–

„Miért nem vagyok jó anya?” – kérdeztem magamban. Csak azért, mert képtelen voltam és vagyok egy sor dologra, amit a jó anyukáktól elvárnak? Mert nem vagyok tyúkanyó? Mert nem tudtam klasszikus anya lenni? Mert támogatást kértem Zsófi neveléséhez, mert bébiszitterek segítettek, hogy a színpadon is ott lehessek, és Zsófi neveléséről is gondoskodhassak? Végül ezt feleltem Vikinek: „Igenis jó anyja vagyok a lányomnak.” (Judit)

Gyárfás Dorka/WMN: Szerintem nagyon vagány, bátor vállalás az, ahogyan kitárulkoznak ebben a könyvben, és éppen attól, hogy nem bulvárszagú, hanem az életük legmélyebb, legfontosabb részleteit érinti.

Hernádi Judit: Megpróbáltunk őszinték lenni, ez biztos. Megpróbáltuk.

Gy. D./WMN: Ebben segítette önöket a tudat, hogy ezt mások is olvasni fogják, vagy ellenkezőleg: kicsit azért visszatartotta? 

H. J.: Erre közben nem gondoltunk.

Tarján Zsófi: Én sem gondoltam bele.

Gy. D./WMN: Pedig hát, ezzel a céllal vágtak bele. 

H. J.: Végül is igen, mert a könyv felkérésre született. De amúgy is le szoktunk ülni beszélgetni egymással, csak ha az ember bele van nyomva a helyzetbe, akkor mélyebbre megy – különben könnyen kikerüli a nehezebb témákat.

Kellett egy harmadik személy, aki nem engedte, hogy egérutat keressünk, tehát itt ült velünk végig Darida Bence bekapcsolt magnóval, akit a kiadó bízott meg azzal, hogy segítsen kitalálni a könyv formáját és a folyamat menetét. Többnyire csendben ült, de néha azért mondott olyanokat, hogy „erről már volt szó”, vagy „ezt ne kerüljétek ki”, „erről még beszéljetek”, stb.

De még így is azzal az érzéssel vágtunk bele, hogy ha megy, megy, ha nem, akkor nem. Már a beszélgetések felénél jártunk, amikor kialakult a könyv szerkezete, és megszületett az első fejezet, majd a többinek a vázlata. Akkor mondtuk ki, hogy „ebből lesz valami”. 

Gy. D./WMN: Ugyanakkor ennek már volt egy előzménye: A színésznő lánya című színházi előadás, ami szintén terápiás hatással volt a kapcsolatukra.

H. J.: Igen, ebből a tapasztalatból már tudtuk, hogy nekünk legalább jó lesz. Lehet, hogy másnak nem, de nekünk hasznunkra fog válni. 

Gy. D./WMN: Ezek szerint a múltkori próbálkozás nem volt elég ahhoz, hogy a kapcsolatukat rendezze?

T. Zs.: 

Szerintem olyan ez, mint egy spirál – mindig visszakerülünk egy nehezebb szakaszba, csak talán már egy emelettel feljebb.

H. J.: És könnyen lehet, hogy még ezután is van egy-két emelet…

Gy. D./WMN: Valamiért csak a munka révén tudnak igazán közel kerülni egymáshoz?

H. J.: Úgy látszik.

T. Zs.: Mi igen, de ez valószínűleg típus kérdése.

„Sokszor nagyon szerettem volna, ha hétköznapi életet élünk. Olyat, amilyet sokan az ismerőseink közül, vagy az óvodai meg az iskolástársaim. Kis kertes ház, a kertben kutya, közös bográcsozások. Túrázás, sport, együtt a család, papa, mama, gyerekek… [...] Ezekben a rossz években vált szokásommá az is, hogy nem mentem el anya bemutatóira. Nem akartam szembesülni azzal, mennyire nem tartok még sehol, és nemhogy az általam fontosnak tartott színpadokra nem jutok fel soha, de talán a közelükbe sem. És hiába próbáltam úgy viselkedni akkoriban, mint egy jó gyerek. Igyekeztem, de nem ment.” (Zsófi)

Gy. D./WMN: Milyen fázisban volt épp a kapcsolatuk, amikor ez a felkérés érkezett?

