„Ez nem lehet a vége semminek” – Interjú a Quimby billentyűsével, Balanyi Szilárddal
Ez az év a zenészek számára egy óriási fekete lyuk volt – mindenki tudja, de az empátia valahogy mégis sokakból hiányzik. Pedig nem pusztán nyavalygás a részükről, hogy nehéz helyzetbe kerültek, és nem is csak anyagilag. A zenélés több, mint megélhetés (bár az is – annak, a magas szinten műveli), de hivatás, olykor küldetés is, és nem könnyű egyikről sem lemondani. Az ország egyik legismertebb, legsikeresebb együttese, a Quimby esetében ráadásul még hozzáadódik mindehhez egy nehezítő tényező: a frontemberük, Kiss Tibi előreláthatóan további egy évre kiesett a munkából. A zenekar billentyűsét, Balanyi Szilárdot kérdeztük a megküzdés módozatairól, a sors tanításairól, arról, hogyan lehet előre menekülni, és mikor jön el az a pont, amikor már a zene sem húzza ki az embert a mélypontjáról. Gyárfás Dorka interjúja.
–
Gyárfás Dorka/WMN: Harmincéves lesz a Quimby – te elhiszed? Nem durva kimondani?
Balanyi Szilárd: Nekem nem annyira.
Gy. D./WMN: Te mióta játszol benne?
B. Sz.: Huszonhat éve, szóval az életemnek több mint a felét töltöttem a zenekarban, és ez most már örökre így marad. De tudod, miért nem durva? Mert én belül továbbra is huszonhat évesnek érzem magam. Egyáltalán nem érzem az idő múlását. A tapasztalatokat, azokat igen, de az energiám ugyanannyi, csak kicsit átgondoltabban élek.
Gy. D./WMN: Azért ennyi idő alatt elég sok mindenen átmehettetek együtt…
B. Sz.: Persze, minden volt itt… Voltak nagyon jó pillanataink, és kemény időszakaink is… sőt, vannak is. Az érzelmi skála minden árnyalatát megéltük.
Gy. D./WMN: És hol ér titeket a harmincadik szülinap?
B. Sz.: Hát, azt ki tudja most még… Eredetileg jövő év őszére terveztünk egy nagy szülinapi koncertet, de az most elég bizonytalannak tűnik. Nem tudok erre még válaszolni. Drukkolok, hogy legalább együtt legyünk valahol egy pezsgőspohárral a kezünkben, és neki tudjunk futni a következő harminc évnek.
Szeretném átmeneti helyzetnek látni, amiben vagyunk. Egy olyan lépcsőfoknak, amit valamiért meg kell lépnünk, mert valamire tanítani akar minket, csak most még nem láthatjuk, hogy mire – bár nekem van egy sejtésem róla. Ez nem lehet a vége semminek.
Gy. D./WMN: Milyen tanítást sejtesz mögötte?
B. Sz.: Azt hiszem, egy kicsit eltávolodtunk egymástól, és mintha ráültünk volna arra a sikerre, amit elértünk, és ettől ellustultunk. Egy zenekar, ugye, nemcsak a zenélésből áll, hanem a tagjai, mint egy család, szinte együtt élnek. Figyelünk egymásra, törődünk egymással – és ezt mi az utóbbi időben csak olyan „négyes alára” teljesítettük. Ennek a levét isszuk most – én legalábbis így gondolom. Tavaly ősszel még egy coach-hoz is elkezdtünk járni, amit az akkori menedzserünk javasolt, és szerintem nem is volt hiábavaló – más kérdés, hogy hová torkollott aztán ez az év. De legalább elkezdtük boncolgatni, hogy pontosan mi a baj, és mitől alakult ki. Nagyon mélyenszántó beszélgetések születtek, és az derült ki, hogy egy kicsit több figyelemre mindenkinek szüksége volna. Csak mire ez megtörtént, befutott a Covid Magyarországra és megszűnt a koncertezés. Mégis, én nyilvánvaló ok-okozati összefüggéseket látok az elmúlt másfél évünkben. Hozzáteszem, terveink azért vannak – zenekarként és egyénileg is kinek-kinek –, de ha most a jövőbe tekintek, azért egy nehéz időszak kezdődik.
Gy. D./WMN: Arra célzol, ami Kiss Tibivel történt? Mert az az egész zenekar életét befolyásolja.
B. Sz.: Igen. Mert ha nem lett volna elég a Covid, Tibi is felismerte, hogy ismét segítséget kell kérnie, és hosszabb időre elvonult rehabra. Egyszer már volt Komlón tizenöt évvel ezelőtt az alkoholfüggősége miatt, de aztán sokáig úgy tűnt, szépen helyt állt, és tudtuk folytatni zenekarként.
