„Nem érdekel a hírnév, mert soha nem lehetsz eléggé híres” – Ewan McGregor 50 éves!
Amikor készültem Ewan McGregor születésnapi köszöntőjére, számtalan cikket, interjút, és televíziós beszélgetést olvastam és néztem a ma ötvenéves színésszel, hogy rájöjjek: mi a sikerének titka. Ewan McGregor kétségtelenül fantasztikus színész, de mitől töretlen a népszerűsége több mint két évtizede? Megpróbáltatásokkal teli gyerekkor, esetleg egy óriási, mindent felülíró és átértékelő fordulópont a karrierjében, ami kimeríthetetlen muníciót ad a játékához? Minél lejjebb ástam a skót színész eddigi életművében, annál világosabb lett: nincs titok. Ewan McGregor kiváló színész. És ennyi pont elég. Dián Dóri írása.
–
Nincs itt semmi „látnivaló”
Felkészülés közben végig az a kérdés kattogott a fejemben, miért várjuk el, hogy egy színész élettörténete is moziért, vagy legalább egy rövidfilmért kiáltson. Azt hiszem, a siker és a hírnév olyan magaslatára, ahová ők tornázták magukat, gyakran a kitartó munka mellett csak fájdalmas lemondásokkal és kalandos véletlenek sorozatával lehet eljutni.
De mi van, ha nincs fordulat, szerencsés véletlen, sordöntő válaszút, világra szóló botrány, csak a kemény, jól elvégzett munka van és annak jutalma: a kiérdemelt hely a legjobbak között?
Mert Ewan McGregorral ez a helyzet. Nem borzasztó gyerekkorából menekült a színészetbe, és nem is hányattatott sorsa miatt hagyta ott tizenhat évesen az iskolát. A színjátszást anyai nagybátyja, Denis Lawson szerettette meg vele, aki maga is színész, és többek között a Csillagok háborújában láthattuk a lázadók egyik vadászpilótájaként. A középsulit pedig szülei beleegyezésével hagyta hátra, hogy másféle tanulmányokat folytasson: két évig Kirkcaldyban tanult színjátszást, majd Londonba ment a Guildhall School of Music and Drama iskolába.
Trainspotting, nyilván!
Ez a válasz arra a kérdésre, hogy mi McGregor eddigi legnagyobb teljesítménye. És szeretném azt mondani, hogy én is ettől kezdve kedvelem a munkásságának egy részét, de az az igazság, hogy a Trainspotting nekem viszonylag friss élmény, néhány évvel ezelőtt láttam először a filmet. Ennek pedig az a prózai oka, hogy még nem születtem meg, amikor a húsz kilóval könnyebb, huszonöt évvel fiatalabb, tüsi hajú Ewan berobbant a köztudatba az azonnal kultfilmmé váló Trainspottinggal.
Ellenben pontosan emlékszem, mikor találkoztam először vele a képernyőn: kisiskolás koromban, az éppen jedi mesterré váló Obi-Wan Kenobiként láttam játszani a – jogosan – ezerszer elátkozott Baljós árnyak című, Csillagok háborúja előzménytrilógia első részében. De ez a film nem csak nekem volt első találkozás: McGregor ekkor mutatkozott be egy hollywoodi blockbusterben, ahonnan aztán nem volt visszaút, onnantól kezdve rendszeresen feltűnt az álomgyár újabb és újabb produkcióiban.
Pedig eleinte viszolygott ettől a közegtől, sőt, egyenesen hollywoodi rémálomnak nevezte az amerikai filmgyártást, és úgy gondolta, az ő pályája a független filmek világában teljesedik majd ki.
Az ő keresztje
Természetesen McGregor útja sem volt nyílegyenes a legjobbak táboráig, ő is megfizette a siker árát. A Trainspotting Rentonjaként elképesztő hitelességgel hozta a drogfüggő fiatal srácot, de nem saját élményeiből, hanem heroinosok beszámolóiból merített a szerephez. A függőség viszont őt sem kerülte el, de nem a drogok, hanem az alkohol rabja lett, amihez társult egy elég erős depresszió is. A Trainspottingot követően a karrierje egy darabig egyhelyben toporgott, nem jött a következő nagy dobás, ami megviselte a színészt.
Friss férjként és apaként alkohollal próbálta oldani a rá nehezedő nyomást, ami odáig fajult, hogy többször is részegen állt a kamerák elé.
A 2001-es Moulin Rouge! forgatása után döntött úgy, hogy tarthatatlanná vált az alkoholizmusa, és kemény munkával leküzdötte.
Hello, Hollywood!
