a folyamat.

Azokat a lemezeket pedig, amelyek új irányba állíthatják a popzenét, és amelyekről tíz, húsz, ötven év múlva korszakalkotó debütálásként emlékezünk majd meg, talán épp most masterelik. Vajon felismerjük majd a jelentőségüket?

Ha mindezt szeretnéd hallani is, nem csak olvasni, íme:

Kiemelt kép: ABKCO Music & Records, Inc.; Capitol Records, LLC; UMG Recordings, Inc.; Interscope Records; The Island Def Jam Music Group

Csepelyi Adrienn