Vancouverben minden más. Az utcák tágasak, sokszor az óriási forgalom ellenére is üresnek tűnnek, mindenki elfér rajtuk, és a fény erős, a rengeteg esős nap mellett is tiszta a levegő. A letelepedési procedúra hosszúra nyúlt, az első öt évben nem is tudott hazajönni, azután családi ügyben hazalátogatott, és bár a férfi hívta ugyan, de ő a találkozás gondolata ellen is tiltakozott. Túl sok volt a törés, túl nehezen gyógyultak a sebek.

„Ami széttört, nem forr össze”, dúdolgatta magában, és fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak.

Nem akarta látni a férfi szemében, hogy már nem olyan, hogy megöregedett, hogy csalódást okoznak a ráncai, az arca soványsága. Nem volt már ereje hódítani, megküzdeni újra és újra a figyelemért, szerelemért vagy bármiféle érzelemért. Csak idén támadt mersze meglepni magát azzal, hogy lássa. Éjszaka érkezett, jöttéről senki nem tudott, senki nem is várta. A gép lassan ereszkedett a kivilágított város felett, felismerte még távolról, odafentről a Parlamentet, a Margit-szigetet. Gyönyörű szép.

Szereti a várost. Szereti, pedig piszkos, a villamosok peronján és a sínek között kilószámra hevernek az eldobott cigarettacsikkek, az aluljárók lépcsőjén eltéveszthetetlenek a megszáradt tócsák, a hányás, a vizelet nyoma, és mindent beleng a hajléktalanság savanyú szaga, még a belső kerületekben is. Szereti a várost, pedig szürke, szomorú, az utcán senki sem köszön, nem is mosolyog vissza, hiába akadnak össze a tekintetek, hiába értenék egymás szavát, hiába lennének könnyedek a párbeszédek. Nincs kedv, nincs öröm sem. De szereti a várost, mert az övé, és az övé marad örökre.

Itt született. Itt sétált odakint a ligetben minden tanítási napon kora reggel, mielőtt belépett volna a gimi kapuján. Itt kukucskált Anonymus csuklyája alá, hogy megértse a láthatatlan arcot. Itt gyújtott rá először, itt olvasta az Egy jó házból való úrilány emlékeit, és még megvan a pad is, amin ücsörögve életében először az eltűnt idő nyomába indult.

Még jár a hetes busz, a Rákóczi úton még ugyanaz az aszfalt, a betonszőnyeg, ami őrzi a lábuk nyomát, a járda, amin úgy sétáltak végig a férfival, hogy aki szembejött, az is látta, láthatta, hogy lángol, remeg, reszket körülöttük a levegő.

A Semmelweis utcában is hiába vágták ki a fákat, a házfalak is látták azt az ölelést, azt a csókot, ami megváltoztatta az egész világot, az egész életet. Bennük és körülöttük. A csók. Az egyetlen. Ami egyszer adatik az életben, vagy csak egyvalakivel. És ha megadatik, az maga a kegyelem.

Olyan csók, amelynek vágya az egymással megosztott gondolatok közt fogant meg észrevétlenül, szavak nyoszolyáján, beszélgetések dallamában, tekintetek buja összekapaszkodásában, és szundikáló magként meglapult azután a lelkükben éveken át. Az azonosságok ébresztették fel, keltették életre ezt a magot, ami a közös sors felismerésének harmata alatt hajtott vékonyka, zsenge szárat, bontott harsányzöld leveleket, bíborszín szirmokat rejtő rügyeket. Az azonos mértékű tisztelet az ember és az élet iránt, a tökéletesen egyforma súllyal megélt fájdalom és öröm, az ugyanolyan módon mért és mérhetetlennek talált szomj az igazságra. A vágy ebből a közösségből született, és hatalmasra nőtt, gyönyörű virág lett belőle. Az a csók pedig, amit az ilyen sóvár kívánság teremtett, ennyire hosszú idő alatt nevelt fel, eternális és elementáris volt, nem is lehetett más. Megborzongtak tőle a legapróbb sejtek, odakint a világ peremén pedig táncra perdültek az angyalok.

Fekszik a férfi mellett, hallgatja a lélegzetét. A férfiét, aki soha nem lehetett vele hosszasan, mert mindig más birtokolta, de aki mégis az övé volt, jobban, mint bárkié, hiszen mintha a saját teste, lelke belőle szakadt volna ki.

Nem akar aludni, érezni akarja a pillanatokat, mind. Felidézi az este minden percét. Minden mosolyt, minden ölelést. Látja maga előtt a férfi tekintetét, a bizonytalanságot, hogy ő ül-e vele szemben a tömegben. Látja a tekintetét, ami olyan, mint az égbolt éjszaka, mély, sötét, tintakék, és ölelő, hívogató, bársonypuha. És látja a mosolyt is, amikor felismeri, és már biztos benne, hogy ő az. Érzi azután a vállán a keze érintését. Hallja a hangját is, ami hozzá mindenkor olyan végtelenül gyengéd.

– Hát te vagy, tényleg te. Ugye, még nem mész? Várj meg, kérlek, beszélnünk kell! Ugye, megvársz? Ugye, nem indulsz még? – Azután hallja az újabb kérdést a fürkész csendben, hiszen nem válaszolt, nem tudott válaszolni azonnal. – Vagy hagyjalak? Ezt szeretnéd? Mert hagylak akkor…

– Nem! Dehogy hagyj! – a kiáltás hangos, azonnal eloszlat minden kétséget. Annak kell lennie, mert tudja, hogy a férfi semmit nem fog tenni, amit ő ne akarna, és sokszor előbb tudja, hogy mit akar, mit szeretne, mint akár ő maga.

