–

Both Gabi/WMN: Miután elolvastam a 3×1 család című könyvedet, azóta szeretném megkérdezni, hogy milyen volt a gyerekkorod? Szóval tíz éve feszít ez a kérdés.

Majoros Nóra: A gyerekkorom a fantáziám varázsában telt. Tele volt a fejem mesékkel, mint egy végtelenített tévécsatornán, állandóan ment valami film. Sokan mondták már, hogy a 3×1 család az első nyomtatásban megjelent bizonyíték a képzelőerőmre. Pedig a valóság az, hogy az összes, általam kitalált történet közül ebben a legkevesebb a mese és a legtöbb a valóság. Sőt. Minden sora megtörtént. Nem minden történet abban a felállásban, ahogy a könyvben van. Van, hogy a főszereplő én vagyok, vagy valamelyik testvérem, és változtattam a felnőtteken is, a foglalkozásukon, nevükön, kapcsolataikon. Minden más csak lejegyzése gyerekkorom élményeinek, és nem a képzeletem szülte. De aztán ki tudja, még az is lehet, hogy a felét csak elképzeltem, vagy hallottam, és elhittem, hogy valóság.

Hogy milyen gyerek voltam? Csendesnek, szófogadónak, szorgalmasnak, jó tanulónak láttak kívülről. Nem szerettem futkosni, nem vonzott a nagy társaság, a mozgásos játékok. Szerettem bevinni a mesét a játékba.

Tündér szerettem lenni, vagy ló, vagy indián, vagy cseresznyemag. Szerettem a lázadó hősöket, a naiv romantikát.

Lenyűgöztek hittanórán a Biblia drámái, kilenc–tíz éves koromtól imádtam a krimit, és szívvel-lélekkel érdeklődtem a környezetvédelem iránt. Kedvenc anyagom a papír volt, állandóan alkottam. Komolyzenét hallgattam, amit a suliban cikinek tartottam, és sosem mertem őszintén megnyílni a barátaim előtt, mert nem tartottam magam elég menőnek. Kedvenc játszótársam az öcsém volt, kedvenc helyem a szobám.

Szerettem volna kötéltáncos, kertész és tanár lenni, de leginkább olyan életet képzeltem magamnak, mint egy kalandregény. Az egyetlen konkrét munka, ami érdekelt, a tanári pálya volt, gyakran tartottam tanórákat a játékaimnak. A cipőknek tesiórát (a lyukas orrú, bénázó mamusz volt a kedvencem), matekórát a kislabdáknak. Egy osztálynyi űrlényt rajzoltam, az almafa tövében volt az iskola.

Teljesen átlagos gimibe jártam, kiemelten tanultam matematikát és angolt. Általános harmadik osztálytól gimi negyedikig jártam rajzolni és zenélni is, de abban nem voltam tehetséges. Rengeteg dolog érdekelt. Gimiben filmeztünk, volt egy kis videóstúdió, remek tanárral és csapattal.

Rengeteget olvastam, szenvedélyes színházlátogató voltam. Nagyon szerettem az angol nyelvet és a biológiát. Ebből elég nehéz volt bármi konkrétat meghatározni. Három egyetemet jelöltem be: az ELTE művészettörténet-esztétika szakot, az Iparművészetin a belsőépítészt, és a Kertészeti Egyetemen a tájépítészt. Végül ez utóbbira vettek fel, és a képzés lényegében mindent tartalmazott, amit szerettem.

A „nép nyelvén” kerttervező lettem, bár utólag azt hiszem, a művészettörténet, a kerttörténet, a műemlékvédelem volt a legmeghatározóbb a tanulmányaimban.

B. G./WMN: Hogyan lesz egy kerttervezőből gyerekkönyvíró?  

M. N.: Teljesen logikus, hogy felmerül ez a kérdés, és sokan megkérdezték már, én pedig sokáig nem tudtam rá felelni, mert úgy éreztem, sosem lettem kerttervezőből gyerekkönyvíró. A két tevékenység nem így áll kapcsolatban egymással, nem az egyiket váltja a másik.

A kerttervezésben, éppúgy, mint minden alkotásban, a történet érdekelt. Ahogy gyerekkorom olvasmányaiban, rajzaiban, fantáziavilággal átszőtt játékaimban, és később minden tanulmányomban, munkámban, emberi kapcsolatomban, az egész fájdalmasan szép életben a mélyén rejlő, kibontható mese nyűgözött le.

