Ughy Szabina: Deák Dániellel a rózsalugasban

–

3. nap

Tudtam, hogy otthon hagyok valamit, és itt a Bakony közepén honnét szerezzek AAA elemet? Nem baj, megoldom. Ezt is, mint mindent. Ha nem így, akkor úgy. Csak semmi pánik, anyu tudja, legfőképp csak anyu, megoldjuk srácok.

Mert végül is nemcsak a vibrátorom, a vérnyomásmérőm is AAA elemmel működik. Két mozdulat, és már át is tetted egyikből a másikat. Megoldjuk. 

Már csak hét nap van hátra. Túl vagyunk a hajnali közös meditáción és beöntésen. A délelőtti elmélkedés mellé jár egy liter mocsárízű tea, délután pedig séta a nyirkos, márciusi erdőben. 

Zseni a doktornő meg a pszichológus pasija, aki ezt kitalálta. Csak a szállásköltség húzósabb, minden más kábé napi ötszáz forintjukba kerül. Mi pedig boldogan kifizetjük a magas részvételi díjat, csak legyen tíz nap béke az életünkben. 

Úgy megnézném, milyen idő lesz ma, de a mobilt le kellett adni rögtön a megérkezéskor.

Persze nem ért meglepetésként, tudtam jól, ez is egy csoportszabály. És valójában másra sem vágytam, minthogy ebben az időszakban ne lássak semmilyen hírt, ne hallgassak semmilyen podcastot, ne hívhasson fel egyik gyerek sem, hogy már megint mi a baj. Bocs, srácok. Anya tavaszi csöndtáborban van. Kérdezzétek apátokat. 

Azért megnézném Zoli fejét, délután, Juli zongoraórája és Kristóf vízilabdaedzése közt a dugóban, miközben Panni bömbölni kezd, hogy neki nem ízlik a kakaós csiga, mert mondjuk túrós batyut szeretett volna. 

Az első két napot szinte végigaludtam, de még a ma hajnali meditációba is belebólintottam. Egyszer a saját horkolásomra ébredtem, körülöttem néhányan előzékenyen mosolyogtak. Szerencsére nemcsak én vagyok az egyetlen, aki időnként bealszik. Tizenöt év fáradtságát szeretném kipihenni, de lehet, hogy negyvennégyét.  

Az utóbbi időben pedig egyre többször éreztem, hogy zakatol a szívem, az orvos szerint határeset a vérnyomásom. Mérjem rendszeresen, vezessek vérnyomásnaplót, próbáljak kevesebb stresszt beengedni az életembe, és aztán meglátjuk, kell-e gyógyszer. 

Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyi ideig egyedül, magammal. Munka miatt utaztam sokat, meg persze időnként Zolival is elengedtek minket a szüleink „romantikázni” pár napra, de így, magammal együtt ennyit még talán soha. 

A táborozók nagy része negyven-ötvenéves nő, a kamaszkorából megmaradt töröknadrágban, alvós pólóban vagy épp a legmenőbb alakformáló jógacuccban. Többségünk smink nélkül, mert a szálláson sehol sincs tükör. Jól jön az az alapszabály, hogy kerülni kell a szemkontaktust.

Még mindig olyan fáradt vagyok, hogy írni is alig van erőm ebbe az ajándékba kapott terápiás naplóba, pedig állítólag ez fontos része a tisztulásnak. Persze csak, ha kedvünk tartja, mert itt semmi sem kötelező, kivéve a csönd. Ha nagyon nem bírjuk, kérhetünk elbeszélgetést a táborvezetőnél, de hát az olyan béna. Ki fogom bírni segítségkérés nélkül.

4. nap

Megörülök az éhségtől, és az összes dugi kajámat előkotortam már. De talán attól még inkább ideges vagyok, hogy nincs itt a mobilom. A gyerekekre alig gondolok, amitől persze meg lelkifurdalásom van. Milyen szülő az ilyen? 

Bármit csinálok otthon, mindig szól valami podcast vagy elemzőműsor. Van, aki alkoholfüggő, van, aki orrsprayfüggő, én a covid óta azt hiszem, hírháttérműsor-függő vagyok. Az ezerszer is elmondott „tudodtudod”, vagy Pottyondi hüm-hümje megnyugtat, mert azt hiszem, amíg lehet beszélni valamiről, addig még talán uralni is lehet. A világvégéről még nem készült tudósítás.

5. nap

Álmomban Deák Dániellel bicikliztem a keszthelyi rózsalugas alatt. Jesszus. Egy merő izzadság az egész ágynemű. 

Mellettem a csaj mintha sírdogálna álmában. Szeretném megnyugtatni, de nem szólhatok hozzá. Még a nevét sem tudom. Ő vajon mitől függ? Ki vagy mi elől menekült ide? Kire gondol? És kire nem szeretne gondolni? 

Már nem fekszem vissza, inkább írok. Hat órakor úgyis mindjárt körbejár a kis szélcsengőjével a táborvezető, hogy napkeltekor elvégezhessük a napüdvözletet a beüvegezett tetőteraszon.