Végül – a holtpontra érkezett karrierjétől valószínűleg nem függetlenül – mégiscsak fejest ugrott a „rémálomba”, és rögtön a „messzi-messzi galaxisban” találta magát, ami a film fogadtatását tekintve akár az utolsó hollywoodi szerepe is lehetett volna. A Baljós árnyak és az azt követő Klónok támadása ugyanis csúnya bukás lett, a közönség és a kritikusok is utálták a filmeket. A Padme-t játszó Natalie Portman karrierjét majdnem kettétörte ez a szerep, az Anakint alakító Hayden Christensen pedig a mai napig nem tudta kivakarni magát abból a gödörből, ahová a fiatal Darth Vader eljátszása taszította.
Logikusan következhetne ebből, hogy a franchise-ban bemutatkozó McGregornak gyors kitérő lett volna csupán a hollywoodi próbálkozás, de valójában az előzménytrilógia egyetlen kedvelt karaktere lett az övé.
A film bukik, nem ő
A Star Wars-filmek sikertelensége nem vette el Ewan kedvét, ha már benne volt az amerikai filmgyártás sűrűjében, hát megcsinált majdnem mindent, ami szembejött vele.
Ez pedig szinte törvényszerűen azzal járt, hogy nem minden filmje lett kasszasiker. Sőt. Csúfosan megbukott filmekkel tűzdelt McGregor filmográfiája, a legkülönösebb ebben pedig mégis az, hogy ezek a lebőgések sosem jelentették a színész bukását is.
Visszaolvasva az ezen filmjeiről szóló kritikákat jól látszik, hogy akármekkora pofára esés is volt egy-egy mozija, Ewant sosem írta le emiatt a közönség vagy a szakma.
Ő valahogy, ha nem is alakított mindig kiemelkedőt, sosem ment egy bizonyos szint alá. Lehet, hogy a film végül pocsék lett, de ő sosem volt az.
Persze azért, mert valaki nem kifejezetten rossz egy filmben, még nem kell piedesztálra emelni. Csakhogy a felejtős mozik mellett újra és újra bizonyította tehetségét. A Moulin Rouge!-ért Gloden Globe-ra jelölték, 2017-ben a Fargo című sorozat dupla főszerepéért haza is vihette az arany glóbuszt. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Tim Burton a Nagy Halban vagy Roman Polański a Szellemíróban – Ewan mindkettőben csodás. A folyamatos kísérletezés pedig egyben a saját határainak feszegetésével jár, és talán nem tévedek, ha úgy gondolom, az is benne a volt a dologban, hogy ne ragadjon benne Obi-Wan skatulyájában.
„Soha nem lehetsz eléggé híres”
És nemcsak a skatulyát sikerült elkerülnie, hanem mára az egyik legfoglalkoztatottabb hollywoodi színész lett belőle. Ő játszhatta a felnőtt Róbert Gidát, a Barátom, Róbet Gidában, és ő lett a felnőtt Danny Torrance, a kultikus Ragyogás folytatásában, az Álom doktorban – mindkettőben remekelt. Visszatért Skóciába a T2 Trainspotting-gal, legutóbb pedig a szuperhősök világába is belekóstolt a DC Harley Quinnről szóló Ragadozó madarak című filmjében főgonoszként.
Amellett sem mehetünk el, hogy idén tavasszal, most már biztosan, de tényleg elkezdik forgatni az Obi-Wan Kenobi kalandjairól szóló minisorozatot, aminek főszerepében természetesen McGregor tér vissza, több millió rajongó örömére.
Az, hogy a független filmeket (félig) Hollywoodra cserélte, ráadásul több rosszul sikerült filmben szerepelt, azt is jelenthetné, hogy McGregor feláldozta a minőséget a hírnév oltárán. Csakhogy ez egyáltalán nincs így. Továbbra is részt vesz kis költségvetésű, független mozikban a gigaprodukciók mellett. Annak, hogy McGregor filmográfiájának palettája ennyire színes, azt támasztja alá, amit rengeteg helyen elmondott már: imád dolgozni, mindig lenyűgözi az a folyamat, ahogyan egy film összeáll. Ráadásul azon sem kattog sokat, hogy egy-egy mozi milyen hatással van a népszerűségére.
„Nem érdekel a hírnév, mert sosem lehetsz eléggé híres. Sosem jön el az a nap, amikor felkelsz, és azt mondod magadnak: kibaszott híres vagyok, és ettől igazán boldog”
– mondta egy interjúban. Emiatt pedig magasról tesz arra, melyik munkájának milyen a megítélése, nem bánkódik azon, ha egy új filmje nem sikerül jól. Megy tovább, csinálja a dolgát, a tőle telhető legjobban. És ez, ha jó az alapanyag, fantasztikus alakításokat jelent. Nekem pedig ennyi pont elég.
Isten éltessen sokáig, Ewan!
Dián Dóri
Kiemelt kép: Getty Images/ Frazer Harrison
