1989 körül, odahaza, nálunk, Tiszalökön, az akkor még Márton Ferencről elnevezett utcában (azóta Kazinczy) lévő szülőházamban barna, szőrmés huzatú puffok sorakoztak a nappaliban. A nappali igazából nem is nappali volt, vagyis pontosabban nappal ebben a minőségében tartottuk számon, éjjel pedig anyámék hálójaként funkcionált. A barna, puritán szekrénysoron enciklopédiák, kertészkedésről szóló könyvek, meg Szilvási Lajosok, Móricz Zsigmondok és apám gyerekkorából megmaradt indiános könyvei sorakoztak, amiket porcelán pásztorlánykák és szintúgy porcelánból készített kutyák takartak el előzékenyen. 

A tévénk alatt állt apám lemezjátszója, több mint száz bakelit tőszomszédságában, amit gondosan rendezgetett ábécésorrendbe, és csak egyetlen szabály volt abban a házban, gyerekkorom színhelyén, hogy a lemezlejátszó tűje könnyen törik, a lemezek pedig hallgathatatlanná válnak, ha összemaszatoljuk őket, ezért szigorúan tilos volt hozzájuk érni. 

Amikor olykor-olykor elővette a bakeliteket, hogy gondosan ápolja mindet egy speciális, erős illatú olajjal, akkor közelebb mehettünk hozzájuk, és szemügyre vehettük őket. Sose értettem, hogy férnek el a hangok az egymás mellé simuló, hajszálvékony kis utcákon. De őrületesen gyönyörűnek találtam a fényes, fekete korongokat. 

És amikor megszólalt a kis, fekete utcákból a zene, olyankor apám lehúzta a puffok szőrmeborítását, és a kemény, piros és fekete műbőr borításon, fakanalakkal dobolni kezdett. Amennyire visszaemlékezem, egész jó ritmusérzéke volt. 

Az album illusztrációit Gerald Scarfe készítette

Olyan misztikus volt apám lemezjátszója és a mellette elterülő gyűjteménye, hogy amikor nem volt otthon, akkor is csak a borítókat mertük megnézni a tesómmal, és akkor is hevesen verő szívvel kerestük a helyüket az ábécérendben. 

A Pink Floyd The Wall című lemezének borítója akkor égett bele a retinámba. Azt találtam a legérdekesebbnek mind közül. Nem értettem a furcsa, rajzolt szörnyeket, egyszerre volt félelmetes, és lenyűgözően szuggesztív. A zenéből meg pláne nem értettem semmit akkor még. Hiszen hogyan is foghattam volna fel bármit ebből a varázslatosan összerakott albumból, ami számomra a világ egyik legjobban sikerült zenei kiadványa. 

Néhány évvel korábban, az egész Márton Ferenc utcában zajló, rituális lemezpakolás előtt, amikor még pajzán gondolat sem voltam, és meglehet, anyám meg apám még nem is ismerték egymást, az 1982-es cannes-i filmfesztiválon bemutatták az azonos című filmet, amit Alan Parker rendezett a Pink Floyd alapító tagja, Roger Waters forgatókönyve alapján. 

A bemutatón ott ült Steven Spielberg is, aki éppen akkor kezdte meghódítani Hollywoodot az Elveszett frigyláda fosztogatóival és az E. T.-vel, és így szólalt meg, miután megnézte A falat:

„Mi a nyavalyáról szólt ez az egész?”

Ezt a kérdést persze sokan feltették a filmmel kapcsolatban. Némely kritika szerint önmaszturbáció az egész, mások pedig betépett víziónak titulálták. 

„Ez a 12 millió dolláros produkció nem egy koncertfilm, hanem egy hanganyag szemkápráztató adaptációja” – írta a Variety magazin. 

A film, pontosabban a filmre vitt album (merthogy két dalon kívül az összes szerepel benne, erre épül a forgatókönyv váza is) története röviden annyi, hogy az úgynevezett antifőhős, Pink, gyerekkorától menekül először apja halála (a háborúban vesztette életét, és a háború alapmotívuma lesz a filmnek), anyja túlzó aggódása, agresszív tanárai és végül is a társadalom elől. Ennek hatására kezdi el építeni a falat az elméjében azért, hogy védekezzen, de arra csak későn eszmél, hogy a saját maga által felállított börtönbe kerül. 

Az album és a film a modern kori elmagányosodásról szól, Pinkkel a kommunikációra egyre képtelenebb ember egyik archetípusát alkották meg. Pink végül rocksztár lesz, de ezt a rocksztárságot a náci vezérekhez hasonló tömegmanipuláló hatással bíró bálványsággal azonosítja. 

Az együttes 1971-ben

Bár Pink kitalált figura (akit egyébként Bob Geldof alakít), Roger Waters életével sok momentumban rezonál. Az ő apja is a háborúban halt meg, és a sztárságot egy időben a pénzzel és az egóval azonosította, és túlértékelt, őrjítő teherként élte meg. 

De A fal ettől függetlenül, azt hiszem, mindenki számára mást jelent. És talán több embernek jelent sokat.

Az én falaim egyszer már leomlottak. Borzalmas, kínkeserves munkával jutottam el újra ahhoz az emberhez, aki 1989-ben, ott, a Márton Ferenc utcában, apám féltve őrzött bakelitjei előtt térdepelve voltam. A gyerekhez, aki tátott szájjal nézi, hogy kicsorduljon a fényes, csodálatos vonalak mögül a lenyűgöző zene, amit ezúttal már ért is, mert bár újra megtalálta önmagában a gyermeket, de mindazt a tudást, amit időközben megszerzett, nem hagyta el félúton. 

A mondanivaló tehát kőkemény önismereti trip. Nevezhetjük túlságosan pszichedelikusnak, őrültnek, zagyvának, azért azt mindenkinek tudnia kell, hogy a falat mi magunk építjük magunkban, magunk köré, és hiába a biztonság keresése a valódi indíttatás, sokszor saját magunk csapdájába esünk. 

Egy baj van csak ezzel: nem mindenki képes arra, hogy kiszabaduljon onnan. Vagy ha már egyszer ledöntötte, akkor könnyen elkezdhet újakat építeni.

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT és ITT

Képek: Pink Floyd: The Wall (Harvest Records, 1979), Getty Images