Minden idegesít, és ordítani tudnék. 

Tegnap például leesett az arckrémem az éjjeliszekrényről, és olyan ideges lettem, hogy a falhoz vágtam a tégelyt. Szegény szobatársam meg csak feküdt kussban az ágyában. 

Mit írjak még?

Kinek akarom eljátszani azt, hogy tíz nap alatt megtisztulok majd, és megszűnik a szívszorításom? Milyen jövője lesz a gyerekemnek, ha elvisz a szívroham? Vagy a harmadik világháború mellett az már mindegy lesz? Vagy ha nem is halok meg idejekorán, vajon mikor fogják megkérdezni tőlem, hogy mi a francért szültem őket erre a beteg világra? 

6. nap

Az éhség amúgy már nem zavar. Alig alszom három-négy órát, és már kipihenten ébredek. A kávé azért persze jól esne, de leginkább csak az illata. Olyan könnyű vagyok, mint egy pasztellszínű léggömb. A többieket is megszoktam. Lapos kis kövek. Van, aki sírdogál időnként, van, aki pedig hozzám hasonlóan ellenséges arccal mászkál a még kopasz erdőben. A legidegesítőbbek az ájtatos arcúak. Mintha rohadtul tudnák a tutit.   

Unom őket. Unom. 

Nincs kedvem körbe ülni, a másik kezét fogni, és a légzésemet figyelni. Ami a legszomorúbb, igazából nincs kedvem hazamenni sem.

Délelőtt a völgy túloldalán lévő hegyoldalt majdnem tarkopaszra vágta egy brigád, mi meg egymás kezét fogva körben ültünk, és mantráztunk ahelyett, hogy odamentünk volna, és a fatörzsekhez láncoltuk volna magunkat.  

7. nap

Kifogyott az elem.

8. nap

Listát kellett írnunk arról, mit tesz minket boldoggá. 

Boldog vagyok, mert… „Orbán Viktor azt mondta”, röhögtem el magam, aztán hirtelen patakokban kezdett folyni a könnyem. Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen mondat hagyja el a szánkat? Bár ha belegondolok, valahol még irigylem is a nénit. Ő legalább tudja, mitől boldog. Vagyis azt hiszi. De van különbség a kettő között?

Milyen jó lenne, ha valaki tényleg megmondaná, mi tesz boldoggá, és azt el is tudnám neki hinni. 

Emlékszem, kamaszként mennyire szerettem a Szép új világot. Az a mondat, amiben a vadember valami olyasmit mond, hogy nem akar kényelmet, hanem Istent akar, költészetet akar, igazi veszélyt akar, szabadságot, jóságot, bűnt akar. Hogy joga legyen a boldogtalansághoz. Akarni. Igazán akarni valamit, milyen jó is lenne. 

A táborvezető meghallhatta a sírásomat, és odajött hozzám. Nem is nézett a papíromra, csak bizalomkeltő tekintettel átölelt, és én elhittem neki, hogy őszintén együttérez velem, és ettől még inkább sírnom kellett.

*

Már itthon.

Még jó sok lap maradt üresen. 

Zoli olyan jófej volt, hogy ma még ott hagyta a gyerekeket az anyjánál, hogy fokozatos legyen a visszatérés. Persze beszéltem a kölykökkel Messengeren, egyikükön sem láttam sérülést, gipszet. Hármójuk közül egyedül Panni mondta, hogy hiányoztam neki. Szóval elvileg minden oké. 

Nem is fogytál olyan sokat, jegyezte meg Zoli, miután a zuhany után meztelenül mellé feküdtem. Hozott egy pohár bort is, de büdösnek éreztem, mire azzal kezdett cukkolni, hogy biomami lettem. 

Az ágyban fekve aztán mindketten előkaptuk a mobilunkat, és görgetni kezdtük a hírfolyamot. Kidobott kutyák, a füstgyertyát fülgyertyának olvasom, Trump mandarinszínű feje, „Ez már a harmadik világháború?”… Egy végtelen egypercesben élünk. Örkény besírna ezen a hírfolyamon. 

Rákerestem saját magamra. A fejlécemen ott vigyorgunk a három kockás inges gyerekkel. Boldognak tűnök, pedig emlékszem, hogy aznap reggel, mennyire összevesztünk azon, hogy mit vegyünk föl. 

Zoli hamar elaludt, én meg most a konyhában ücsörgök. Lefőztem egy csalánteát, egész megszerettem az ízét. 

Milyen kevés is elég lenne amúgy. Minden nélkül, csak az íz maga. Holnap ott folytatódik minden, ahol abbahagytam. Kikészítettem a ruhám, megtömtem a kotyogósban a kávét, aztán feltűnt, hogy Zoli ingje gyűrötten lóg a szárítóra akasztott vállfán. Elővettem a vasalódeszkát, és bekapcsoltam egy régebbi beszélgetést. Ha eljön az apokalipszis, remélem, azt Buda Péter fogja közölni mindannyiunkkal. Megmértem a vérnyomásom is. 120/80. 

Ughy Szabina