A zebra melletti közlekedési lámpa zöldre vált. Az öregember még nem ért el az átkelőig, úgyhogy most nekidurálja magát, a botjára támaszkodva igyekszik nagyobbakat lépni, hátha még idejében odaér. A lábai fájósak, a hátába is belenyilallik egy régi isiász kellemetlen emléke. Hol a földre pillant, hol a lámpára, közben úgy szuggerálja a fekete-fehér csíkokat, mint aki attól fél, azok bármelyik pillanatban elillanhatnak. Végre megveti a lábát a járdaszegély betonkockáján. A botja már az úttesten, rátámaszkodva újabb erőt gyűjt, majd utánalép. A térde hasogatni kezd a hirtelen döccenéstől, de nem törődik most vele. A közlekedési lámpa zöld figurája villogni kezd. Az átkelő hosszú, de tudja, most már meglesz, át fog érni időben. Azért iparkodik, korábbi lendületéből mit sem veszítve lépdel keresztül az úton. Már szinte ott van a szemközti oldalon, már csak egy méter, és léphet fel a járdára, amikor a lámpa pirosra vált. Az öregember kalapja alól kigördül egy izzadságcsepp és végigfut a tükörsimára borotvált arca szélén.

Ekkor azonban a kocsisor elején várakozó sötétkék Audi türelmetlenül kilő. Ahogy elszáguld az öregember mellett, hosszan és hangosan rádudál, majd befordul a sarkon, és eltűnik az öreg szeme elől.

Az öregember immár a biztonságot jelentő járdán áll. A szíve hevesen kalapál, nem annyira a megfeszített tempójú gyaloglástól, mint a kürtszó okozta ijedelem miatt. Az arcára dühös, fekete köd borul. Szikár, bütykös ujjaival megmarkolja a botját, és tovább folytatja az útját. A szíve lassan megnyugszik, a lélegzése is rendeződni látszik, de a szája még mindig lefelé görbül, ahogy halad előre, szemében sötét gondolatok. Csóválja a fejét. Kimérten, végre a maga tempójában halad előre. 

 

Az úton valami fennakadás lehet. Az addig még könnyedén suhanó autók feltorlódnak. Az öregember a gócpont felé közeledve kíváncsian nézi, mi lehet a probléma. Na persze. Már megint elakadt a villamos. Ebben a hónapban a harmadik alkalommal. „Rohad szét az ország” – morogja magában. A sárga jármű vesztegel az úton. Az ajtajai tárva-nyitva, a vezető minden bizonnyal szabadon engedte az utasokat, a lecövekelt villamosnál még gyalog is gyorsabban haladnak. A hátsó ablakon a kijelző hol a célállomás nevét mutatja, hol a következő feliratot: „Köszönjük, hogy minket választott.” Az öregember gúnyosan felhorkan magában: „Na, azzal aztán sokra mentek. Most kutyagolhatnak ők is.”

Ekkor pillantja meg a villamos mögött feltorlódott kocsisorban veszteglő kék Audit. Azt, ami az imént türelmetlenkedve rádudált. A szeme újra dühödten összeszűkül. A szája pengévé keményedik, ahogy a botjára támaszkodva az autó felé igyekszik. „Most aztán csapdába kerültél, te paraszt!”

Az út szűk, szembe is sokan jönnek, az elakadt villamost csak nagy ritkán tudja megkerülni egy-egy autó. Az audis mit sem sejtve nézeget ki baloldalt.

Jó darabig eltart, amíg a villamost megelőzve folytathatja útját. Szeme a visszapillantóra rebben. Mögötte egyre több autós fut bele a vesztegzárba, pillanatokon belül óriási autótömeg gyűlik fel az úton. Az audis kihalássza a zakója zsebéből a telefonját, hüvelykujjával feloldja a képernyőt. Addig is, amíg vár, legalább elolvassa a híreket.

Ekkor azonban valami hatalmasat csattan a motorháztetőn. Egy ballonkabátos öregember áll az autója mellett, kezében fenyegetőn lóbálja a botját. Majd meglendíti, és újra lecsap vele a karosszériára, hogy csak úgy döng a nehéz fém.