T. Zs.: Szerintem jól voltunk éppen – ezért is tudtuk megcsinálni. Ha egy évvel korábban jön a lehetőség, nem biztos, hogy készen álltunk volna rá, és nem értünk volna el ilyen eredményt vele.   

H. J.: Az is tény, hogy jobb állapotban vagyunk most, mint amikor elkezdtük.

T. Zs.: Igen, mert sokat segített.

H. J.: Érdekes volt, hogy egy csomó dolgot először hallottam Zsófitól, nem is tudtam, hogy bizonyos dolgokról hogyan gondolkodik.

T. Zs.: Nekem is nehéz volt feltépni a régi sebeket, és újra elgondolkodni rajtuk.

Azt hittem, ezeken a dolgokon már túl vagyok, de kiderült, hogy valójában nem tudtam túljutni rajtuk, és még meg kell oldani magamban. Ez egyrészt felszabadító, másrészt komoly nehézség, mert rájössz, hogy azt a málhás zsákot még mindig a hátadon cipeled, és ideje kipakolni belőle.

Most szembesültem azzal, hogy még baromira nem vagyok kész, van itt meló bőven.   

Gy. D./WMN: Miközben te már régóta terápiára jársz – mint a könyvből kiderül.

T. Zs.: Igen, ez még folyamatban van, és ezzel párhuzamosan a könyv is terápiás hatással volt rám. De a terapeutám is abszolút támogatóan állt ehhez. 

Gy. D./WMN: Az is kiderül a könyvből, hogy nem volt könnyű életed, bár az emberek valószínűleg szeretik csak a kiváltságos oldalát látni. 

T. Zs.: Persze, mert azt látják, hogy „a híres színésznő lánya”… hogy ez inkább hátszél, mint ellenszél az előadóművészi pályán. Sok szempontból tényleg hátszél, mert hamar megtanultam, mennyi munka van egy produkcióban, mennyi energia megtanulni egy szerepet vagy egy dalt. Úgyhogy amikor én is elkezdtem csinálni, már volt egy képem arról, mennyit kell próbálni. De amikor életemben először beléptem egy tévéstúdióba, és elénekeltem a Szállj, szállj fel magasba című dalt, akkor mindjárt hozzá mértek, és csak annyit mondtak: oké. Míg, ha Mezei Piroska lettem volna Tiszalökről (vagy bárhonnan), akkor elismerték volna a teljesítményem. Egy híres ember gyerekeként már eleve volt egy elvárás velem szemben. 

Gy. D./WMN: Azt is elmeséled, hogy iszonyatos szeretetéhség volt benned.

T. Zs.: Hát igen, mert láttam, hogy anyámat mennyi szeretet övezi, és azt gondoltam, ez a normális, én is ezt szerettem volna érezni.

„Annyira furcsa, hogy mindig az ellentétére törekszünk annak, ami velünk megtörtént, aztán kudarcot vallunk, és mindig ugyanazokba a hibákba csúszunk bele! Én is azt gondoltam, hogy mindent meg szeretnék adni a lányomnak, ami nekem hiányzott annak idején, aztán sokra mentünk az elhatározásommal…” (Judit)

Gy. D./WMN: Megdöbbentő, mennyi párhuzam van az életükben, hány epizód ismétlődött meg a különböző generációkban.

T. Zs.: Például, amikor neki azt mondták fiatalon, hogy belőle sosem lesz színésznő, mert nem olyan az alkata… közben meg ő tudta, hogy márpedig akkor is színésznő lesz. Én is ugyanígy éreztem, hogy színpadon van a helyem… 

H. J.: …én meg ugyanazt bírtam mondani neki, hogy „ezzel az alkattal… szegény”. Hát, ez van. Persze, eddig is tudtam, de most láttam rá igazán élesen, hogy a szavak is visszaköszönnek.