A gond csak az volt, hogy ő úgy érezte, tud úgy élni, mint egy átlagember – mint, mondjuk, én, vagy bárki más a zenekarból –, hogy néha felhajt egy-egy pohárral, de ez odáig sodorta, hogy most már saját maga is felismerte, baj van, segítséget kell kérnie.
Ez februárban történt, én épp síelni voltam a nagyobbik fiammal, amikor jött egy hívás a menedzserünktől, hogy Tibi úgy döntött, elvonul pihenésre. Gyorsan felhívtam, mondtam, hogy tök jó ötlet, mert most még azelőtt kapott észbe, hogy igazán nagy baj lett volna belőle (nem úgy, mint a múltkor, amikor egyszer csak szétesett), csak ez most megint egy hosszabb szünet lesz így. De azt mondják, már most jobban van, küldök is neki egy csomagot karácsonyra.
Gy. D./WMN: Úgy érted, most nem tarthatjátok vele a kapcsolatot?
B. Sz.: Így igaz, egy darabig egyáltalán nem, amíg tart egy izolációs időszak, és utána is kezdetben csak egy emberrel kontaktálhat. Majd az ottani segítők eldöntik, hogy a csomagomat egyáltalán mikor adják át neki… Ez egy hosszabb folyamat, de legutóbb is hatásos volt. Szerintem jó kezekben van.
Gy. D./WMN: Nem gáz, hogy úgy beszélünk róla, hogy ő ehhez nem járulhat hozzá? Ugyanakkor persze ez a ti ügyetek is…
B. Sz.: Igen. Nyáron közzétettünk egy nyilatkozatot, amiben nagyjából körülírtuk, hogy mi van vele, de ő egy ennél is konkrétabb levelet írt, amiben felhatalmazott minket arra, hogy beszéljünk az alkoholproblémáiról – méghozzá azért, hogy okuljanak belőle mások is.
Mert ebből a legfontosabb az, hogy nevezzük meg a problémát, mondjuk ki, és ha valaki felismeri magán, akkor ne féljen segítséget kérni.
Persze így is nehéz beszélni róla, nélküle, de ő most nyilván nem lehet itt, a probléma viszont velünk van.
Gy. D./WMN: Mit gondoltok, mennyi időt kell nélküle kihúznotok?
B. Sz.: Jópár hónapot. Legutóbb másfél évet töltött Komlón. Bízom benne, hogy a jövő év őszére visszatér közénk, de ezt nem lehet megjósolni.
Gy. D./WMN: Azért ez elég kiszolgáltatott helyzet nektek…
B. Sz.: Sajnos igen. Nagyon fura helyzet, hogy nincs frontemberünk, de a Quimby mégiscsak létezik, hiszen a zenekart hat ember együtt alkotja. És annak érdekében, hogy amikor Tibi visszatér, ott folytathassuk, ahol abbahagytuk, aktívnak is kell maradnunk, miközben nem akarjuk a Quimby nevét sem elkoptatni, sem másra használni, mint amit jelent. Azon agyalunk épp, hogy ezt az évet hogyan éljük túl zenekarként, és hogyan tartsuk életben a Quimbyt – miközben mindenkinek van valami más projektje –, hogy másfél év múlva ne a nulláról kelljen újra felépíteni. Valamilyen módon Tibinek egy alkotó társaságba kellene bekapcsolódnia, amikor visszatér.
Gy. D./WMN: Ezt hogyan lehet megvalósítani?
B. Sz.: Szeretnénk egy stream-koncertet rendezni, amihez felkérnénk általunk kedvelt énekeseket, hogy egy-egy dal erejéig álljanak be Tibi helyére, illetve azokból a számokból is kitelik majdnem másfél óra, amiket Livius és Dodi énekel. Reményeink szerint ezt februárban rögzíteni tudjuk, és március-április környékén közzétenni. De addig is írunk dalokat, azokat rögzítjük, és majd Tibivel befejezzük őket. Itt, ahol most vagyunk is próbálunk még, de ez a terem január 15-ével megszűnik. Sebaj, próbatermet mindig lehet találni. Jó sok évet lehúztunk itt. És ha már úgyis minden átállt a digitális működésre, mi is megoldhatjuk úgy, hogy mindenki felveszi a maga részét, én meg összerakom, nálam ugyanis van otthon egy mini stúdió.
