–

Álmodtunk egy világot

Képzelj el egy új világot! Pasik nélkül. Na, ne egy utópiát! Inkább egy olyat, ahol a túlélésért éppúgy meg kell dolgozni, de mindent elölről kezdhetsz, tiszta lappal. És legfőképpen úgy, ahogyan akarod. Nem dumál bele senki. Nem kell igazodni senkihez. A fickók persze hiányoznának – na, az agresszivitásuk nem! –, de ez a hiány nem lenne egyszersmind felszabadító? Mintha hatalmas teher gördülne le a vállaidról. Előbb-utóbb talán a szégyen érzését is elmosná az idő, ami abból az örömből fakad, hogy végre valami – a túlélés kulcsa – a te vagy, és nem elsősorban a férfi kezében van.

Mert – ahogy egy régi amish mondás tartja: „A csók nem tart örökké, viszont a főzés igen.” A csókot pedig nyugodtan helyettesítsd be bármivel: az őszinteséggel. A tisztelettel. Vagy az egyszerű kedvességgel – mondja King és fia.

Lehetne ez az új világ olyan, ahol a szeretet csupán egyféle érzést takar. És nem „veszélyes szó, mint amikor férfiaktól jön. Gyakran nem ugyanazt értik alatta, amit a nők, amikor kimondják. Néha úgy értik, ölnének érte. Néha, amikor kimondják, valójában nem jelent semmit.”

Lehetne ez a hely olyan, ahol a nők nem másodrendű állampolgárok. „Egy kislány egyedül mehet haza sötétedés után is, és biztonságban érezheti magát. Ebben a világban egy kislány tehetsége éppúgy növekedhet, mint a csípője és a melle. Senki nem töri le már bimbójában.”

És előbb-utóbb persze „lesznek férfiak is – jobb férfiak, akiket csecsemőkoruk óta nők neveltek fel, egy nőkből álló közösségben, olyan férfiak, akiket megtanítanak arra, hogy ismerjék meg önmagukat és a világot.”

Vajon egy olyan világnak, amit a nők indítanak újra, több esélye volna arra, hogy biztonságosabb és igazságosabb legyen? És miután részt vettél a felépítésében, megélted a virágba borulását, visszatérnél-e még valaha abba a másikba (a férfivilágba), amit anno magad mögött hagytál?

Férfivilág

A Csipkerózsikák helyszíne egy álmos amerikai kisváros, és a vonzáskörzetéhez tartozó női fegyház. Rendhagyó mikrokozmosz ez, ahol a nők rács mögött is szeplőtlenebbek, mint a férfiak a sitten túl. A börtönben sínylődő remény rabjai mindannyian csupán áldozatok (a sorsé és a társadalomé), de mindenekelőtt kivétel nélkül a férfiaké.

A konzervatív családmodell szelleme lengi be a tájat, ahol a férj/apa szava szent, és a jó asszony „vagy helyesel, vagy befogja a száját”. És ha mégsem, a férj/apa keze gyors, ravasz és a nyoma kurvára fáj. Itt a homofóbia kart karba öltve jár a rasszizmussal, és közeli cimborájuk a primitív ostobaság. „Ha az ember nem tapogatta meg a pincérnőt, csalódást okozott neki. Ha az utcán nem fütyült egy nő után, a nő eltűnődött, mi a fenéért öltözött ki egyáltalán. Azért öltöznek fel, hogy levetkőztessék őket, ez egyszerűen tény. Mikor fordított ekkora hátraarcot az egész női nem?” Ó, az a mindent leegyszerűsítő férfi nézőpont!

Amikor a pasi „lelke mélyén attól fél, az asszony azonnal kihasználja a gyengeség legapróbb jelét is, feszítővassá változtatja, felhasítja vele a mellkasát és megeszi a szívét. Az ő érzékeny szívét.”

Abúzus, családon belüli vagy épp szexuális erőszak, mérhetetlen arrogancia, és ha más nem jut, ott a tipikus férfiúi önérzet… Kingék hol ide, hol oda sóznak egy-egy lapáttal, makulátlan legény nincs is e vidéken. Nincs mit tenni, ez a (férfi) világ megérett a pusztulásra.

Új kort hozó új kór

Ekkor sétál be Evie a fegyházba, miután kiradírozott egy drogtanyát és közismert tulaját a létezésből. Ő valamiért kivételt képez a női nemből: nem hat rá a vírus, ami a világ minden pontján a nőket támadja. Az Aurorának keresztelt kórság abban nyilvánul meg, hogy amikor a nők álomra hajtják a fejüket, bebábozódnak. Ha a gubó bármilyen módon megsérül rajtuk, önmagukból kifordulva őrjöngő fúriákká változnak, amíg újból vissza nem alszanak. Előbb-utóbb minden nőre ez a sors vár, kérdés, hogy ki mennyi ideig képes ébren maradni. Evie-t kivéve: ő immúnis az Aurorára.

