–

A szabadság vajon mi?

Hogy kinek mi a szabadság, kinek mi a szerelem és kinek mi ezek tökéletes kombinációja, azt természetesen nem lehet általánosan megfejteni – remélem, senki nem is ezt várta az estétől.

Cserébe viszont kapott megannyi példát, lehetőséget és mankót arra, hogyan lehet ehhez az állapothoz közel vagy éppen ettől rettentő távol kerülni. Mindeközben a köztudottan szabad lelkű és nagyszájú Bori és Anett mellett teljes fényében és hihetetlen humorral, gátlások nélkül mutatta meg magát és életét Pataki Zita is. Almási Kitti pedig – bár a tőle megszokott, elképesztően okos módon reagált a lányokra – kész volt kibújni a szerepéből, megcsillantva egy olyan nőt, amilyet én még sehol nem láttam tőle.

Almási Kitti, Kormos Anett, Pataki Zita, Péterfy Bori és D. Tóth Kriszta

Nem csoda, hogy a közönség felváltva röhögött sírva és hallgatta őket lélegzet-visszafojtva.

Ki honnan jött?

Elsőként kiderült, hogy ki milyen szülői, családi mintát hozott magával. A színpadon ülők szülei még egy sokkal klasszikusabb rend szerint élték egymással az életüket: Pataki Zita anyukája rendkívül meghatározó személyiség volt, kész szerencse, hogy a papa katona volt, mert ahogy Zita mondta, „kellett neki az az egyenruha, hogy erősnek érezhesse magát”.

Mindezekkel együtt kifejezetten erős, olaszos, nyitott, vidám kapcsolat jellemezte őket, nagyon szerették egymást. 

Anett az egyik cikkében úgy fogalmazott, hogy „anyám apámnak született”, de ehhez rögtön hozzá is tette, hogy ez őt tulajdonképpen mérhetetlenül traumatizálja, mert neki pont emiatt kellett rájönnie, ő nem tudott egy másik férfinak születni, csakis saját magának. Péterfy Bori szerint a szülei nem illettek egymáshoz, de nagy szerelemnek indult és ehhez méltó módon szét is töredezett az idill, annak mérhetetlen fájdalmaival… de a szülők együtt maradtak édesanyja haláláig.

Vajon a családi mintákat visszük tovább?

Hát ez sajnos mára elhanyagolható mértékben igaz, Almási Kitti szembesített mindannyiunkat azzal a ténnyel, hogy a pozitív mintáknak jóval kisebb a hatásuk, mint a félelemnek. Az ősember sem támaszkodhatott arra a pozitív mintára, hogy „ja, múltkor pont kikerült minket egy vadállat”, most akkor relaxálok, biztos megint ez fog történni.

A párkeresési és -megtartási terepen ugyanez történik. Mára már olyan módon felerősödtek a veszélyek, hogy a szülői mintáknak szinte nincs jelentőségük. Amit tanultunk, amit – jó esetben pozitív példaként – átadtak, annak elenyésző a jelentősége, mert egyre jobban a veszélyre, a piros fény felvillanására vagyunk kiélezve. Hogy az mi is igazából, honnan jön? Az internet világa, a barátok, ismerősök világa hihetetlen mértékben villogtatja ezt a piros jelzést. Válnak, veszekednek, jobban néznek ki, tökéleteseknek tűnnek, összeomlanak nyilvánosan, vagy épp nem hisznek már senkiben.

Mindezzel beférkőzik az életünkbe a félelem, hogy velünk is megtörténhet az, ami mással, és ha nem figyelünk, nem vagyunk állandó készültségben, akkor veszíteni fogunk másokkal szemben. A folyamatos riasztás mellett pedig rettentő kemény küzdelmeket tudunk folytatni magunkban és a másik féllel.

„Szeretni akarok, mert az jó”

DTK ekkor elmesélte kamaszkori őszinte, megkérdőjelezhetetlen szerelmének a történetét, amiben egy dolog volt biztos, hogy az ember szeretni akar, mert az jó érzés. Erre most, felnőttként meg ezek szerint be kell rendezkedni a félelemre. De akkor valójában mi is történt e kettő között?