Gy. D./WMN: Hát, csak ebből nem fogtok megélni…
B. Sz.: Ez így van.
Tudom, hogy mindenkinek nagyon rossz a helyzete most, és azt is látom, hogy az emberek utálják, ha egy zenész panaszkodik, de tény, hogy számunkra a koncertek megszűnése egyet jelent azzal, hogy kihúzták a szőnyeget a lábunk alól.
Ilyenkor hirtelen nagy feladat hárul a családtagokra… Nálunk is a feleségem dolgozik, most az ő keresetéből élünk. Én meg hiába dolgozom ezerrel, ezek olyan dolgok, amiknek csak hosszú távon lesz eredménye. Addig meg vagy elmegyek árufeltöltőnek – ami abszolút benne van a pakliban –, vagy kitalálok valamit… ötletem elég sok van. És mivel van saját zenekarom, ezért, ha újra lehet koncerteket tartani, akkor azzal fogunk járni fellépni. Többféle felállásban játszunk – akár egy szál zongorával is tudunk zenélni. Galambos Dorinával és Kiss Flórával hármasban is le tudunk nyomni egy másfél órás műsort, ahogy ezt megtettük pár hete az A38-on, egy közönség nélküli felvételen. És persze folyamatosan pályázunk. Szóval keressük a lehetőségeket arra, hogy aktívak maradjunk, és életben tudjuk tartani a produkcióinkat.
Gy. D./WMN: A Szilárd Piano Projekt tényleg egyre jobban látszik, nemrég kihoztál egy EP-t, amivel sok helyen megjelentél.
B. Sz.: Igen, ez hat dal tartalmaz, és azt találtam ki szeptemberben, amikor megjelent, hogy minden dalhoz készítünk videoklipet, amelyekkel kéthavonta jelentkezünk: minden második hónap 18-án. Elvileg május közepén mutatjuk be az utolsó klipet a Köszi című számból, és remélhetőleg utána egyből a turnébuszba szállunk.
Gy. D./WMN: Szóval az éltet, hogy addig van dolgod, és utána már csak elkezdődhet megint az élet…
B. Sz.: Hát, igen. Noha bármit szívesen csinálok, a legjobb, ha köze van a zenéhez. Épp tegnap este hallgattam meg az A38-on készült felvételt, és azon kaptam magam, hogy hatalmas vigyorral az arcomon ülök, pedig előtte aggódtam miatta, mert egy elég zűrös, zaklatott napon vettük fel. Üzentem is a lányoknak, hogy imádlak titeket!
Gy. D./WMN: Jó pár évvel ezelőtt, amikor elkezdtél szólóban is kilépni a közönség elé, még szó szerint egyedül énekeltél. Most miért kerestél magad mellé lányokat?
B. Sz.: Leginkább az együtt éneklés öröme miatt, ami a Quimbyben nem adatott meg, ott nem énekeltünk kórusban, különböző szólamokban, amit én nagyon szeretek. Legfeljebb én csináltam a koncerteken, hogy behoztam egy másik szólamot, vagy lemezeken egyedül énekeltem fel az összes szólamot. Dorinával még 2009-ben kezdtünk együtt dolgozni, aztán egy ideig hívtam Schoblocher Barbit is, aki viszont a Blahalouisana miatt egyre ritkábban ért rá, Kiss Flórát pedig én fedeztem fel magamnak, ugyanis jóformán belebotlottam. Két háztömbnyire tőlünk volt egy kifőzde, ott dolgozott, én meg gyakran megfordultam náluk, mert hétközben én vigyáztam a gyerekekre. És megtörtént a klasszikus eset: egyszer meghallottam énekelni a pult mögött. Aztán kiderült, hogy énekelt korábban itt-ott, csak a szakmából nem ismertem. Kicsit később megkérdeztem, felénekelné-e az egyik dalom, aztán rávettem egy következőre, és onnantól a fejemben már csapattag lett – ez 2013-ban volt.
Gy. D./WMN: Annak is már hét éve… Eddig csak azért nem hallottunk rólatok annyit, mert a Quimby mellett nem volt rá időd, hogy komolyan foglalkozz ezzel az együttessel? Most meg kénytelen is vagy több energiát fektetni belé?
