Lehet, hogy ma már cikinek számít szeretni a Szex és New Yorkot, csakúgy, mint a Jóbarátokat, de én régen is imádtam, és a mai napig előszeretettel nézek mindkettőből részeket. Cynthia Nixon (druszám) is úgy fogalmazott, hogy

a sorozat legnagyobb Achillese a diverzitás hihetetlen mértékű hiánya volt,

és ebben igaza van. Fehér, felső-középosztálybeli, heteroszexuális nőket láttunk, akiknek ugyan a legjobb barátait homoszexuális férfiak testesítették meg, de érdekes módon Samanthára már ferde szemmel néztek, amikor egy nővel alakított ki romantikus kapcsolatot. Sok tekintetben álszent karaktereket ismerhettünk meg, meggyőződésem, hogy Carrie nem volt se okos, se művelt, büszke volt rá, hogy életében nem szavazott még, mértéktelen költekezésével (jogos kérdés, hogy egyáltalán miből, a heti egy Vogue-cikkből?) pedig sokkolóan meggondolatlan volt harmincöt éves kora ellenére. Arról nem beszélve, hogy ő volt a legprűdebb karakter a barátnős beszélgetések alkalmával, holott épp ő írt szexrovatot.

Mindettől függetlenül, a maga nemében egy páratlan és úttörő sorozat volt,

ami először döngetett olyan tabukat, hogy mi van, ha egy nő nem akar kapcsolatban élni, és kedvtelésből szexel, vagy épp nem szeretne gyereket szülni, és tökéletesen elégedett, ha a munkájában teljesedhet ki. Érintett olyan kérdéseket, hogy mi történik, ha egy kapcsolatban a nő többet keres, mint a férfi, ha vallásbéli különbségek nehezítik meg a párkeresést, ha egy nőről kiderül, hogy meddő, noha semmire sem vágyik jobban egy gyereknél, ha egy megcsalásból baráti konfliktus kerekedik, vagy éppen, ha egy nőnek szembe kell néznie az idő múlásával, egyúttal a ráncokkal és a menopauzával. Félreértés ne essék, ezeket a témákat sokkal mélyebben és részletgazdagabban ki lehetett volna fejteni, de ne feledjük, ez egy alig félórás epizódokból álló vígjátéksorozat volt, nem mélylélektani dráma. És ezzel lehet vitatkozni, de szerintem igenis

műfaját meghazudtoló módon, korábban nem tapasztalt kendőzetlenséggel közelítette meg ezeket az összetett témákat, akkor is, ha teljesen jogosan sok mindent a fejére lehet olvasni a szériának, több mint húsz év távlatából.

A Just Like That…-en, magyar címe: És egyszer csak…-on nagy felelősség van. Fel tud-e nőni ahhoz a feladathoz, hogy még mindig szórakoztasson, de bemutassa a mai kor problémáit, anélkül, hogy izzadságszagú píszískedés váljon belőle, vagy éppen ellenkezőleg, csak egy felületes kellemetlenkedés legyen, nagyon drága dizájnercuccokban. Remélem, hogy sikerül neki.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Bár a végletekig rajongtam Samantha szabad szájú, jó értelemben vett gátlástalan figurájáért, de abban, hogy visszautasította a folytatásban való szereplést, rengeteg potenciál van. Például be lehet mutatni, hogy igen, vannak barátságok, amelyek csak egy bizonyos életszakaszra szólnak. Rebesgetik, hogy esetleg Kim Catrall hiányát azzal magyarázzák majd, hogy az általa játszott karakter távozott az élők sorából. Szomorú lennék, ha ezt a megoldást választották volna a készítők, mert

miért ne lehetne bemutatni, hogy bizony előfordul – gyakrabban, mint gondolnánk –, hogy valakiről azt hittük, a mi barátságunk örök életre szól, mert sülve-főve együtt voltunk. És egyszer csak… azon kapjuk magunkat, hogy idejét sem tudjuk, mikor beszéltünk a másikkal utoljára.

Ráadásul ez nemritkán úgy esik meg, hogy semmiféle konfliktus, nagy összeveszés nem előzte meg.

Vagy miért ne lehetne bemutatni, hogy a nők bizony megöregednek? Hozzáteszem, a férfiak is, csak azon valahogy a társadalom láthatóan kevésbé rökönyödik meg. Cynthia Nixon úgy fogalmazott, hogy „középkorú nőkről sorozatot készíteni forradalminak számít”, pedig elméletileg az elfogadás aranykorát éljük. De ha belegondolunk, az irodalom, a filmek, a sorozatok jócskán mellőzik a korosabb főhősnők történetét. Pedig szuper lenne, ha nem démonizálnánk az öregedést, mert ha megöregszünk, az azt is jelenti, hogy nem haltunk meg fiatalon. Nem annyira szörnyű dolog ám ez. Sarah Jessica Parkerrel néhány napja jelent meg egy nagyinterjú a Vogue hasábjain, és ebben reagál arra, hogy elképesztően sok nőgyűlölő komment érkezik rájuk (Cynthia Nixon és Kristin Davis a másik két érintett – a szerk.), ami szerinte soha nem fordulhatna elő egy férfival.

„Ősz haj, ősz haj, ősz haj. Tényleg ősz haja van? – kérdezik. Andy Cohennel ültem, aki teljesen ősz. Neki jól áll. Nála ez miért van rendben? Nem tudom, mit mondjak erre. Különösen a közösségi médiában. Mindenkinek van valami mondanivalója. Túl sok ránca van. Nincs elég ránca.

Olyan, mintha az emberek azt akarnák, hogy egyáltalán ne legyünk rendben azzal, ahol tartunk. Mintha élvezetet lelnének abban, hogy fájdalmat okoznak amiatt, akik ma vagyunk. Akkor is, ha valaki a természetes öregedés mellett tette le a voksát, és akkor is, ha valaki bevet bizonyos eszközöket, hogy jobban érezze magát. Tudom, hogy nézek ki. Nincs választásom. Mit tudok tenni ellene? Állítsam meg az időt? Tűnjek el?”

– teszi fel a kérdést, annak kapcsán, hogy mikor egyik jó barátjával, Andy Cohennel vacsorázott, sokan felrótták a színésznőnek, hogy nincs befestve a haja, és őszen, smink nélkül merészkedett az utcára. Skandalum! 

 

Pénteken jött a hír, hogy az HBO december 9-én tűzi műsorára az És egyszer csak…-ot, és az első hivatalos előzetes is megérkezett. Remélem, hogy bátor, őszinte és szerethető lesz, amilyen SJP nyilatkozata volt a saját korát illetően. Nem irigylem sem a készítőket, sem a szereplőket, mert hatalmas elvárásoknak kell megfelelniük, de vessetek meg, én szeretném szeretni a folytatást, és nem csak a hibákat keresni.

Krajnyik Cintia

Kiemelt kép: HBO