Csak annyi, hogy a közösségi média által mindenki számára láthatóvá vált a vadászmező, az azon csillogó nőstények és hímek pedig azt az illúziót keltik, hogy mindig lehet jobbat találni. Kitti szerint ebbe konkrétan bele lehet kattanni, mert az érzés, hogy mindig van, aki valamiben tökéletesebb, szépen lassan, módszeresen tönkreteszi a belső világunkat. Szerinte itt és most, ebben a hatszázötven fős teremben is simán találnánk magunknak valami jobbat, lenyűgözőbbet, szexisebbet, izgatóbbat, mint akivel most vagyunk, de nem ez a normális út. (Ennek ellenére Anett azért kérvényezte az ajtók becsukását, hogy jobban szétnézhessen. Annyi a feltétel, hogy meccset ne kelljen néznie, és ne horkoljon az illető…)

Kitti szerint amúgy ma már szinte tizennégy éves korig sem kell várni, hogy valaki összetörjön és törik újra, meg újra. Ezekből egyre nehezebb úgy kijönni, hogy továbbra is tudjunk szeretni teljes szívvel és bizalommal. Zita ehhez képest mindig kész volt a reményt továbbvinni, és tessék, most a mellett az ember mellett él, akit megálmodott magának.

Ha bármelyikőtök kíváncsi (mindenki legyen az, megéri!) Zita hirtelen kialakuló, hihetetlen one (wo)man show-jára, akkor az jól teszi, ha megnézi az eseményről a jövő héten kikerülő vágatlan videót, mert amit ő ebben a témában lenyomott, szavakkal nehezen visszaadható. Ott ült előttünk tavasztündérnek öltözve, mi meg csak kapkodtuk a fejünket, hogy ennyi tudatosság, szókimondás, őszinteség és humor szorult a párkeresésébe, ami matematikailag kiszámítottnak tűnhet, mégis élete legjobb, legőszintébb és legszerelmesebb kapcsolatát hozta el neki. Ahogy ott ült és néha önkritikusan, néha röhögve, néha teljesen komolyan mesélte el, végül hogyan talált rá Atira, az olyan volt, hogy simán belelátok egy egész estés – leginkább francia – filmet. Igaz, Borinak néha gyakorolnia kellett mellette a jógalégzést és a meditációt, Anett meg cigiszünetért könyörgött, de láttam én, hogy őket is lenyűgözte a történet. Spoilereztem, bocsánat, de azért nézzétek majd meg, mert kihagyhatatlan!

Zita egyébként ezelőtt egy olyan kapcsolatban élt kilenc évig, amiben egy szép, okos, tehetséges férfi szerette, csak épp nem jól.

Csakis magának akarta, olyannyira, hogy fitneszterembe sem mehetett, inkább otthon kellett edzenie, csak hogy ne legyen férfitársaságban. A kör lassan bezárult, és egy év készülődés után búcsút mondott ennek a kapcsolatnak, érezve, hogy így, kalitkában élve sohasem lehet boldog.

Bori is belefutott az élete során olyan viszonyba, ahol azt kérte tőle számon a másik fél, hogy mit csinál a színpadon. Erre a válasz csak annyi lehetett, hogy ha nem hagysz az lenni, aki vagyok itt is és ott is, akkor nincs közünk egymáshoz hosszabb távon.

„De vajon miért maradunk mégis sokan olyan helyzetekben, amiben már nem kéne?”

– szegezte Kittinek a kérdést DTK.

A válasz egyszerűnek tűnik, de a kiút sajnos egyre nehezebb, Kitti szerint ugyanis elképesztően sokan keverik össze a birtoklást a szeretettel. A helyzetet nehezíti, hogy a birtokolt fél is hajlamos azt gondolni, hogy ha ennyire fontos a másiknak, ha ennyire féltik, akkor ő egész biztosan jól van szeretve. Persze mindeközben mindkét fél szenved valamitől: az egyik szorong, hogy elveszíti a másikat, azt meg a felszín alatt kérdések kínozzák, hogy ez biztosan jó-e így neki. 

Aztán telik az idő, és egyre nehezebb lesz megfogalmazni, hogy mi is a rossz az egészben. De ha esetleg megfogalmazódik, akkor sem könnyű mindezt kimondani, mert ott van az állandó félelem és az a bizonyos felvillanó piros lámpa: annyi jobb van nálunk.

Zita esete arra jó példa, hogy ő a maga sajátos módján pontokba szedte, kit keres, ami szélsőséges módszer ugyan, de jó, hiszen a sérülések miatt inkább az szokott megfogalmazódni az emberekben, hogy mit nem akarunk. Pedig a mit keresünk, mit akarunk kérdést kéne feltenni, hiszen a – látszólag – nagy asztal még nagyobb terítékéről tudni kell jól választani.

Szóval ne csak a milyen ne legyen dolgozzon, hanem legyen nyitottság is, merjünk kimondani dolgokat a saját lelki békénk és érzelmi szabadságunk érdekében is!