Gy. D./WMN: A viszonyuk dinamikája is hasonló ahhoz, mint amit Judit élt meg az édesanyjával: ugyan nagyon szoros, de nem harmonikus.

T. Zs.: Én úgy mondanám, turbulens.

H. J.: Én meg azt, hogy szeretetteljes, néha baromi nagy dühökkel.

Gy. D./WMN: Készült egyszer egy amerikai tévéműsor Demi Moore-ral és a lányaival, és Jada-Pinkett Smith-szel, a lányával és az anyukájával, amiben ők is kendőzetlenül meséltek a családi örökségükről, a nehézségeikről, a mélypontjaikról. Érdekes, hogy a sztárok ma milyen más státuszban vannak, hogy ezt is tőlük tanuljuk: hogyan lehet a családi mintákat felülvizsgálni és meghaladni. 

T. Zs.: Ennek szerintem részben a világháló az oka. Ma mindent kipakolunk a közösségi oldalunkra, azt is, hogy mit ettünk reggelire, meg olyan dolgokat is, mint amilyenek ebben a könyvben vagy Demi Moore műsorában szerepelnek.

Sokkal nyitottabb világban élünk, aminek megvannak az előnyei, viszont a sztárokat régen körüllengő titokzatosságot kiiktatja. De talán nem is baj ez, mert így mindenki inkább az emberi arcát mutathatja meg.

Ennek a könyvnek is az lehet a célja, hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz…

H. J.: Nem hozzánk, hanem saját magukhoz. De én már fiatalon is mindig őszintén nyilatkoztam. Mondták is, hogy ez nem szokás, és majd úgyis azt fogják gondolni, hogy ha ennyi mindent elárultam, akkor emögött még mi minden lehet. Szeretném hozzátenni, hogy mindezek ellenére nem szeretek interjút adni. 

Gy. D./WMN: Viszont már sokszor megtapasztalhatta, hogy a kimondott szónak milyen hatása lehet… akár azokra is, akikről megoszt egy-egy történetet. 

H. J.: Hát, nem tudom. Most, a könyv esetében fogalmam sincs róla – majd meglátjuk. A nővéremnek megmutattam, szerintem neki tetszeni fog, Eszményi Viki barátnőmnek is elküldtem az őt érintő fejezetet, neki rendben volt, Görög Lacinak is megmutattam, és annyit kérdezett: „ti tényleg így láttok engem?”, és hát… neki volt egy kis baja vele. Pedig nem szeretném, ha rossz érzése lenne, csak hát, a dolog így áll…

T. Zs.: 

Nem azzal a céllal íródott ez a könyv, hogy bárkinek ártson. Mi lelki szinten csináltunk egy élveboncolást, ahogy „A színésznő lányá”-ban is elhangzott már – csak most sokkal mélyebbre mentünk. Szerintem erre ma azért van szükség, mert szinte minden „fake”, ami körülvesz bennünket.

Az Instán és a Facebookon mindenki mosolyog, mindenki szerelmes, mindenki cuki. Nem állítom, hogy mind hazudnak, de azt igen, hogy magukra öltenek egy maszkot, amit magukról szerettetnének láttatni. Mi pedig megmutatjuk, hogy nem csak erről szól az élet.
 
„Hogy miért nem mondtam el anyámnak már akkor, mi történt pontosan? Miért hallgattam éveken keresztül? Talán mert annyira nyomasztott ez az egész, hogy képtelen voltam beszélni róla. Akkoriban a suliban is folyamatosan megaláztatások értek. És amikor hazaértem az iskolából, annyira megörültem, amiért végre leszálltak rólam, hogy otthon mélyen hallgattam az iskolai megpróbáltatásaimról. Ma már tudom, hogy ez hiba volt. Nem lett volna szabad hallgatnom!” (Zsófi)

Gy. D./WMN: Ebben a történetben az az igazán szép, hogy nem egy lekerekített sztori, hanem a küzdelmet látjuk folyamatában...