– Ne hagyj! – ismétli meg, és néz a szemébe szigorúan, míg a férfi fel nem nevet. 

– Csss, bolond, egészen őrült vagy, várj egy percet, csak elköszönök, akitől kell, mindjárt megyünk. – Azután kilépnek a kapun, és messzire tűnik a tömeg.

Odakint az utcán szállingózó emberek, arctalanok. A téren autót lopni készül egy banda. Érkezésükre, mint megzavart, osztozkodó keselyűk valami tetem mellett, csalódottan szétrebbennek. Nem ér el a tudatig a tolvajlás ténye, hirtelen nagyon távolivá lesz a kinti világ. Az autóban már nincs tanú, egymást ölelik, csókolják, suta, esetlen és gyermeki őszinteséggel. Semmi nem olyan, mint volt, és semmi nem olyan, mint lesz, csak a vágy a régi, az a mérhetetlen, az egyetlen ismerős. Az óriási, gyönyörű, illatos virág. Benne borulnak össze. Megszűnik az idő, eltűnik a tér, és ez az időtlen tér nélküli létezés az egyetlen, ami jólesik, ami még emlékeztet arra, amilyen kezdetben volt, és amilyennek lennie kellene. Még mindig.

Nehezen jutnak a házig. Egymást érintenék, egymást néznék csak. De út van, sőt utak. Forgalom és jelzőlámpák. Előttük átvágó autók, járdáról lelépő gyalogosok. Kanyarok, kerítések, bukkanók, zsákutcák. A házban is mozdulni kell, felmenni a lépcsőn, ajtót nyitni. A test, amiben a vágy lakik, akadály. Az egyik legnagyobb.

Odabent előszoba, ismerős falak, barátságos fény, és csak a csend. Kabátban ölelik egymást, tenyerük a másik bőrének selymére siet, a kabát, az ing, a blúz alatt. Gombok pattannak, az öv csatja, a cipzár foga nyílik, és csókok simulnak félve, reszketve mindenhova, ahová csak lábujjhegyen elérnek, odaférnek, a puha ajkak, a nyelv. És jó volna, jó lenne így. Mindennél jobb. De akkor ő azt mondja halkan, miközben majdnem megszakad benne a lélegzet, mégis kimondja: Ne itt! Ne így!  A csend mélyül, a mozdulat megáll, és a férfi azt súgja: Igaz. Ne itt, ne így, ne ennyi legyen ilyen sok hónap és év után. Más hely kellene, a vágyhoz illő, méltó, meghitt és gyönyörű, tiszta zug. De a nappali túl tágas, túl sok emlék lakik benne, mára már zsúfolttá vált. A karosszék kényelmetlen, mert más napok bánatát és örömét őrzi, régi időkét. Nincs hely, ami csak az övék, ahová csak ők ketten behúzódhatnának. És megtörik a varázs, arrébb rebben az álom, pilleszárnyon.

Együnk valamit előbb, és igyunk is. Gyújtsunk rá, beszélgessünk. Ölelkezve állnak azután a teraszon, szavak tengerében újra, amit hirtelen teremtenek, mert annyi mondanivaló lenne, annyi mondat, és nem lesz rájuk idő, már akkor tudják, mindketten érzik, hogy nem lesz elég.

Lemennek a konyhába, az alagsorba, a fehér tálban tészta, illatos, a parmezán doboza nehezen nyílik, és amíg az étel melegszik, a férfi poharat keres, szépet, kecsest és törékenyt, amiben az ital elnyújtózik, hűvös és fanyar, frissítő, éppen illik az érintések közé, a vágynak ellenállni nem lehet. Továbbra sem.

Telefon cseng, a hívásokra muszáj válaszolni, a világ nem vár, felelni kell, és megfelelni.

Evés közben is beszélnek, összenéznek, mosolyognak, sokat, próbálják kikerülni a kérdéseket, amelyek fájnak, amikben eleshetnek, amikben megbotolnak, ezért azután elfelejti azt is, ami pedig fontos volna, amit szeretne tudni, nem jut eszébe, lemarad a mondatokról, nem kérdez vissza.

Simogatás minden, de hiába ebből a bőség, rövidek a percek, és közéjük a fáradtság is belopakodik. Settenkedve jön, meglapulva, és sunyin meghunyászkodik benne a test.

A vágy elszunnyad, megpihen. Leoltják a lámpákat odalent, felmennek a hálószobába. Egymást ölelik az ágyban, úgy ringatják a lelküket, mint a gyerekek, akiknek túl sok volt már aznap a játék, a tanulni való kötelesség. Elalszik a férfi, de nem engedi el a kezét, mindkét kezét a tenyerében fogja, miközben ő mögötte fekszik, a hátához simulva, és csak amikor a két karja egészen elzsibbadt, akkor bontakozik ki az ölelésből, és húzódik középre, majd az ágy túlsó szélére, hogy onnan nézze a becsukott ajtó katedrálüvegén beszűrődő aranyos fénypászmákat és hallgassa a férfi lélegzetét. Hogy egyetlen pillanatot se veszítsen el, hogy mindet gondosan megőrizze a következő hetekre, hónapokra, a ki tudja, hány évre, amíg majd újra láthatja a férfit, akit szeret. Örök időktől fogva. Az egyetlent.

Molnár-Lamos Krisztina