–

Könyvtárnyi anyagot lehetne regélni Simone de Beauvoirról, akit a legtöbben filozófiai értekezésein keresztül ismernek, és leginkább a feminizmus nagyasszonyaként tartanak számon, hiszen A második nem című, hatalmas lélegzetvételű művével megalapozta a mai genderelméletet, olyan fontos kérdéseket felvetve, mint hogy miért rendeli magát alá a nő a férfinak, mitől alakul ki az úr-szolga viszony, miért fogadja el a nő maga is a vélt alacsonyrendűségét, hogyan találhatja meg függetlenségét a férfi mellett, vagy milyen károkat okozott a történelem során a fallikus gőg. (A kétkötetes műnek külön izgalmi faktort biztosít a tény, hogy 1956-ban a Vatikán felvette a tiltott könyvek listájára.)

Hosszan lehetne értekezni arról is, hogy mindezen elméletek és fontos kérdések hogyan festenek az élete egyes eseményeinek tükrében: vajon felülírhatja-e értéküket és létjogosultságukat a tény, hogy tanárként fiatalkorú tanítványai közül előszeretettel vadászott magának szeretőt (akik közül nem egyet „átpasszolt” később Sartre-nak), vagy hogy több más francia értelmiségivel együtt petícióban kérvényezte, hogy töröljék el a beleegyezési korhatárt. Ez utóbbi dilemmával foglalkoztunk már korábban, elolvashatod ITT, így ezúttal a figyelmemet két nemrégiben megjelent műve felé fordítom, melyekben olyan témákat jár körbe, amik hiába rendkívül személyesek, óhatatlanul rezonálnak mindannyiunk életére.

Egy kezdet: Elválaszthatatlanok

Bár ezt az önéletrajzi ihletésű regényt Beauvoir még 1954-ben írta (a témát, kapcsolatukat, illetve a barátnője elvesztését igyekezett újra és újra feldolgozni, kiírni magából, mint például A hit hatalma című kiadatlan ifjúsági regényében, a Mandarinok egyik – később kihúzott – részében, vagy az Egy jóházból való úrilány emlékeiben), az csak fél évszázaddal később jelenhetett meg nyomtatásban. Simone kilencéves volt, amikor a katolikus iskolába, ahová járt, új tanuló érkezett. Az eminens diákot (aki a regényben a Sylvie nevet kapja) azon nyomban lenyűgözi a szabadszájú, magabiztos Élisabeth (vagyis Andrée, azaz Zaza, ahogy a műben megjelenik), aki ráadásul egy korábbi súlyos baleset miatt volt kénytelen kihagyni egy évet a tanulásból.

Baráti szeretet ez, amely hozzá fűzi, vagy tán több, szerelem is akár? Tulajdonképpen cseppet sem számít, a gyermekkori lánybarátságokban gyakran keveredik a legintimebb beszélgetés, a féltve őrzött titkok kicserélése, a rajongás, az ámulat, a vonzalom, és a hasonulni, egyben különbözni vágyás.

A két lányt nem véletlenül becézték a tanáraik is elválaszthatatlanoknak: életük fonala, mint a DNS spirálja összefonódik a szülői tiltás és az eltérő háttér ellenére. (Simone-nak lehetett hivatása, továbbtanulhatott, dolgozhatott, Élisabeth viszont úgy érezte, csak úgy lehet „valaki”, ha férjhez megy.) Ki tudja, mi lehetett volna még belőlük, ha a halál nem ragadja el hirtelen, huszonkettedik születésnapja előtt egy hónappal Zazát? Az ok: vírusos agyhártyagyulladás, azonban Beauvoir ennél jóval többet, mást vél sejteni a háttérben: egy szabad szellem rabságát a bigott, katolikus környezetben, ahol a legapróbb részletekig megszabják, hogyan kell viselkedni, meghatározzák, kihez kell férjhez menni, ahonnan Zaza újra és újra megpróbál kitörni, míg végül felőrlődik a küzdelemben. Halála azonban talán nem volt hiábavaló. Ahogy a kötetet a nyilvánosság elé táró Sylvie Le Bon de Beauvoir írja előszavában, nevelőanyja kiadatlan jegyzeteire hivatkozva:

„Zaza élete volt az ár, a váltságdíj… ő volt az oltári áldozat, amellyel (Simone) a saját szabadságát megválthatta.”