A Kertészeti Egyetemen végzett, sikeresnek nevezhető tanulmányom egy óriási blöff volt, és mindenki elhitte, még én magam is, hogy ebben fogom megtalálni a hivatásom. Amikor terveztem, beleképzeltem magam a helyszínbe, és felépítettem egy világot – pont úgy, ahogy a könyveimben aprólékosan felépítem a környezetet.

Amikor kerttörténeti kutatásokat végeztem, megpróbáltam kideríteni, mit mesél a kert, és a történet segített összefűzni a különböző gyűjteményekben fellelt, elsőre összefüggéstelennek tűnő mozaikokat. Azt mondták, kitűnő a kutatói vénám, pedig rémesen pongyola voltam, de a mese ezt is eltakarta.

Amikor doktoranduszként két egyetemre is jártam tanítani, meséltem a hallgatóimnak, és ők szívesen bejártak az óráimra, mert ki ne szeretné, ha mesélnek neki? Utólag voltak kétségeim, hogy szakmailag mennyire volt értékes, amit átadtam nekik. Amikor tolmácsként utaztam az édesapámmal a külföldi munkái kapcsán, a megismert kultúrák, külföldi munkatársak karakterekké álltak össze a fejemben. 

A blöff akkor bukott meg, amikor nagy lelkesen megálmodtam egy kertet, szerette a megbízó, szerették a társtervezők, terv a papíron, építési engedély a zsebben, kivonult a kivitelező, és őt már nem lehetett történetekkel elkábítani. Az építőipar szerintem az egyik legkeményebb közeg, és már az első megvalósuló kerttervemnél porrá zúzta a mesémet.

Körülbelül olyan volt, mintha a szerkesztő nem tollal javítaná a kéziratot, hanem széttépné a lapokat, amelyek nem tetszenek neki. A nagy pofára esés után a kerttervezés ment, a mese maradt.

A kérdés inkább az, mi a csudáért tartott olyan sokáig, míg rájöttem, hogy mesélni legjobban szavakkal lehet, és a mesemondás legkézenfekvőbb kimeneti eszköze a mesekönyv.

B. G./WMN: Akkor én most felteszem ezt a kérdést. Mi a csudáért tartott olyan sokáig, míg rájöttél, hogy mesélni legjobban a szavakkal lehet?

M. N.: Alkotó emberek vettek körül a családban. Édesapám építész volt, régi vágású, univerzális mérnök, aki kiválóan csellózott, színházi díszletet tervezett, fiatalkorában képzőművészeti ambíciói voltak. Apu nagybátyja és felesége elismert keramikusok voltak. Minden testvérem zenélt, rengeteg izgalmas, pezsgő karakter volt a családban. Ráadásul az egész család nagyon vizuális. Mindig jelen volt az irodalom, de inkább fogyasztók voltunk, és az olvasmányélményeinket eljátszottuk, lerajzoltuk. A belső világom leképezésének nyelve magától értetődően vizuális volt.

Az írás annyira természetes eszköz volt számomra, hogy fel sem tűnt, hogy valami olyat tudok, ami különleges, vagy fejleszteni érdemes.

Az iskolában is karizmatikusabbak voltak a rajzot, művészettörténetet, és a reál tárgyakat oktató tanáraim. Magyarból csak bevésték az ötösöket, de sosem biztattak, vagy jegyezték meg, hogy ezzel érdemes lenne foglalkozni. Hiába volt több sikerem rajzból, mégis mindig elégedetlen voltam. Bármilyen eszközhöz is nyúltam, amit létrehoztam, nem hasonlított arra, ami a fejemben volt. Aztán ráébredtem, hogy ha a belső képeket megírom, az olvasók nagyon hasonló képeket látnak, mint én.

Erről eszembe jutott, hogy először a 3×1 család kapcsán találkoztam azzal az élménnyel, hogy a szövegemet valaki illusztrálja. Amikor sorban megkaptam Rubik Anna rajzait, olyan volt, mintha a fejemből húzta volna ki a képeket. Pont azt és pont úgy rajzolta, ahogy elképzeltem. Ez volt az első olyan alkotási folyamat, amikor megnyugodtam: az van a papíron, amit én is látok. Végre célba ér, amit mondani szeretnék.

B. G./WMN: Elég meggyőző volt a könyv sikere ahhoz, hogy úgy érezd, érdemes folytatnod az írói pályát, ugye?

M. N.: Nem is tudom, hogy a siker volt vagy inkább az, hogy a megjelenés folyamatát, a szöveggondozástól az illusztrációig annyira szerettem, hogy akartam belőle még. Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha nem indul be az írás. Valószínűleg akkor egy színházban kötöttem volna ki, az is nagy szerelem volt az életemben.

