Döbbenet, hogy amit az ember tíz-tizenkét évesen magába szív, az milyen mélyre megy. Amikor meghallom a Take On Me szintetizátor futamát, vagy amikor felcsendül Morten Harket hangja, hát még, amikor meglátom az a-ha egykori posztereit, fotóit, úgy érzem, az életem egy fontos szeletével szembesülök. Ez mind én voltam egykor – én is, és még több millióan szerte a világban. A mi fiatalságunk volt az a-ha, a mi kamaszéveink, és nemcsak ez a három norvég fiú, aki olyan csábítóan nézett ránk minden képről, minden újságból és klipből, hanem az egész korszak, amit reprezentáltak.

Akárhány év telt el azóta, akárhogyan is néznek ki most (egyébként tök jól), most már mindig minket, az egész X generációt képviselik, minden álmunkkal, azok beteljesülésével, félresiklásával, harcaival, kudarcaival, csalódottságával. Hát, ez lett belőlünk. Erre a trackre voltunk ráállítva, mert ilyen volt akkor a világ, és ide vezetett – erről szól nekem az a-ha A film. Azt hiszem, nem is érdemes másnak beülnie rá – úgyis csak unatkozna. 

Hiába nem pusztán zenei film ez, hanem annál sokkal több, azért nyilván mélyen áthatja a popzene, és minden, ami azt körülveszi: a sztárgyár, egy karrier albumokra tagolása, a rajongás, a backstage, a díjak és a divat. És mindezek középpontjában ott van három norvég fiú, akiknek váratlanul minden adottsága megvolt ahhoz, hogy valami önmagukon túlmutató dolgot hozzanak létre. Mert tehetségesek voltak, és mert nagyon akarták.

Mindent megtettek azért, hogy az egész világot meghódítsák, sosem csak a hazai sikerben gondolkoztak.

Pål volt zeneileg a legkarizmatikusabb, neki voltak határozott elképzelései a dalokról, és arról, ki, mit és hogyan játsszon bennük, illetve többnyire ő is szerezte azokat. Magne beleszületett a zenébe, ezért képes volt arra, hogy egyszer csak a gitárról a billentyűkre váltson, és Pål elképzeléseit kiegészítse vagy megvalósítsa. Ők ketten már tíz-tizenkét éves korukban egymásra találtak, és „zenekarosdit” játszottak, de halálos komolyan. Morten később csapódott hozzájuk, mint minden szempontból ideális énekes: a hangja tökéletesen szólt nagy terjedelemben, a külseje színpadra termett, és megvolt benne a sztárrá váláshoz szükséges exhibicionizmus is. Frontember volt, de csak a külvilág előtt: a háttérben sosem dominált, Pål és Magne barátsága mellett pedig mindig csak „a harmadik” volt.

Az a-ha igazából mindig is egy szövetség volt, amit a közös ambíció tartott össze – bár a filmben inkább a zenét nevezik meg összetartó erőnek. Mindenesetre egyik sem volt elég ahhoz, hogy hosszú távon motorja legyen az együttműködésnek. Ahhoz talán az a mély barátság is kellett volna, aminek hiányától mindhárman szenvedtek – és szenvednek a mai napig.

Mert hiába mentek át együtt olyan élményeken, amiket senki mással nem tudnak megosztani, és hiába vannak egymásra utalva most is, valami félrecsúszott a történetükben, a film tulajdonképpen ennek indult utána, ezt akarja kinyomozni.

Miért nem tekintjük őket ma klasszikusnak, amikor a slágereikkel bevonultak a poptörténelembe? Miért nem tudták a kezdeti sikereiket felülmúlni – hiába fejlődtek zeneileg, emberileg, mindenhogyan? Miért ragadtak benne a ’80-as, ’90-es évek dicsfényében, amikor továbbra is dolgoztak, zenéltek, új számokat írtak, új utakra törtek? Miért nem látszik kívülről az a pályaív, amit valójában bejártak? Miért hagyták el egymást többször is, és miért tértek mégis mindig vissza az a-hához? És mit jelentenek ők ma – a zenész szakmának és a közönségnek?

A legviccesebb/legszomorúbb/legkifejezőbb az, ahogyan a film kezdődik: felteszik a kérdést mindhármuknak külön-külön: el tudják-e képzelni, hogy még kijöjjenek egy új lemezzel? Pål válasza: hát persze, már itt is van a tarsolyomban, csak fel kell venni. Morten válasza: talán, ha elvonulnánk egy szigetre, és három hónapig csak ezzel foglalkoznánk, akkor lehetséges. Magne válasza: no fucking way. És ezután mást sem teszünk, mint nézzük ezt a három különböző alkatú, különböző sérülésekkel terhelt, különbözőképpen szenvedő férfit, akik valahogy nem tudnak egymáshoz kapcsolódni. Úgyhogy a végére kialakul az a nézetünk, hogy pontosan ezért nem futották be azt a kört, amit a képességeik és teljesítményük alapján befuthattak volna: mert nem tudnak egységbe rendeződni. Mert külön-külön őrizgetik a sérelmeiket, nyalogatják a sebeiket, és egyedül próbálnak rá gyógyírt keresni.

Úgy látszik, erre is érvényes az, amit a dalokkal kapcsolatban mond Morten Harket: ha nincs benne a szíved, a fene megette az egészet. Lehet akármilyen jó szakmailag, az emberek megérzik, hogy hiányzik belőle a lényeg.

Persze lehet okolni még sok mindent: az akkori korszellemet, ami egy nyálas fiúbandát akart csinálni belőlük, holott ők mindig valódi zenészek voltak; az elmebeteg sztárkultuszt, ami egy hamis életbe kényszeríti azt, aki belecsöppen; a fizikai távolságot, amit az okoz, hogy már nem egy országban élnek, a magánéletet – bármit. Aki megnézi ezt a filmet, úgyis azt látja, hogy köztük nem stimmel valami, egymás felé hiányzik a szeretet. 

Szomorú történet ez, de legalább igaz. Így érdemes dokumentumfilmet csinálni – még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy sok dologról nem lehetett beszélni, vagy voltak fontos részletek, amiket esetleg ki kellett vágni. Nem kultuszt építenek itt, hanem épp ellenkezőleg: mítoszt rombolnak. Az igazságot keresik, és az a vicc, hogy éppen ezzel sikerül valami szeretet ébreszteni. Mert csak az őszinteségnek van értelme, akkor is, ha fájdalmas. 

Gyárfás Dorka

Képek: Pannonia Entertainment Ltd.