Rólunk ír. Úgy, ahogyan mindannyian szeretnénk, hogy írjanak rólunk. Látva és megmutatva gyengeségeinket, hibáinkat, bénázásainkat, de összességében szeretettel tekintve ránk, nem keserű szarkazmussal, kiábrándultan, fájó gúnnyal.

Gavalda olyan, mint egy jófej nagynéni. Nem elfogult, nem ajnároz minket, mint anyánk, de a jóindulat vezérli, és van pár mondata, ami megragad bennünk egy életre akár.

(Persze nem minden mondata ilyen, van, amelyik elszalad mellettünk vagy átlépünk rajta, mert már hallottuk mástól, másként – közhely, gondoljuk akár, és várjuk az újabb frappáns szentenciát. Mert előbb-utóbb érkezik, és ez az, amiért nem mondunk le Gavaldáról akkor sem, ha éppen nem találta el egészen az ízlésünket, és olvassuk tovább és tovább.)

Szóval kisemberek a hősei, akik élik a miénkhez igen hasonló életüket, és egyszer csak történik velük valami szokatlan, újszerű, sorsfordító esemény, találkozás, amely szembesíti őket nagy élethazugságokkal, igazi tragédiákkal, elszalasztott lehetőségekkel és persze szerelemmel. Mint egy cunami, úgy ragadják magukkal őket az események, de túlélnek, mindent túlélnek. Például mert összekapaszkodnak.

Ez az összekapaszkodás alapvető élménye az írónak

Gavalda vidéken nőtt fel négy testvérével szoros összetartozásban. Hippi szüleik egy fűtetlen kolostorba költöztek a gyerekekkel, hogy természetközeli életet élhessenek, távol a fővárostól. Kevéssé komfortos, ám idilli gyermekkor volt az övé, ezt gyakorta elmondja az interjúkban, és kicsit azt a régi, kölyökidős környezetet igyekszik rekonstruálni immár Párizs környékén, egy csomó háziállattal veszi körül magát a birtokán. (Hogy társa van-e a farmján, azt nem tudni, a két lánya már felnőtt, az ő apjuktól Gavalda már régen elvált, a traumát bele is dolgozta a Szerettem őt című regénybe.)  

 

A némileg „durelli” gyermekkort egy katolikus lánynevelde ellenpontozta, az író szülei ugyanis elváltak, amikor 14 éves volt, ő pedig egy zárdaiskolába került, sokkal fegyelmezettebb és szigorúbb közegbe, mint amelyben addig élt. Személyiségén nyomot hagytak ezek az évek is, szorgalmas, igyekvő, összeszedett és nagy munkabírású alkotó, de az érettségi után azért menekülőre fogja egy darabig.

Eladónő lesz, majd virágárus, később Amerikában au-pair, és olcsó regényújságokat fordít (később majd komolyabb műfajra vált, ő ülteti át franciára John Williams „Stoner” című világhírű regényét) meg PR-cikkeket ír, de aztán hazatér, és beiratkozik a Sorbonne-ra.

Fiatal anyaként, kezdő íróként franciát tanít lakóhelyén, a meluni katolikus kollégiumban, és írásai jelennek meg a Le Figaro-ban, később az Elle-nek lesz publicistája.

Gyerekkora óta ír amúgy, de nagyon sokáig nem hitte el, hogy viheti is valamire ezzel a szenvedéllyel. Viszont nagyon ambiciózus, folyamatosan kilincsel az írásaival, küldözgeti fénymásolt műveit a szerkesztőségeknek, pályázgat, ahova csak lehet. Délelőtt tanít, délután egy állatorvosnál asszisztens, hogy el tudja tartani a gyerekeit, és éjjel ír. Valahogy így kezdődött a pálya.  

Az áhított figyelmet a huszonegy éve megjelent Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol című kötet hozta meg számára: hónapokig vezette a sikerlistát, szerették az olvasók és szerette a kritika. Az elbeszéléseket egyébként alig akarták kiadni, végül a Le Dilettante Könyvkiadó szerződtette. Gavalda hálából akkor sem hagyta cserben kiadóját, amikor már a nagyok is kapkodtak utána.

Sorra jelentek meg a könyvei az elmúlt két évtizedben, magyarul is olvashatók, négyből film is készült, ezek közül a legismertebb nálunk az Együtt lehetnénk (Egyedül nem megy címmel forgalmazták), Audrey Tautou és Guillaume Canet főszereplésével. De a Szerettem őt, a Kis kiruccanás és a 35 kiló remény című regényeit is adaptálták már.

A világhír ellenére Gavalda ugyanolyan szerényen és visszafogottan él, mint korábban, távol a show-biznisztől. Azt csinálja, amire mindig is vágyott. Ír. Nála ez nem eszköz, hanem cél.

Kurucz Adrienn

Források: ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Eric Fougere/VIP Images/Corbis