– Jó napot kívánok – hörgi elfúlva az öreg. – Miért dudált rám?

A harmadik csattanás már jóval kisebb. Az öregember a botjával visszatámaszkodik az úttest betonjára, és közelebb lépve az anyósülés lehúzott ablakához, lehajol, és benéz rajta. Megismétli a kérdést:

– Miért dudált rám? Meg tudja mondani?!

A férfi meglepődve néz fel a vezetőülésből. A pillantása gyorsan az előtte álló kocsisorra siklik, de az áll továbbra is, mint a parancsolat. Az öregemberre bámul, az meg vissza rá.

Mindkettejük tekintetében megjelenik a felismerés halvány szikrája.

„A Jakab Pisti” – jut eszébe az öregnek azonnal. Soha nem felejtett el egyetlen nevet sem. A fél évszád alatt, amit a katedrán töltött, minden egyes diákjának pontosan tudta a nevét. A jóknak és a rosszaknak egyaránt. Jakab István a béből. Jól megnőtt, amióta nem találkoztak, állapítja meg magában. Rakott magára muszklit bőségesen. Annak idején nyüzüge kis fickó volt, hosszú, vékony végtagokkal, emlékezik vissza, egyszer az osztályából pár fiú bezárta őt a ruhásszekrénybe. A kis Jakab Pisti. Ki gondolta volna, hogy ilyen szép szál legény lesz belőle. Aztán eszébe jut a többi is. Képek, jelenetek villódznak az agyában. A Jakab édesanyja, az a pöttöm, szürke, elhasznált nő, ahogy kezét tördelve, sírós hangon kéri, ne buktassa meg a fiát fizikából év végén. A Jakab apja, akit csak egyszer látott a négy év során. Szótlan, mogorva, köpcös fickó, rövid homloka alól apró, dühös szemmel nézett végig az emberen. Úgy terelte a fiát végig a folyosón, mint egy őr a rabot a halálsoron az utolsó útjára. Az öregembernek legalábbis ez a hasonlat jutott eszébe, amikor megpillantotta őket. Jakab István – ugrik be most egy másik jelenet is az emlékei sűrűjéből. Jakab István! – ismételte meg emeltebb hangon, mert a fiúnak csak nem akaródzott felállni és kijönni a táblához. Január volt, igen, az osztályterem ablakát kintről halványan bevonta a dér, emiatt odabent barátságtalan félhomály uralkodott. Mintha minden lelassult volna a hidegtől. Nem csak a táj volt halott, ő is gyászolt. Igaz, már hónapok óta. De mintha nem enyhült volna a fájdalma, sőt. Komoran végignézett az osztályon, a gyerekek csöndben gubbasztottak az asztalaik felett, megkönnyebbülve, hogy ezúttal nem őket szólította fel. Jakab István! – kiáltotta harmadszor, ezúttal már fenyegetően. A kis Pisti felkecmergett a székéről, és kisomfordált a táblához.

Egy egész órán át feleltette. Soha korábban nem csinált ilyet (és utána sem), de akkor ebbe a számonkérésbe belesűrített mindent. Az addig tanultakat is, meg a lelkét mérgező sajgást.

A Jakab Pisti, nahát! Ki gondolta volna…

Az audis fickóból, ahogy az ismerős arcú öregember behajolt az ablakán, önkéntelenül bukott ki a megszeppent köszönés.

– Jó napot kívánok!

„Jézusom. Hisz ez a Bata. Hogy megöregedett! Totál össze van zuhanva szerencsétlen.” Eszébe jutott, hogy felajánlja, elviszi egy darabon. Újra a villamos felé nézett, de az továbbra sem mozdult. „De fasz vagyok. Hová vinném? Ülhetnénk együtt a dugóban.” Kirázza a hideg a gondolatra, hogy össze legyen zárva egy ilyen szűk térben a régi fizikatanárával.

Az öregember felegyenesedik. A motorházhoz lép, és a kabátujjával letörli azt a kis fekete foltot, amit a botja gumiborítása hagyott rajta. Szerencsére könnyen lejön.

– A viszontlátásra – köszön el az audistól. Az biccent egyet.

– Viszontlátásra, tanár úr.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ladida