– 

Pár éve Kelly Rowland amerikai énekesnő a színpadon sírva adta ki magából a lelki „szennyesnek” érzett frusztrációját azonos című dalával – ő ugyanis egykori együttesük tagja, Beyoncé fényében érezte magát lúzernek. A 2013-ban magazinokat is megjárt sztori kapcsán rukkolt elő a ragyogásteória koncepciójával Ann Friedman újságíró. Miért is versenyzünk egymással, amikor sokkal előbbre juthatunk, ha együttműködünk? Ann kérdése elsősorban nőtársaihoz szólt, a megoldás pedig jelmondatként és win-win szituációra kijátszva így hangzik:

ha te ragyogsz, akkor én is ragyogok.

Azóta a kifejezés nagy utat tett meg, és a közelmúltban az amerikai kongresszus határokat feszegető, progresszív női képviselőit is tettekre sarkallta. A testület legfiatalabb női képviselője, a 29 éves Alexandria Ocasio-Cortez, az egykori szomáliai menekültből lett politikus, Ilhan Omar, és vele együtt az első muzulmán női képviselő, Rashida Tlaib, és Massachusetts első afroamerikai női delegáltja gyakorlatban működtetik a teóriát. Egyszerűnek tűnő dolgot tesznek: egymást támogatják.

Ann Friedman cikkét a négyszeres Grammy-díjas Kelly Rowland ihlette. Kelly számos sikeres szólóalbummal büszkélkedhetett ekkor, és az országos ismertséget jelentő The X Factor zsűritagja is volt. Egyértelműnek tűnő önbizalmára mégis árnyékot vetett valami, pontosabban valaki: korábbi együttesük, a Destiny’s Child világsikert arató tagja, Beyoncé. Az ominózus dalt – volt barátja erőszakoskodása mellett – a Beyoncé és Kelly közötti rivalizálás ihlette, és a színpadon az énekesnő nem tudott gátat szabni a rátörő érzelmeknek. Egy interjúban azt is elmondta, előfordult, hogy mardosta az irigység, amikor Beyoncé a színpadon remekelt.

Persze, nem sokunkat nyomaszt a környezetünkben lévő nők Beyoncé sikeréhez hasonló diadala, de a gyötrő irigység vagy féltékenység érzése azért többünknek ismerős.

Maga az érzés természetes, hiszen lehet, hogy a legtitkosabb vágyainkat éli meg éppen egy közeli ismerősünk, és ez felerősíti a bennünk munkálkodó hiányérzetet.

A rá adott válasz, a versenyzés pedig ősi, berögződött reakció, és a társadalom által is erősen generált. A versennyel nincs is gond, amíg az objektív és mérhető, de a nők közötti versengés – általában – szubjektív és szabályok nélküli. A női versenyzésért az evolúciót és a szocializációnkat okolhatjuk. Ugorjunk vissza az ősasszonyig, akinek az utódok érdekében a legjobb genetikai állománnyal megáldott férfi megszerzése volt a célja. Márpedig ennek eléréséhez vonzerőre volt szükség, ami igen szubjektív mérőeszköz, így a Ki vonzóbb a mamutot leterítő férfi számára? elnevezésű versenybe egy ponton bekerült a versenytársak kellemes tulajdonságainak becsmérlése. Ez a helyzet évezredekre bebetonozott egy másik gondolatot: azt, hogy a nők értékét a külsejük és a szülésre való képességük határozza meg.

A cél időközben kiszélesedett, és már nemcsak a vaddal megküzdő férfiért folyik a küzdelem, hanem a szakmai elismerésért, előléptetésért vagy facebookos visszajelzésekért. A rivalizálás és a harcban használt indirekt agresszió pedig a mai napig jelen van. Aktívan vagy passzívan, de valamennyien kerültünk már olyan beszélgetésbe, ahol a „szerinted is ilyen/olyan/amolyan?”, esetleg a „csak azért van ott, mert…” mérgező mondatok hangzottak el egy sikeres személlyel kapcsolatban. Ez is egy út, még ha zsákutca is, ugyanis

a pletykálkodás, az intrika által az ármánykodó delikvens a saját érdekében kicsinyíti a sikeres személy érdemeit, de végső soron csak illúziót kreál – magának.

Amíg nem tesszük le a fegyvert a külső kapcsán vívott harcban, amíg mi magunk tápláljuk azt, hogy leginkább a külsőnk alapján vagyunk értékelhetők, addig a rivalizálás megmarad.

Ann Friedman javaslata roppant egyszerűen hangzik: ha sikeres, vonzó, okos nővel találkozunk, lépjünk hozzá közelebb, tanuljunk tőle. A mardosó irigység mögötti hiányérzet megszüntetésében ez a személy sokkal többet segíthet, mint az ideig-óráig működő ócsárlás. Hiszen ő már eljutott oda, ahova mi csak vágyakozunk. Nem tűnünk majd mellette kevesebbnek, és ő nem árnyékolja be a mi ragyogásunkat, sőt.

Ann egyébként hasonlóképp érzett a több nyelven beszélő, Forbes-listát megjárt Aminatou Sow üzletasszony kapcsán. A rivalizálást félretéve közeledett hozzá, barátok lettek, és 2014 óta vezetik a sikeres Call Your Girlfriend podcastot. Ann cikke után ők ketten továbbvitték a ragyogásteóriát, és – továbbgondolva az első, „lépj közelebb” lépcsőfokot – időről időre a nők munkahelyi összefogását célzó ötletekkel állnak elő. Egyik könnyen megvalósítható, gyakorlati tanácsukat idézem: ha egy nőtársad egy klassz ötletet vet fel egy megbeszélésen, állj ki mellette, és támogasd. Hidd el, megtérül. Ezt egyébként az Obama-kormány stábjának nőtagjai alkalmazták is, és még a kifejezés is nagyon elegáns: amplifikáció, azaz egymás hangjának felerősítése.

Zárszóként pedig álljon itt Ann gondolata:

a ragyogásból nem meghatározott mennyiség áll rendelkezésünkre, így nem is kell osztozkodnunk rajta.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk inspiráló írása, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát hasonlóan izgalmas tartalmakért ITT!