H. J.: Igen, még most is küzdünk egymással, és szerintem három év múlva megint kezdhetjük elölről. Akkor majd festünk egy közös képet, jó? Na, mit fogsz szólni, Zsófi, ha belefestek a képedbe?

Gy.D./WMN: Most még hagyta egyedül alkotni – Zsófi minden fejezethez készített egy illusztrációt.

T. Zs.: Igen, és bár tudtam, mit szeretnék ábrázolni, de az is fontos szempont volt, hogy egy képre ne áldozzak többet öt óránál, hogy azzal a lendülettel jöjjön ki belőlem, ahogyan az ötlet megszületett. Hogy friss legyen, ne túl kidolgozott. 

Gy. D./WMN: Milyen szerencsések mindketten, hogy van egy kifejezőeszközük.

H. J.: Zsófinak nem is egy!

T. Zs.: De ez nem pótolja a terápiát. Igazából még az is jót tesz a művészetnek, mert előtte nála rendbe rakom és kitisztítom a dolgaimat. Szerintem egyáltalán nem ciki terápiára járni, főleg nem a mai világban, amikor millió inger ér minket naponta, és tele van a fejünk. Hétről hétre ki kell önteni egy részét, és rendbe szedni a többit, mert sokszor még azt sem tudjuk, mi minden örvénylik odalent. Azt hisszük, rendben vagyunk, és közben rohadtul nem vagyunk rendben. Ezt néha ki kell mondani. 

H. J.: Én ugyan nem jártam pszichológushoz, de a páros terápiában is hiszek, mert most megtapasztaltam, hogy magunktól nem megy, kell egy mediátor.

Nekünk ez a könyv volt a mediátorunk és Darida Bence, de szinte mindegy, ki az, csak legyen egy megértő, csendes, harmadik szereplő.

„Még mindig sokat kell tennünk azért, hogy megértsük és elfogadjuk egymás egykori döntéseit, hogy még jobbá tegyük a kapcsolatunkat. Sokat kell még dolgoznunk ezen, az biztos. De egy fontos lépés már megtettem: szembesültem egy sor hibámmal. Abban egészen biztos vagyok, ha bármilyen botlásunkkal, tévedésünkkel, félrenézésünkkel kapcsolatban elmarad a szembesülés, akkor nincs esély a feloldozásra.” (Judit)

Gy. D./WMN: Most hogy vannak egymással?

T. Zs.: Nyugodtabb a légkör. Nekünk nagyon intenzív a kapcsolatunk, és sokszor szoktunk robbanni. Ugyan minden robbanás után hamar kibékülünk, de azért ez elég megterhelő. Most ezek a robbanások ritkábban fordulnak elő. Amúgy is sikerült már őket csökkenteni, de ez a féléves munka még több eredményt hozott.

H. J.: Illetve robbanás előtt már néha be tudjuk húzni a kéziféket. De nem lesz ez mindig így.

Gy. D./WMN: Miért nem?

H. J.: Mert így vagyunk összerakva. Ilyen a természetünk. De nem olyan rettenetes ez: egy pontonhidat képzelj el, amit robbanás után gyorsan össze lehet rakni.

A mosolyszünet maximum egy-két óráig tart, igaz, akkor úgy gondolom: „soha többet az életemben…!” Gondolom, ő is ugyanígy van vele. Aztán egy óra múlva felhívjuk egymást azzal, hogy „szeretlek”.

Gy. D./WMN: Bocsánatot is szoktak kérni?

H. J.: Ő tud. És én is tudok. De van, amikor úgy kér bocsánatot, hogy nem is kér bocsánatot. Például, hogy „ne haragudj, bocs” – (mondja dühösen). 

T. Zs.: Mert ilyenkor tudom, hogy majd bocsánatot fogok kérni, de érzelmileg még benne vagyok a lázadásban.

Gy. D./WMN: Vajon lehetett ez volna másképp?

