– Már mondtam, hogy ne sírjál – mondja Anya, amikor kopogás nélkül benyit a szobámba. A tekintete fürkésző, aztán megállapodik a nyitott bőröndön. – Nem kell idegeskedned. Sírni meg végképp nem kell, mondtam már.

Tényleg mondta. Mindig, amikor benéz a szobámba, rám néz, és azt mondja, ne sírjak. Egyáltalán nem érdekli, hogy nem is sírok. Legalábbis nem folynak a könnyeim. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy rezzenéstelen arccal kiválogassam a ruháimat, hogy aztán a legszükségesebbeket a bőröndbe pakoljam, ahogy kérte. Úgy képzelem, néma szenvedésemben olyan lehetek, mint a mártír, mielőtt kimért léptekkel elfoglalja helyét a máglyán.

Azt akarom mutatni, amit anya szeretne látni: nem sírok, pedig átkozottul félek. Félek, és még dühös is vagyok.

Nem csak azért, mert most látom, hogy a kedvenc ruhámon ott éktelenkedik egy narancsszínbe játszó folt. Van valami más is, ami majd szétfeszíti a mellkasom, de nem tudom, mi az. A ruhát különben, már emlékszem, az ősszel leettem lecsóval, amit Apa főzött a bográcsban. Akkor az egy szokásos nyárzáró összejövetel volt a barátoknak. Most meg már tudom, hogy egy ideig az utolsó ilyen alkalom. Ott, ahova megyünk, szerintem nincs is nyár, amit le lehetne zárni. Ismerőseink se lesznek eleinte, nemhogy barátaink. Ha már itt tartunk, nyári ruhára sem lesz szükség, pláne olyanra, aminek se ujja, se háta, se hossza. 

 

A ruhát ezért inkább abba a kupacba rakom, amik maradnak. Be kell majd zacskózni őket, és elautózni a sok zsák ruhával a Vöröskereszthez. Valaki biztos örülni fog neki. Anya szerint először is az irodavezető. De nem azért, mert olyan jótét lélek, és már rohan is vele a cigánysorra. Először magára fog gondolni, aztán, ha ez a testméretei okán nem lehetséges, a lányaira. Ha azok sem akarnak egy kivágott, pecsétes, fehér ruhában lenni, jöhetnek a rászorultak. 

– Na, többek között ezért is megyünk el ebből az országból, mert itt minden eltűnik. Svédország egész más – teszi hozzá, és bizonytalanul kacsint a szemüvege mögött. Anya már 43 éves, de nem tud kacsintani. Ettől én mindig elszomorodom, annyira szeretne lazának és menőnek tűnni, de inkább csak nevetséges. Előre elképzelem, hogy zavarában mindenkire kacsintani fog.

„Kérem az útlevelét” – mondja majd a reptéri illetékes. Anya kacsint, rám néz, mutatva, hogy mennyire fesztelen is ő, de pontosan tudja, hogy látszik a fénytörött szemében az elveszettség.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nem is értem, miért akar akkor elköltözni. Először nyolcéves koromban dobta fel ezt a kérdést. Mi lenne, ha elköltöznénk? – kérdezte, és az ég felé dobálta a sárga labdáját. Korábban azt mondta, olyan érzés ez neki, mintha az égszínkék égbolt, amit mint egy kupolát kifeszítettek fölénk, egyenesen neki dobná vissza a labdát és ennél tökéletesebbet el sem tud képzelni, mint a gyerekeivel állni a csodálatosan selymes vízben, érezni, ahogy a nap centiméterről centiméterre haladva szárítja fel a vízcseppeket a bőréről, és közben egy labdát dobálni az ég felé.

Mi lenne, ha elköltöznénk innen? Nekem egyből rossz kedvem lett, emlékszem, mennyire utáltam akkor anyát. Legszívesebben elvettem volna tőle a labdát és jól fejbe dobtam volna vele. De nem mondtam semmit, csak sírva fakadtam. Isti ott lebegett előttem a vízen, akkor tanult meg karúszó nélkül a vízre feküdni. Tehetetlen dühömben a hasánál fogva lenyomtam a víz alá. Kettéhajlott a teste, mint az összecsukható kerti székünk. Az ijedségen kívül nem lett baja. Anya félrehajította a labdáját, talpra állította Istit, aztán hozzám gázolt a sekély vízben. Átölelt. 

– Ígérem, hogy nélkületek sehova nem megyünk. Olyan helyre meg főleg nem, ami nem jobb, mint ez.

Hát, most kiderül, mivé lesznek az ígéretek. Az őszi mulatság után kezdődött. Anya arról beszélt, hogy fuldoklik, hogy nem bírja, ami megy a Facebookon, hogy az emberek indulatosak, szinte egymás vérét innák, és ő nem akarja, hogy ilyen közegben próbáljunk levegőhöz jutni. Apa meg arról, hogy nem lesz ennek jó vége, de ő azt már nem akarja megvárni, eljött a pillanat, hogy elköltözzünk Svédországba. Nem tudni, miért oda, bár kétszer jártunk ott, de nem tűnt úgy, mint ami annyira tetszett volna bárkinek is, hogy oda is költözzünk.

Persze, Anyának tetszettek az álmos kisvárosok, a lakások ablakában világító hangulatlámpák, de többnyire arra panaszkodott, hogy fázik.