De mi van, ha választunk és a következő utcasarkon befordul egy jobb? Mi van a mindenkinek megfelelés érzésével?

Először is, igen fontos lenne tudnunk, hogy a vágy, amit érzünk, az valóban saját vagy gerjesztett-e. Döbbenetes adalék, hogy a vágyaink nyolcvan-kilencven százaléka manapság már gerjesztett, és nem arra vonatkozik, hogy mit tudunk magukról, hanem arra, hogy mit hiszünk másokról. Almási Kitti nyomatékosította, hogy végre itt lenne az idő ezt felismerni, és leszakadva a mások által kreált tökéletes képről, kezdjük el élni a saját életünket. Ezzel biztosan jobban meghalljuk magunkat, és lemondunk egy nagy adag „mindenkinek megfelelni” érzésről is. Ahogy egyik könyvében is írta,

„amikor már nem akarod, hogy mindenki szeressen, akkor vagy rendben”.

Kormos Anett például ennek szélsőséges példája, mert ő rég elengedte, sőt sokszor tesz is ellene, hogy mindenkinek szimpatikus legyen, de ez nem vonatkozik a párkapcsolataira. Ott nem lehet mindenbe beleszarni, mert ahogy ő mondja, akkor „magamba is beleszarok”. Viszont könnyen feláll, ha valami nem tetszik, és nem tudja úgy átmosni magát egy kapcsolatban, mint azt az anyukája tette a házasságában.

Bori szerint, ha valakit szeretsz, akkor persze kell alkalmazkodni és nyitottnak lenni, de ugyanakkor önzőnek is muszáj maradni. Az ő szakmájában például kifejezetten fontos kizárni néha a családot ahhoz, hogy készülhessen egy bemutatóra vagy egy nagyobb koncertre, de hosszú távon ezzel inkább kímélik egymást. Az alkalmi különlét tulajdonképpen csak megelőzése annak, hogy ne legyen igazi „szarfej” feleség és anya. Ezt ki kell alakítani egy családban, kapcsolatban ahhoz, hogy abban hosszabb távon is működhessenek az emberek. Ráadásul úgy, hogy újra meg újra megtalálják a lobogást, a tüzet a másikban, vagy éppen abban, ami a munkájuk, a feladatuk… ugyanis az állandó szerelemfelhő érzete fontos energiaforrás számára.

Bori így akkora tüzet képes gyújtani maga körül, hogy még a MOMkult színpadán jelenlévő nők közül is beleszerettek egy pillanatra más-más helyzetekben. De hogy kik és hogyan? Nem győzöm ismételni, hogy a videóból egyebek között azt is megtudhatjátok, hogy Kitti miért nevezte szexuális állatnak Borit, aki egy fotózáson a fülét harapdálta, hogy ellazuljon végre, és ne a kitalált arcát mutassa, hanem az igazi Kittit…

De valójában ki is szabad?

Ezzel a felvetéssel terelte vissza DTK a beszélgetést, mielőtt végképp elszabadult volna a pokol. Amire Zita az őszinte, mindent kimondó párkapcsolatot nevezte meg a saját – társas – szabadságának. Bori szerint fontos, hogy ne kelljen olyat csinálni, amit nem akar az ember, és ha még egymás ellen mennek is a vágyak, akkor is megoldható legyen a két fél között. Anett eddigi tapasztalatai alapján az ember csak egyedül lehet igazán szabad, de ezt – ha minden jól működik – meg lehet osztani mással is.

Kitti arról beszélt, hogy ismert emberként  egy homlokzatot épített fel, de ha van valaki, akit e mögé enged, és az az összes jót és buktatót látva fogadja el őt, és ő a másikat viszont, akkor az már nevezhető szabadságnak. Szerinte

a teljes őszinteséggel néha a másikra pakolunk olyan terheket, amit nem kéne, így az őszinteség mellé egy csipetnyi titok, sok tisztelet kell, és hagyni kell pulzálni, változni a kapcsolatot, hogy ne vesszen ki a dinamika.

Hiszen két dologra vágyunk egyszerre: a biztonságra és az izgalomra! Ez jó végszó lett, de fel is adta a leckét! Hajrá, mindenkinek!

 További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat:

Már a májusi Hello, WMN!-estünkre is lehet jegyet vásárolni, EZEN A LINKEN megtalálsz minden fontos információt! Várunk szeretettel!

Marossy Kriszta

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Színpadkép: TorTer eDesign