Amikor ennek híre megy a börtön falain innen és túl, mindenki másképp reagál. Valaki boszorkányként, más istennőként tekint rá, néhányan a vérét vennék. A megoldás kulcsát azonban éppen ő jelenti, rajta áll vagy bukik az emberiség sorsa.

Miközben a börtön kétségbeesett ostrom alá kerül, amelyet egy maréknyi férfi és csupán egy-két, még ébren maradt nő védelmez, a „teremtés koronái” módszeresen hozzálátnak, hogy elpusztítsanak mindent, amit a nőktől megörököltek.

Akiknek a világ nem elég

Mint tudjuk, a King-család folyamatosan a világ elveszejtésén ügyködik: Stephen, az apa munkásságát nem kell bemutatni, „a horror koronázatlan királya”, nem először hoz ránk végítéletet. Ha rajta múlna, már sokféleképpen kiszenvedtünk volna, és nemcsak mi, de az összes velünk párhuzamos univerzum is.

A fia, Joe Hill direkt hagyta el a „királyi” családnevet, hogy az atyai farvize helyett sajátot húzzon a világirodalom óceánján. Persze a vér nem válik vízzé: Spóra című könyvében ő is végveszélybe sodorja az emberiséget. A másik fiú, Owen King neve eddig nálunk ismeretlenül csengett, ő ezzel a kötettel mutatkozik be a hazai könyvpiacon, és a családi hagyományt követve zúdít apokalipszist az emberi fajra.

Owen King, Stephen King és Joe Hill - Forrás: Getty Images

Bár első pillantásra olyan, mintha Owen egy tündérmese írására beszélte volna rá az apját, de az még ezt az ártatlan feladatot is csontból faragott tollal oldotta meg. Oké, ez jókora költői túlzás: a Csipkerózsikák legalább olyan távol áll a horrortól, mint a címadó mesétől. (Segítek: Makó közelebb van Jeruzsálemhez.)

Stephen King csupán annyit tett, hogy búrát helyezett egy újabb amerikai kisvárosra. Majd a feminizmus nevében papírt és ceruzát ragadva újra körberajzolta a sztereotip férfialak sziluettjét. Macsó. Érzéketlen. Erőszakos. Homofób. Komolyan?

Lesz ez még így (se)

Kétségkívül van néhány érdekes felvetése Kingék könyvének. Kár, hogy eltörpül a nagy egészhez képest. A Csipkerózsikák két részből áll: az első fele a járvánnyal foglalkozik, és elhelyezi „a gyalogokat a sakktáblán”. Sok a karakter, de Stephen King rutinosan mélyíti őket annyira, hogy ne okozzon gondot eligazodni köztük, és szépen felépíti a köztük fennálló viszonyrendszert.

A történet másik fele a börtön ostromának leírása, valamint az alvó nők sorsának bemutatása. Sajnos elbillen a mérleg nyelve a meglehetősen túlírt ostrom felé, pedig a női sorsok több izgalmat rejtenének magukban, mint az aszfalton görögdinnyeként szétloccsanó férfikoponyák.

Valószínűleg nem sikerült konszenzusra jutni, hogy kinek is szóljon ez a könyv. Így a regény második fele inkább öncélú akciófilmként pereg a lelki szemeink előtt, hogy a végkifejlet aztán aláássa a nagy szívvel, de keszekuszán egymásra hajigált eseményekből felhúzott tornyot.

A Csipkerózsikák lehetne A búra alatt feminin tündérmesei változata, csak hát nem az. Egész világok választják el benne a nőket és a férfiakat, így inkább határozottan (nő)soviniszta mese, amelyen nem segít a mágikus realizmus és a naturalista horror összeállni képtelen miazmája sem. Ugyanakkor a végeredmény Stephen King karakterábrázolási rutinjából és magával ragadó meseszövéséből fakadóan szórakoztatóbbra és Kingesebbre sikerült az író jó néhány új évezredbeli köteténél, köztük a Ragyogás régóta várt, végül hatalmas csalódást keltő folytatásánál, az Álom doktornál. Így aztán azt tesszük, ami Evie szerint általában a nők feladata szokott lenni. Várunk. Egy királyibb élményre.

                                                                                                    Bányász Attila