B. Sz.: Ma már úgy gondolom, a Quimby mellett slendrián voltam – bőven lett volna időm többet foglalkozni a Piano Projekttel is. Az elején még csináltam is, de aztán magával ragadott a Quimby sodrása, és csak az utóbbi két évben ébredtem rá, hogy ezt a zenekart fel kéne támasztani a tetszhalott állapotából. Működött végül is, csak nem léptünk fel, vagy nagyon ritkán. Közben a zenekar pár tagja már nem ért rá, viszont remek új kollégák jelentkeztek, akikből egy tök jó új zenekart lehetett verbuválni. Úgyhogy a tavalyi évet már végigturnéztuk. Most meg csak ez van…
Gy. D./WMN: Úgy látszik, tényleg igaz, hogy ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik…
B. Sz.: Igen. Olyan érdekes, pár hete előadást kellett tartanom a TEDx-en (bár ez kicsit fellengzősen hangzik), és sokáig gondolkoztam azon, miről beszéljek, mert csak annyi volt a megadott téma, hogy Szabadság – másképp. Csodálkoztam, hogy miért épp engem találtak meg… de mint kiderült, zenészként jutottam eszükbe.
Aztán rájöttem végül, miről akarok beszélni: a szabadságról mint kényszerről, és azt tudnám üzenni, hogy ha kilátástalannak tűnik is a helyzet, akkor is csak előre szabad menekülni.
Nagyon izgultam egyébként, de amint felkonferáltak, elmúlt a lámpalázam, és papír nélkül el tudtam mondani a beszédemet, nem hagytam ki semmit. Tök büszke voltam magamra. Viszont amint végeztem, és elő kellett adni az Ego tréning című dalunkat (sajnos Flóra nélkül, mert ő épp elkapta a covidot), az első sor nem jutott eszembe… Akkor kezdett el remegni a kezem a zongorán…
Gy. D./WMN: Melyik volt nehezebb: beszélni emberek előtt, vagy egyedül állni kint, a figyelem középpontjában?
B. Sz.: Beszélni, mert ahhoz nem voltam szokva. A zenélés természetes, abba jól beletanultam az évek során. És az A38-as felvételen már úgy láttam, a Piano Projekttel is eljutottunk oda, hogy tudjuk időnként önfeledten, örömből csinálni.
Gy. D./WMN: Nem érzed úgy, hogy a szólókarrierhez azért eléggé exhibicionistának kell lenni?
B. Sz.: Persze, szoktam azon gondolkodni, hogy igazából mit is akarok én itt… izé, 26 évesen. De belül tényleg annyinak érzem magam! Csak az a 26 valójában 46.
Gy. D./WMN: Neeeee!
B. Sz.: De, épp nemrég töltöttem be.
Gy. D./WMN: Úgysem látszik! A korod miatt aggódsz?
B. Sz.: Amúgy nem, csak tényleg naponta tűnik fel egy-egy új arc a zenei palettán. És tök jók is! Persze, látom, micsoda exhibicionizmus fűt egyeseket, de azt gondolom, nem mindenki egyforma, és nem kell mindenkit ugyanabból a skatulyából kihúzni. Hozzáteszem:
a Quimby nagyszínpados fellépései révén volt alkalmam többször is világsztárokkal találkozni, beszéltem is néhányukkal, és meglepően normálisak voltak. Sőt, egyenesen hétköznapiak.
Azt láttam, hogy hatalmas gépezet működik mögöttük, ami eléri, hogy hozzánk már csak egy imidzs jusson el belőlük, de annak legalább 80 százaléka kitaláció.
Gy. D./WMN: Kivel volt élmény testközelből találkozni?
B. Sz.: Lepacsiztam például Liam Gallagherrel. Végignézte a Quimby-koncertet, mert utánunk jöttek a Szigeten, és ott ült tőlem öt-hat méterre a színpad szélén. Aztán ahogy lejöttünk a színpadról, mindannyiunkkal lepacsizott. De találkoztam többször is Peter Gabriel csapatával, rajtuk keresztül Birdy-vel, és érdekes volt az is, amikor sok évvel ezelőtt a Morcheebával találkoztunk a VOLT fesztiválon. Dumáltam velük pár percet, majd három hét múlva jött egy üzenet Skye-tól, hogy megtalált a neten, és hogy angolul tényleg úgy hangzik a nevem: solid. Egy darabig még leveleztünk is.
Gy. D./WMN: Te hogyan viseled, hogy a közönség körében hirtelen megváltozott a megítélésetek, és egyesek szemében a menő sztárokból „nyavalygó művészek” lettetek, akik „menjenek el dolgozni”?
B.Sz.: Azt remélem, kevesen gondolják így, csak most ők a hangosabbak. Van egy mondás: „Az a kutya, amelyik ugat, nem harap” – szerintem ez rájuk is vonatkozik.