B. G./WMN: Sok műfajban írsz, mitől függ, hogy épp 480 oldalas fantasy készül-e (Pityke és Prém), vagy olvasni tanulóknak való egyszerű történetek (32 oldalas Éjjeli kalamajka)?

M. N.: A felszínen az látszik, hogy melyik könyv jelenik meg éppen, vagy milyen írást teszek ki a blogomra. A megjelenés sorrendje gyakran egyáltalán nem egyezik meg a keletkezés sorrendjével. Egy regényt évekig írok, és közben eszembe jut egy-egy rövidebb történet, vagy egy kiadó kér fel valamire, és elkészül közben. Vannak olyan szövegek is, amelyek évekig pihennek a fiókomban, vagy egy kiadó asztalán, míg végül könyv lesz belőlük. Ha a gépemen nézzük meg a kéziratok dátumát, akkor szerintem sokkal inkább következik egyik a másikból, vagy könnyebben felismerhető, melyik melyiknek az előzménye. Sok olyan rövid mese, vagy vázlat is van, amely nem jelent meg sehol, de a skicce, vagy részlete valamelyik könyvemnek.

Általában olyan szövegen dolgozom, amire felkérnek, és határidőre meg kell írni, vagy olyanon, amely belülről foglalkoztat, és muszáj megírni, különben nem hagy békén. Az oldalszám és a korosztály csak akkor tényező, ha felkérésről van szó.

Pityke és Prém
2019-ben a legrangosabb magyar szakmai gyerekirodalmi elismerésre, az Év Gyerekkönyve HUBBY-díjára is esélyes volt a Pityke és Prém, sokan azt mondják rá, ez „a magyar Trónok harca”. A kötet nemsokára új borítóval jelenik meg. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá!

 

B. G./WMN: A torony című könyved, ami 2013-ban jelent meg, jócskán eltér minden addigi és azutáni írásodtól. Én nagy rajongója vagyok. De az volt az érzésem, hogy megelőzte a korát, és valamiért nem futotta be azt a pályát, amit megérdemelt volna.

M. N.: Nekem is kedves könyvem A torony. A történet alapja egy álmom volt, és háromszor vagy négyszer kezdtem neki, hogy megírjam. Többféle hangnemben indítottam, volt meseibb hangulatú, aztán volt komorabb, fantasy-felütése. Valahogy sosem akart igazán összeállni. Aztán egyszer leültem, és csak leírtam a történetet nyersen, körítés és sallang nélkül. De közben mögötte van egy univerzum, amelyet csak pici részleteiben barangoltam be a fejemben, de nem engedte magát megfejteni. Szerintem ez lehet az oka annak, hogy ez a mese nem annyira sikeres.

Ott van benne a hiány, a lehetőség, az egész fel nem tárt világ. Van, akinek ez bejön, és van, akit kifejezetten zavar.

Számomra teljesen rejtélyes, melyik könyvem lesz sikeres, és melyik nem futja be a pályáját. Néha azt gondolom, hogy igen, ez az, ez végre fogyni fog, és nem. A másikat meg nem annyira szeretem, a visszajelzések sem annyira jók, mégis megy. Néha a kiadó mindent megtesz, reklámoz, eseményeket szervez, mégsem lesz sikeres. Sőt, olyan is előfordul, hogy ami Magyarországon kevésbé fut, az külföldön több kiadást megél. 

B. G./WMN: Melyik könyvedet szereted a legjobban, és miért? Vagy: melyiket miért szereted, vagy miért nem? 

M. N.: Az első kérdés egyszerű. Mindig azt szeretem a legjobban, amelyiken éppen dolgozom, mégpedig azért, mert éppen abban a világban vagyok benne, azt építem, és járom be. A teremtés folyamata izgalmas, még sokkal izgalmasabb, mint az olvasás.

Vannak olyan könyveim, amelyeket nem szeretek annyira, ennek az oka általában a kiadási folyamat során kötött kompromisszum, ami miatt a végén úgy érzem, ez már nem az, ami a fejemben volt. Ugyanaz a hiányérzet fog el, mint amikor nem tudtam tökéletesen lerajzolni, amit elképzeltem – de a könyv esetében ez nem feltétlenül rajtam múlik. Van, hogy a szövegből terjedelmi okokból olyan részek kerülnek ki, amelyeket én fontosnak tartok. Fejezetek akár. Vagy nem egyezik a kiadó és az én elképzelésem arról, hogyan kéne a megcélzott korosztályt megszólítani, és olyan módosításokat kell a szövegen tennem, amelyekkel nem értek egyet. Vagy az illusztráció, borító nem találja el, amit szerintem a szöveg képvisel. Példát azért nem fogok mondani, mert van olyan olvasó, aki éppen ezeket a könyveket szereti, éppen az a kép jelent számára sokat, amit én nem kedvelek. Meg kell tanulni elengedni a könyveket.

