Ha férfiak a színpadon öltönyben és nyakkendőben forgolódnak, mint a tojó galambok, miközben a mindenkori (és erősen sejtetve a jelenlegi) hatalom természetéről kissé túlfűtött hangulatban vitáznak, ráadásul mindezt egy erősen expresszív vizualitású, minimalista térben teszik, akkor elkezdhetünk gyanakodni, hogy Alföldi Róbert egy újabb klasszikust emelt le a polcról, hogy azt leporolva a lehető legjobban szóljon a máról.

De mi történik egy színházi előadással, ha az úgynevezett „ma” olyan turbulensen változik, hogy még a YouTube, a social media és az internetes hírportálok is alig tudják tartani vele a tempót?

Tud annyira jól célozni Alföldi Róbert, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan, történelmi jelentőségű időszakban is pontosan tudjon fogalmazni, vagy a kilőtt nyilak egy része kifejezetten rossz helyen ér célba?

Julius Caesar a kizökkent időben

A színháznak mindenkori feladata, hogy tükröt tartson nekünk, figyelmeztessen, kérdőjeleket tegyen a fejünk fölé, de rögtön a kritika tárgyává is tegye a felmerülő konfliktusok lehetséges megoldásait. Erre pedig az olyan rétegzett, az örökkévalósághoz szóló mesterművek, mint Shakespeare királydrámái, tökéletesen alkalmasak. A színház jelenidejűsége azonban akkor tud a legérvényesebben hatni, ha az időzítés is tökéletes. 

Alföldi 2014-ben már megrendezte egyszer a Vígszínházban a Julius Caesart, amely sok szempontból rendkívül nagy hasonlóságot mutatott a most bemutatott, Budaörsi Latinovits Színházban látható előadással. Az Orbán-rendszer és a NER negyedik évében erős felkiáltójelként működött, ahogy a darab szereplői hol őszintén, hol erősen álszent módon aggódtak a köztársaság és a jogállam bukásáért. Remek geg, hogy

Stohl András tizenkét éve még a bosszúszomjas Antonius szerepében tette mindezt, most pedig meghasonlott, pöffeszkedő, gőgös egyeduralkodóként tér vissza.

Itt viszont tennék egy rövid kitérőt, mert nehéz lenne elmenni amellett, hogy Stohl András személyesíti meg az egykor demokratikus vezetőt, aki néhány év alatt a koronázásig jutott.