H. J.: Nem tudom, én azt gondoltam, szelídebb gyerekem lesz – de nem így lett. Mivel én magam egy forradalmi csaj voltam, azt hittem, ezután egy szelídebb gyerek jön. 

T. Zs.: Miért, én talán forradalmi vagyok?

H. J.: Nem vagy forradalmi, de szelíd se.

T. Zs.: Csak magányos farkas. Hegylakó.

„Az én anyukám mindig azt mondta nekem: Ne fogadj el soha, semmit, kislányom, mert mindennek ára van!« Anyám eredetileg a férfiakkal kapcsolatban mondta ezt, de tulajdonképpen mindenre vonatkozott a jótanács, erre hamar rájöttem. És próbáltam is megfogadni a tanácsát, de ma már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy igaza volt.” (Judit) 

Gy. D./WMN: Szerepel a könyvben, hogy egyiküknek sem könnyű férfi partnert találnia. Ez azért van, mert olyan erős karakterek?

H. J.: Talán amikor még fiatal voltam, akkor lehetett volna ezt mondani, de ma már rosszabb a helyzet: én úgy látom, ma mindenkinek nehéz társat találni, függetlenül attól, hogy karakteres-e vagy sem.

T. Zs.: Nagyon sokan vannak körülöttem is egyedül.

Szerintem ez egy korjelenség: az elidegenedettség. Fent vagyunk az interneten egész nap, és nem találkozunk egymással, egyre távolabb kerültünk egymástól – mára az offline lett az új luxus.

Ehhez csak pluszban jön hozzá, ha valaki erős karakter…

H. J.: …amihez egyébként az elején szeretnek csatlakozni. Csak aztán ijednek meg.

T. Zs.: Azért majd csak találok egy másik hegylakót…

H. J.: És hogy lesz akkor? Az egyik hegylakó a Kilimandzsárón lakik, a másik meg a Mount Everesten?

T.Zs.: Igen, és majd Instán üzengetünk egymásnak. 

Gy. D./WMN: Ön is egyedül nevelte Zsófit, csak a barátok segítettek. Ez lenne a megoldás a kis családok magára hagyatottságára?

H. J.:

 Igen, én azt gondolom, baráti közösségeket kell alkotni és működtetni, különben nem megy. Semmi nem megy.

Gy. D./WMN: Zsófi, neked ezt adja meg a zenekar?

T. Zs.: Abszolút. És ahogy a családját sem választhatja meg az ember, úgy igazából a zenekar tagjait sem: csak útközben derül ki, ki milyen. De a Honeybeast tagjaival nekem sikerült úgy összecsiszolódnom, mintha a második családom lenne. Hatan vagyunk a zenekarban, de van mellettünk egy háttércsapat és egy kiadó is – ezzel olyan, mintha fantasztikus testvéreket kaptam volna. Ráadásul sok köztük a fiú, és aminek még jobban örülök, hogy mindnek működő párkapcsolata van. Ez szerintem azt vetíti előre, hogy egyszer nekem is lehet, mert ha olyan embereket tudok magam köré gyűjteni, akik tudnak másokkal együtt élni, abból én is sokat tanulhatok, és valamikor nekem is lehet egy teljes magánéletem.

Gy. D./WMN: Most már nem is fogsz zsákbamacskát árulni: ebből a könyvből kiderül, ki vagy, honnan jössz, a hivatásodban pedig megtaláltad a helyed.