B. G./WMN: Néha újraolvasod őket? Olyankor megfordul a fejedben, hogy most másként írnád meg? Változtatnál rajta?

M. N.: Igen, újraolvasom őket, és előfordul, hogy már teljesen idegen a szöveg, mintha nem is én írtam volna. Az kevésbé jellemző, hogy máshogy írnám meg, inkább azt szoktam érezni, hogy ebbe a világba már nem tudnék belehelyezkedni. Sőt, az sem biztos, hogy módosítani tudnék rajta, például bővíteni. Valószínű előbb írnám át az egészet, minthogy újra eltaláljam a megfelelő hangot.

B. G./WMN: Min dolgozol mostanában?

M. N.: Egy történelmi regényen. Nagyon élvezem, hogy hasznosíthatom a korábbi, kerttörténeti tanulmányaimat. Rádöbbentem, mennyire hiányzott a kutatás. És azt is szeretem, hogy amikor a kutatás nyomán elkezdek írni, nem szól rám a szigorú professzor, aki egyébként a kedvenc tanárom volt, hogy ne meséljek, hanem foglaljam össze a tényeket. 

B. G./WMN: Gyerekirodalom-szervezőként is nagyon aktív vagy, remek események születtek a közreműködéseddel. Miért fontosak ezek neked?

M. N.: Az írás magányos tevékenység, mert a képek az én fejemben születnek meg, és a billentyűzetet is egyedül püfölöm. Annyira, hogy a fejemre csapom a fülhallgatót, megszűnök létezni a valóságban, és barangolok a másik világban. Eléggé szerencsés vagyok, hogy a családom ezt jól és szeretettel fogadja. De egyedül, egy magányos tevékenységben, a fejembe zárva nem könnyű fejlődni. Visszajelzés érkezik, mert azért időnként megjelennek szakmai kritikák, és az olvasók is aktívan nyilvánítanak véleményt, de ez mégis egy passzív dolog. Én leírom, a kritikus jól megmondja, az olvasó meg vagy elolvassa, vagy lecsapja.

Ami igazán inspiráló, az a közös alkotás, a műhelymunka. Amikor hasonló, magányosan alkotó embereket összezárnak egy játszótérre, ami irodalmi mászókával, mérleghintával és homokozóval van tele. Ennél jobb tanulási lehetőséget nem nagyon tudok elképzelni.

Ez a játszótér számomra az Író Cimborák alkotóműhely. A közösség úgy működik, hogy mindenki azt teszi bele, amire ideje és kedve van. Én nem nagyon bírok magammal, mindig szervezek valamit. Imádok szervezni, főleg, ha abból valami új kerekedik. Szeretek összehozni embereket, szokatlan helyzeteket, furcsa kapcsolódásokat, mert ezeken keresztül új perspektívák nyílnak. Szeretem, ha más nézőpontból tekinthetünk a világ dolgaira.

A legutóbbi nagy vállalás, amelyet az Író Cimborák keretein belül szerveztem, egy nemzetközi projekt volt, amelyben kazak és magyar alkotók dolgoztak együtt. Versek, mesék, kalligramok, és rengeteg kép született. Az alkotók kitolhatták a határaikat, megpróbálkozhattak műfordítással, szerkesztéssel, a kalligram pedig csodás határterület a kép és a szöveg között, az illusztrátorok és a szerzők is a sajátjuknak érezték. A szervezés és a munka nagy része akkor volt aktuális, amikor dübörgött a járvány. Számomra túlélhetővé és tartalmassá tette a nehéz időszakot. Az Író Cimborák nemcsak szakmai, hanem emberi kapaszkodó is. 