És egy vég: Szelíd halál 

Idővel az ember előtt (szerencsés esetben!) ott tornyosul a feladat: végigkísérni utolsó útján azt, aki őt magát életre hívta. Nem a maszatolások, a saját szemekbe két marékkal szórt homok időszaka ez. Ha egész életedben képes is voltál elbújni a kérdések, dilemmák és nézeteltérések elől, amik az anyukáddal való kapcsolatodat jellemezhették, most ott állsz a közös végelszámolásnál: vagy megrágod, majd lenyeled (netán kiköpöd) ezeket, vagy örök életedben kérődzhetsz rajta – immár egyedül.

Ahogy az sok családban lenni szokott, a baj derült égből villámcsapásként érkezik. Az egyik pillanatban még önellátó, független, erős szülő egy rossz mozdulattól, pillanatnyi gyengeségtől – vagy (mint ezúttal) alattomosan meglapuló baj miatt – hirtelen összeesik, a szó szoros és átvitt értelmében is. Simone de Beauvoir életében ez a pillanat – az előtte és az utána apró, mégis világokat elválasztó pontja – 1963. október 24-én következik be, amikor az édesanyja elesik a fürdőben, és combnyaktörést szenved.

A mama pár évvel ezelőttig még büszkén hencegett, mennyivel fiatalabbnak látszik a koránál, most azonban, hetvenhét évesen hirtelen segítségre szoruló, törődött öregasszony válik belőle. Az évek kíméletlenül beérték. 

Később kiderül, a rosszullét, és az elmúlt időszakok „rozogaságai” nem voltak véletlenek, belülről a rák pusztította a szervezetét jó ideje. A mélyen vallásos asszony, aki ugyan hisz a mennyországban, mégis borzasztja a halál gondolata, az elkerülhetetlen vég visszatérő rémálmaival küzd: „Üldöznek, én egyre csak futok és futok, s nekiütközöm egy falnak; át kell ugranom a falat, de nem tudom, mi van mögötte; félek.”

  

Simone de Beauvoir kíméletlen önreflexióval szemléli magát, és elemzi, hogyan hat rá a búcsú, édesanyja kezének végső elengedése, miközben tárgyilagosan, mégis érzékenyen mutatja be a betegség különböző, cseppet sem szívderítő fázisait. Talán a legmegragadóbb jelenet, ami sokáig az emberrel marad: az egyik vizsgálat során félrecsúszik a takaró, és a lánya megpillantja édesanyja „gyűrött, apró ráncokkal barázdált hasát és csupasz ágyékát”. Az élmény sokkoló, hiszen a szülő testéhez az embert visszás és bonyolult kapcsolat fűzi, egyszerre hálás az életéért, ami belőle, általa fakadt, de egyúttal mégis viszolygást kelt az ismerős porhüvely.

Az élet végén való kiszolgáltatottság, gyengeség mindezt, legalábbis részben, felülírja, a kölcsönös szemérem nem sokáig tartható fenn, az élet minden addig diszkréten takargatott vonala betüremkedik a halál fuvallatával.

Miközben az orvosok gyógyítói kunsztok bemutatására alkalmas tárgyat látnak az anya testében, a két lány (Simone és a húga, Poupette, azaz Hélène de Beauvoir festőnő) vállt vállnak vetve igyekeznek megkönnyíteni és emlékezetessé, széppé tenni az utolsó, fájdalmas napokat. Egyúttal Simone felidézi mindazokat a folyamatokat és változásokat, amiken az édesanyjával kapcsolatuk hepehupáin keresztülmentek: a csalódást, amiért elhagyta a vallását, a szégyennel vegyes büszkeséget, amit a lánya könyvei felett érzett, az egyszerű virágcsokorral kért bocsánatot az Egy jóházból való úrilány emlékeiért, az anyának a két lányával való eltérő viszonyát, és a megértését, hogyan lett egy szenvedélyes, a gyönyöreit boldogan megélő feleségből egy már az alaphigiéniát is elhanyagoló asszony. Közben az agg test egyre amortizálódik, míg már csak egy kérdés marad: mire jó mindez?

Bűz, genny, kitárulkozás és kiszolgáltatottság között mégis megszületik valami pótolhatatlan: „Nagyon kötődtem ehhez a haldoklóhoz. Miközben a félhomályban beszélgettünk, sikerült enyhítenem egy régi bánatomat: végre folytattuk anyámmal a kamaszkoromban megszakadt párbeszédet; ezt eddig nem tette lehetővé jellemünk különbözősége és hasonlósága.”

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Albert Harlingue/Roger Viollet