T. Zs.: Ebben nagyon sok meló van: az elmúlt 15 évem szólt erről. Szakmailag is nagyon nehéz volt, mert azt láttam, hogy van egy baromi sikeres édesanyám és egy sikeres unokatestvérem (aki fogorvos), aki kezdettől tudta, mi az ő útja, nekem meg ki kellett kutatnom azt is, hogy a zene lesz-e az, vagy inkább a képzőművészet. Mi leszek én? Éreztem, hogy valami motoszkál bennem, de sokáig nem láttam, hol lesz a helyem. Aztán megtaláltam a zenekarom, és még akkor is eleinte csak harminc-negyven ember jött el a koncertjeinkre, és nem lehetett belőle megélni. Iszonyú nehéz volt...

az ember csak invesztál bele pénzt, energiát, időt, mindent, és persze, egyszer csak megtérül mindez, de vannak időszakok, amikor nem látni a végét, nem tudod, hogy eléred-e valaha a célt. Ilyenkor nagyon el lehet bizonytalanodni.

Gy. D./WMN: Judit legalább a színészetben rögtön megtalálta a helyét: elsőre felvették a Főiskolára, és aztán a Vígszínházba szerződtették.

H. J.: Hát, nem tudom. Van egy barátnőm, Peremartoni Krisztina, akivel nemrég beszéltem telefonon, és szerinte én egy az egyben ugyanezen az önmarcangoláson mentem keresztül. Ugyanilyen voltam, mint Zsófi. Mindenki megjárja a maga poklát, és mindenkinek a sajátja a legmelegebb – a másiké csak színes. (Popper Péter írt a színes pokolról a színészek kapcsán…) Én sem tudtam magam összeszedni, hiába vettek fel elsőre a Főiskolára. Attól még kínlódás, míg az ember magáról elhiszi, hogy színész. Amikor elkezdtem ezt a pályát, akkor még úgy gondoltuk, aki híres, az jó színész. Ma már ez a kettő nem tartozik össze – sok színész jó, de nem híres, és sok híres, színészettel foglalkozó ember nem feltétlenül jó. De akkoriban ez még egy dolog volt, és nagyon nehéz volt abba a lyukba beletalálni. Semmi sem könnyű, maradjunk ebben. Csak én már túl vagyok rajta, ennyi.

Gy. D./WMN: A színészek azért tudják, milyen nehéz a gyereküknek lenni?

H. J.: Őszintén szólva, nem.

Amikor megszültem Zsófit, és a barátnőimnek is gyerekei lettek, mi nem tudtuk, mire szüljük őket, és hogy ennyire nehéz lesz. Ez csak akkor derült ki, amikor elkezdtek nőni és kiskamaszok lettek. Akkor derült rá fény, mennyi problémát hordoz magában, hogy ők a mi gyerekeink.

Persze láttam rá példát korábban, és, mondjuk, Udvaros Dorottya biztos jobban tudta, mert ő „színészgyerek” volt, de maga is elismerte, hogy ettől még neki sem sikerült jobban csinálnia szülőként. És az vesse rá az első követ, aki szerint ez egyszerű dolog! Láttam más színészgyerekeket is, akiknek nehéz volt az élete, és az anyjuk hivatása, sikerei számukra súlyos problémát jelentett. 

Gy. D./WMN: Ebben a könyvben szerintem van egy ilyen törlesztés is, hogy Ön kimondja benne: megértettem, hogy Zsófinak milyen nehéz volt. 

T. Zs.: És vice versa: nekem is törlesztés az anyám felé. Harag már nincs bennünk, sőt, azt gondolom, nagy tisztelettel viseltetünk egymás iránt. Éppen ettől kerülhettem oda, ahol ma vagyok: mert tisztelem azt, amit anyám elért, és láttam, mennyit kell dolgozni érte. 

H. J.: Hogy nekem meg mekkora szerencsém van ezzel a nővel, hogy ő is megpróbálta, és meg is csinálta magát! Mekkora szerencsém van!

Gyárfás Dorka 

 

A Ne maradjon kettőnk között című kötet bemutató előadása november 4-én, csütörtökön lesz a budapesti Játékszínben, amit egy országos turné követ, melynek során az érdeklődők Pécsett, Győrött, Cegléden, Vácott, Szegeden és Gödöllőn találkozhatnak majd Zsófival és Judittal. A beszélgetős-zenés-dedikálós előadásokat Hadas Krisztina moderálja.