 

B. G./WMN: Nem kizárólag az írásból élsz, mindig egy munkahelyhez kell alkalmazkodnod. Mikor jut időd az írásra?

M. N.: Közhely, hogy az írásból nem lehet megélni, de számomra egyelőre ez nem csak anyagi kérdés. Kell az interakció, élmény, az élet ezernyi történése ahhoz, hogy élő témáim legyenek. Nem tudom, tényleg így lenne-e, de az a megérzésem, hogy ha nem dolgoznék, akkor sem tudnék napi hat-nyolc órában írni, legfeljebb két-három, az meg édeskevés lenne a biztos megélhetéshez. A szövegnek is kell az idő, hogy megérjen. Gyakran eszembe jut erről az utazás. Egy időben sűrűn repültem, és hosszú időre elutaztam. Az volt a tapasztalatom, hogy hamarabb érkezett meg a testem a repülővel, mint a lelkem. Mindig kellett több nap, amíg tényleg azt éreztem, hogy már itt vagyok. Egyszer kiszámoltam, hogy az igazi megérkezés kábé annyi idő volt, mintha szárazföldön és hajóval utaztam volna. Valahogy így van ez az írással is. Lehet, hogy gyorsabban is meg tudnék írni egy regényt, ha folyamatosan el tudnék merülni benne, de biztos, hogy nem egy szuszra, és nem repülőgép sebességgel. Én inkább vagyok nézelődős gyorsvonat.

B. G./WMN: Szeretnél csak írással foglalkozni?

M. N.: Inkább úgy fogalmaznék, szeretnék harmonikusabb arányt találni a munka, háztartás, írás háromszögében. Mert most lopom az időt az írásra, és borul a háztartás. Vagy ha nem omlik össze minden, akkor alig alszom, és álmosan nem lehet se dolgozni, se írni. Kertem is van, és a fáim is kikövetelik, hogy foglalkozzam velük. A család nagy, és mindig történik valami, és ez így van jól.

Az írással töltött idő kinccsé válik. Nem szeretném, ha az írás kényszerré vagy ledarálandó feladattá válna.

B. G./WMN:Kik azok a magyar vagy külföldi kortársak és klasszikusok, akiket szívesen olvasol?

M. N.: Azt szokták mondani, hogy a kisgyerekes anyukák gyakran éreznek késztetést, hogy gyerekkönyveket kezdjenek írni. Nekem nem az írási, hanem az olvasási szokásaimat változtatta meg a gyerek. Mivel napi bő fél órát gyerek- és ifjúsági irodalmat olvasunk, ez a fix pont. Vele együtt újra felfedeztem egy csomó klasszikust, például Fekete István olyan regényeit, amelyeket nem olvastam azelőtt. Az esti mese rituáléja segít képbe kerülni a pályatársak munkáival kapcsolatban. Sokat olvasunk angolul is. Milán kedvenc állata a borz, és hamar kivégeztük az összes magyarul elérhető borzos könyvet. A legújabb felfedezésünk egy amerikai szerző, Amy Timberlake mesekönyv-sorozata, amely egy geológus borz és egy csirkemániás szkunk barátságáról szól. Nagy vágyam egyszer lefordítani.

Néha azért sor kerül felnőtteknek szóló irodalomra is. Most éppen Mészöly Ágnes frissen megjelent könyvét, a Márta evangéliumát olvasom, és ott pihen az éjjeliszekrényen Neszlár Sándor: Egy ács nevelt fiának lenni című könyve is. Lassan ízlelgetem mindkettőt, és nagyon szeretem őket.

B. G./WMN: Mi ad erőt neked ahhoz, hogy ne fáradj bele ebbe a nagyon sokféle és nagyon gazdag tevékenységbe, amit csinálsz?

M. N.: Ha az ember valamit szívvel-lélekkel csinál, hajlamos azt hinni, hogy ez a tevékenység mindennél fontosabb. Az írás, és a civil munkáim is a kulturális élethez köt.

Szívszorító látni, ahogy ezen a pályán is belerokkannak emberek a munkába. Kilátástalanság, kiégés, gyakran toxikus munkahelyi környezet, anyagi problémák, túlhajszoltság – egy-egy koncert, kiállítás, megjelenő könyv kapcsán. Hát nem abszurd helyzet ez? Fontosnak tartom, hogy az ember tudatosítsa magában, hogy a kultúra olyan dolog, amiért érdemes élni, de meghalni nem. A kultúra az élet fűszere.

Kultúra nélkül nincs civilizáció, a barlang barlangrajz nélkül lehet menedék, de nem otthon. Sosem szabad elfelejteni, hogy nem élet-halál felelőssége a miénk. Éppen ezért meg lehet, és meg kell maradni kísérletezőnek és nyitottnak, és nem szabad belefásulni a muszájok, határidők és elszámolások labirintusába. Játszani kell, együtt, és abból a végén a világot felforgató, klassz dolgok születhetnek.

Both Gabi

Fotók: Takács Eszter