–

Egy menő, belvárosi helyen voltunk, ahol olyan furcsára vált éjjel a lámpa, és te már csak az éjjeli fényben láttál. Amikor bemutattak neked, akkor észre sem vetted a parókát, olyan természetesnek tűnt, ahogyan körbekeretezte az arcom a vörös, műanyag haj. Jól illett ez a szín a fakó bőrhöz, amit a betegség koptatott ki magának. Soha nem voltam még annyira gyönyörű, mint akkor, ezt vetted te is észre, és azt mondtad, milyen szép vagyok.

Elpirultam. Még jó, hogy ültem. Te álltál. Fölém magasodtál, és a szemedbe hulló göndör tincsek sem rejtették el a zavart, ahogyan megremegtél, a zavart, amiben meghasadt egy felismerés, hogy jártál már itt, velem, mellettem valamikor. Ismerős voltam egy régi világból, talán egy másik univerzumban találkoztunk. Fogalmad nem volt neked se róla, csak annyit tudtál, ismerjük egymást. Én is tudtam.

Aztán rohantál haza a gyerekhez. És zavarodban, de büszkén arról beszéltél, hogy minden este mesélsz, és megígérted neki, ez majd mindig így lesz.

Egy évvel később még egyszer láttalak. Nyár volt, Paloznak, Jazz Fesztivál. Nekem már volt hajam, foltokban kezdett nőni még tavasszal, és nyárra egészen csenevész lett. Te a másikkal voltál. Ő is nézett, úgy bámult, mintha ismerne, nekem meg az egész testem remegni kezdett, ahogy belenéztem a szemedbe. A hajad rövidebb volt, és már nem annyira göndör. Rozét ittál. Én vöröset. Nyáron. Imádom a vöröset, még nyáron is. Egy pillanat alatt forró lett a testem, az apró libabőrök elkezdték szúrni a vékony, nyári anyagot. Körülöttem a többiek nem vettek észre semmit. Már nem is volt senki ott, még ő sem, a másik.

Te meg én kiszakadtunk a térből... és forogtunk. Forogtunk abban a másik univerzumban, ahonnan ismerjük egymást, de nem emlékszünk, mert a történelem kitörölt mindent.

Megálltam előtted, háttal neked, így is elégtem, nem bírtalak nézni. A tekinteted jelet égetett a nyakcsigolyámba, aztán végig... le a gerincoszlopomon keresztül, egészen a farkcsontomig, ott megállt, elidőzött, láva termelődött a medencémben, ami lecsurgott a tekinteted vezényletével a bokámig, és ott megállt.

Tegnap meg randevúnk volt. Elmesélted, hogy a másikkal már nem éltek együtt. Nem bírtad, túlságosan eltávolodtatok egymástól. Ott volt a gyerek is. Közben egészen megnőtt, beszéltem vele, és rajzoltam neki autót. Te nevettél. Paprikás csirkét ettünk nokedlivel, közben megöleltél. Megsimítottad az arcom. Öregebb voltál, de szebb, és kicsit szomorú. Már értetted, honnan ismersz, hiszen ugyanazt szerettük. A csendet, együtt hallgattunk percekig, és jó volt, és csak az volt a lényeg, hogy itt vagy. Most már tudjuk, hogy nincsenek véletlenek, hogy egész életedben idetartoztál, mellém, és a végtelen időben mindig is egymás felé haladtunk, ugyanazzal a lendülettel, néha megállva mások mellett.

Ma reggel felébredtem. Az egész olyan valóságos volt. Tudom, hogy élsz. Azt is tudom, melyik utcában. Most egy vonaton ülök, és bámulok ki az ablakon, elhagytuk a háromcsillagos Nap motelt, ami egy régi szocreál épület, szóra sem érdemes. Zakatol a mozdony, megyek haza, ha jövök visszafele, beszélünk megint. Újraálmodlak még rengetegszer, tudom, hogy készülsz hozzám, egy láthatatlan fonál mentén igyekszel felém, ugyanazzal a lendülettel, amilyennel én is.

Szentesi Éva

Kép: Krumplirózsa/Frankie and Johnny (Paramount Pictures, 1991)