Tudom, hogy nem kellene velük törődni, de akkor is rosszul érint, mert én erre tettem fel az életem. Hatéves korom óta foglalkozom zenével, erre szántam az időm nagy részét. Tudom, hogy mindenki nagy szarban van most, de ugyanúgy én is.
Attól még, hogy az ország egyik legnépszerűbb zenekarának vagyok a tagja, most nekünk sem jó, és külön utálom, ha a zsebünkben turkálnak. Amikor azt hallom, hogy „miért nem tett félre?”, mindig az jut eszembe: mit tudhatod, hogy miért nem tett félre? Lehet, hogy építkezett épp, és arra számított, hogy be tudja fejezni, mert kiszámíthatóan jön a bevétel. Különben is, mi közöd van hozzá tulajdonképpen? Nekem sincs közöm ahhoz, más mire fordítja a pénzét, és mennyiből él. Azt azért tegyük hozzá, hogy nálunk egy élvonalbeli zenekar töredékét sem keresi annak, mint, mondjuk, egy Red Hot Chilli Peppers, hogy mondjak egy nevet. Ők mást sem tudnak, csak félrerakni, mert nem tudják elkölteni, amennyit keresnek. Ebben az országban viszont más a lépték – ami nem jelenti azt, hogy nem kerestünk jól, amíg felléphettünk. De távolról sem vagyunk olyan milliárdosok, mint akikről olvasni lehet az újságokban.
Gy. D./WMN: Nálunk még a sztárok között is nagyon szűk réteg tud csak meggazdagodni.
B. Sz.: És az sem a zenélésből, hanem ahhoz kapcsolódó dolgokból. Magából a koncertezésből nem lehet annyit keresni, hogy aztán az embernek évekig ne kelljen dolgoznia, csak lóbálhassa a lábát.
Gy. D./WMN: Át fogjátok gondolni ezentúl, hogy lehet-e bármilyen tartalmat ingyen adni a neten, ami szellemi termék?
B. Sz.: Én örülnék neki, és van, ahol ez működik is. Épp azon gondolkozom, hogy összehozzak egy stream-koncertet a Piano Projekttel is, amit valamilyen formában lehet támogatni, de még bennem is kérdés, hogy az emberek hajlandók lennének-e fizetni érte, illetve képesek-e rá manapság.
Jó lenne, ha ennek kialakulna egy rendszere, mert a közönségnek meg kell értenie, hogy bármit is hozunk létre, az nekünk pénzbe kerül.
Pénzbe kerülnek a hangszerek – senki nem adja ingyen, maximum kedvezménnyel, ha a cég szponzorál. Aztán ki kell fizetni a stúdiót, egy stream-koncert esetében az operatőröket, a hangmérnököt, stb. Ezek a tevékenységek munkával járnak, és én sem várom el senkitől, hogy ingyen dolgozzon.
Érdekes kérdés, hogy az emberek ezt mikor értik meg, vagy ha értik is, vajon áldoznának-e rá pénzt. Ez még most fortyog az üstben.
Gy. D./WMN: Neked segít, hogy ha nagyon elkeseredsz, akkor csak elülsz a zongorához, és kiadod magadból zenében?
B. Sz.: Mostanában igen. A járvány elején le sem tudtam ülni a zongorához. Volt egy prózai oka is: májusban elszakadt az ínszalag a bal kisujjamban, így esélyem sem volt zongorázni. Akkoriban dühös voltam az egész világra. Mindenre és mindenkire. Ez hozta magával a sérülést, sőt egyéb sérüléseket is: a sípcsontomat nem is tudom, hányszor zúztam le, mert épp építkeztünk. Az ínszalag-szakadás volt az utolsó csepp a pohárban, mert attól kétszer hat hétig nem használhattam a kezemet: az első hat hétben sínben volt az ujjam, aztán meg levehető gipszben.
Gy. D./WMN: Hogy vezetted le végül a feszültséget?
B.Sz.: Párnákat bokszoltam. Aztán szépen lecsendesedtem. A nyarat a Balatonon töltöttük a családdal és barátokkal, és ősszel úgy tértem vissza a városba, hogy belevetem magam a munkába.
Én csodálkoztam magamon a legjobban, hogy mekkora ívet jártam be ebben az évben. Lebuktam a mélységbe, és a fenekén elrúgtam magam a víz felszíne felé. Most már csak felfelé vagyok hajlandó tartani.
Muszáj pozitívnak maradni, és valami értéket létrehozni. Nem a pénzért, hanem magáért az ügyért, ami megmozgat. A pénz hajszolása nem vezet sehova.
Gyárfás Dorka
Képek: Chripkó Lili/WMN