Apa mindenesetre szerzett valahonnan egy svédtanárt. Minden szerdán másfél órán keresztül vettük az órákat. Isti persze lelkes, neki mindegy, és szerepelni is imád: már a második órára betanulta a számokat. Nem tudom, hogy lehet ilyen. Én igyekeztem mindig úgy ülni, hogy ne látsszam a kamerán keresztül. A svédtanárnak, Svennek idétlen mellénye volt, és kezdetleges magyartudásával magyarázta az igeidőket. Nem érdekel az egész. A magyarázatuk sem, hogy minek kell ez az egész felhajtás. De ők mindenáron meg akarják magyarázni. Apa kimerítő hosszússágú mondatokban beszél, Anya a szemét meresztgeti közben, integet, hogy most ő is szeretne mondani valamit, de a vége ugyanaz: bejövök a szobámba, félrerúgom a földön hagyott ruháimat, amiket anya szerint ne is vegyek fel többet, mert a poratkák majd beköltöznek a bőröm alá és örökké vakarózni fogok. Ez se érdekel. Nincs is körmöm, amivel vakarózhatnék, tövig rágtam mindegyiket.

Van, hogy kimászom az ablakon, onnan bámulom az ég kertünk fölé illesztett szőnyegét. Leginkább nem lenni szeretnék.

Ne szóljanak hozzám, ne is legyek. De azt nem lehet. Anya húszpercenként megjelenik. „Ne sírjál – mondja –, hidd el, hogy nagyon jó lesz, ott is lesznek barátaid, persze, ha a nyelvet megtanulod… de az angollal addig is el tudsz majd boldogulni, meglátod. Ne szomorkodj.” És kimegy. A válla leeresztve. Bundás jut róla eszembe, ő szokott ilyen szomorúan baktatni a póráz végén.

Bundás el lett ajándékozva. Majdnem menhelyre került, de a legutolsó pillanatban Sanyika anyukája megengedte, hogy náluk legyen innentől. Isti írt hozzá egy használati utasítást. Egy egész napon keresztül írta, aztán mindenkinek felolvasta, nekem is, pedig mondtam, hogy nem érdekel, se a hülye irománya, se az, mi lesz Bundással. De nem lehet rá nem odafigyelni, Istinek nagyon erős hangja lett a nyáron. Olyanokat írt bele, hogy a bajszát ne vágják le, mert akkor morog, meg ha elszökik, ne szaladjanak utána, csak szépen várják vissza. Egyedül az segít, ha türelmesen kivárják, míg kiszaladgálja magát. Egészen pontosan így írta. Ez tetszett nekem, és kíváncsi lettem, ha engem így elhelyeznének, hozzám milyen használati utasítás készülne. „Ne szóljanak hozzá” – válaszolta Apa, de végül persze Anyáék azt mondták, szó sem lehet róla, hogy nélkülem menjenek, majd ha egyetemistakorú leszek, legfeljebb visszajövök tanulni. 

– A repülő nyolckor indul, úgyhogy nagyon korán kell kelni! – ezt is legalább százszor mondta már. – Időben feküdj le, és a hajad inkább este mosd meg, ne reggel. 

– Tudom – morgom –, nem vagyok hülye. Körülnézek a szobában, a bőrönd már becsukva, biztos Apa bezárta, amíg én Anyának segítettem kint a nappaliban letakargatni régi lepedőkkel a bútorokat. 

– Egy filmben láttam, hogy így csinálják azok, akiknek nyaralójuk van, így nem lesznek annyira porosak – magyarázza lelkesen.

– Neked a por a mániád – mondom, és előre felkészülök a litániára: szemtelen vagyok, mindig csak gúnyolódom, semmi nem jó. De meglepődve látom, ahogy ügyetlen mozdulattal benyúl a szemüvege alá, és letörli a könnyeit. Még ez is; nem bírom, amikor sír.

Egy darabig a lepedő sarkait morzsolgatom, nem tudom, mit kell csinálni egy síró felnőttel. Gondolom, el kell terelni a figyelmét, mint nekem gyerekkoromban. 

– Szerinted felvigyem a gépre a télikabátomat vagy elég lesz a kapucnis? – közelebb lépek hozzá. Már a válla is rázkódik, szabályosan zokog, a könnyei befolynak a szájába.

– A télikabát… – mondja kifulladva – …abban a hülye országban szerintem még nyáron is kell. 

És sír tovább. 

– Anya, ne sírj. Ez most már el lett döntve… Te is ezt akartad, emlékszel? Holnap indul a repülő. Jó lesz, meglátod, neked is lesz új munkahelyed, meg minden. Hozzászoksz majd. Lesznek új barátnőid, meg minden városban egy IKEA. Azt szereted nagyon, ugye? – a hangom egészen dünnyögő. Hogy utálom, mikor az övé vigasztal így. A kezem ügyetlenül simogatja a haját. – És majd segítek az angollal. 

Hevesen átölel, befúrja a fejét a vállgödrömbe, valami olyat nyöszörög, hogy ne haragudjak, nagyon hülyén viselkedik. 

– Egy kicsit igen – mondom óvatosan, és kisimítom az arcából a haját. – Nem baj, ha bemegyek a szobámba?

Alig várom, hogy végigérjek a folyosón és becsukjam az ajtót a hátam mögött. Látom a bőröndöt, biztos Apa zárta be, úgy, mint szokta, ráhasalva. Eddig mindig nyaralások előtt végezte ezt a szertartást. Elszomorodom. A kezembe veszem az első zsákot, és elkezdem belepakolni a nem használatos ruháimat. Csupa könnyű, nyári holmi. Amikor megint kezembe akad a pecsétes, kivágott fehér ruha, végre kitör belőlem is a zokogás. 

Pölös-Marton Zsófia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Blake Sinclair