–

Amikor kijöttem a moziból a film után, legszívesebben azonnal felhívtam volna a nagykamasz lányomat

Mivel késő este volt már (és nem élek velük), nem tettem. De másnap bepótoltam. Csak beszélni akartam vele, megkérdezni, minden rendben van-e, a suliban például. Mert a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) című film nagyon is megragadja az embert – akkor is, ha mint én, egyébként is jóban van, és szerencsére sokszor beszél a gyerekeivel. Vagy úgy érzi, sokszor, de talán nem elégszer…

Az új magyar film egy családi mozi

A szó legjobb értelmében. Tehát nem úgy, ahogyan a műsorújságok kategorizálják a filmeket: náluk a „családi mozi” a hibátlan, kedves családokról szóló mese. Kutyus a családban, Vidám vakáció, Hóbortos karácsony, ilyenek. Schwechtje Mihály filmjében viszont a család, a felnőttek és a gyerekek lelkivilága nem könnyed, vicces, habkönnyű konfliktusokat a vígjátékok kliséivel ábrázoló történetben jelenik meg. Hanem olyan konfliktusokat mutat be, melyekben egy család minden tagja, legfőképpen a gyerekek (kamaszok) itt és most érintettek. Miközben egy pillanatra sem válik felemelt ujjal rámutató, okoskodó tanmesévé, vagy unalmas, messze elemelt példázattá.

Egyszerűen elmesél egy sztorit, szórakoztat, de elgondolkodtat. És velünk marad.

Sokaknak kellene megnézni ezt a filmet

Gimnazista koromban bennünket még vittek kötelező iskolai filmvetítésekre a városi mozikba, olyan filmekre, amikhez szinte semmi közünk nem volt, akár szovjet háborús dráma, akár kosztümös magyar történelmi tabló vagy művészfilmes önkifejezés volt a bemutatott alkotás (tisztelet a kivételnek). Ehhez a filmhez ellenben mindenkinek van (lenne) valami köze, viszonyulása. Iskolai történet, nagy része a suliban vagy a környékén játszódik, hát, mihez lenne több közük a gyerekeinknek, mint egy ilyen sztorihoz?

Meg kellene nézetni gyerekekkel és szülőkkel, tanárokkal (együtt), aztán beszélgetni róla. Hátha tudunk beszélgetni.

A film főszereplői és szüleik ugyanis nem nagyon tudnak. És akkor itt gyorsan el is lövöm a lényeget illetően legfontosabb (beugratós) kérdésem: na, vajon mi a különbség a mai és a két-három generációval ezelőtti kamaszok között?

Herr Szilvia

Hát… semmi

És itt kell kiemelni, hogy a sztori alapját képező internetes távkapcsolat, a mai kommunikációs alapvetések, a „virtuális világ”, amit homlokráncolva/fejcsóválva szokás emlegetni, Schwechtje pontos meglátása szerint maximum eszközök,

hogy a kamaszok kifejezzék vele ugyanazokat a gondolatokat, érzéseket, problémákat, amiket alighanem már száz évvel ezelőtt is éreztek az akkori gyerekek.

Aki még emlékszik rá, milyen volt elhagyva, féltékenyen figyelni szerelme flörtjét a suli „menőjével”, miközben érezte, bármit megtenne bosszúból, az pontosan tudja – ezek a gyerekek mi (is) vagyunk. És ha van is olyan, hogy a technikai eszközök miatt nem figyelünk oda úgy a másikra, ahogyan kellene – hát, az meg nagyon nem csak a gyerekekre jellemző probléma.

Rácz Dávid és Herr Szilvia

A film abszolút hitelesen mutatja meg, hogy a kamaszok egymás között is, pláne a szülőkkel milyen nehezen tudják kifejezni a gondjaikat – ehelyett maradnak a privátban küldött üzenetek, a csak maguknak bevallott vágyakozás és az elfojtás.

De a Remélem legközelebb… amiatt is remek film, hogy a „megmondás” helyett gördülékenyen meséli a sztorit. Mégpedig egy olyan sztorit, ami egyébként kriminek is elmegy

, egyrészt a legfontosabb felnőtt-gyerek kapcsolat már-már köztörvényességet súroló intimitása miatt, másrészt meg mert semmi sem az, aminek látszik (többet spoiler nélkül nem lehet mondani). Dramaturgiailag nagyon ügyesen, bravúrosan épül fel és egészül ki kerekké a történet, egy jól elhelyezett, okos csavarral – még csak nem is a végén.

Életszagú párbeszédek, hiteles színészek

Ami pedig vitán felül legfőbb erénye az alkotásnak, az a profin, életszerűen megírt párbeszédek és az ezeket életre keltő színészi játék. Kötelező a gyerek(fő)szereplőkkel kezdeni: a tanára után vágyakozó, kicsit, de nem nagyon különc Esztert alakító Herr Szilvia, illetve a két nagyon különböző srácot adó Rácz Dávid és Vajda Kristóf láttán eszünkbe nem jut „színészetet” emlegetni, annyira önazonosnak tűnnek.

Mellettük pedig a profik villanások alatt képesek kitölteni a nagyon ismerős felnőtt figurákat.

Polgár Csabának simán elhisszük, hogy a kisfiús mosolya mögött akár… Rezes Juditnak az aggódó, de kicsit felületes anyukát, Mácsai Pál meg egy perc alatt elénk rakja a tornatanárba oltott KISZ-káder elég régről visszaköszönő alakját, mint „apuka” (ámbár az ő esetében nálam már a bajusza is elmondta az egész alakot).

Egyszóval, itt vannak ezek az emberek: kamaszok, gyerekek, „kis felnőttek”, a maguk különös, drámaiságában is olykor varázsos világával, megértésre vágyó lelkükkel, szerepjátszásaikkal és őszinteségi rohamaikkal – tessék figyelni rájuk. Főleg, ha már egy ilyen nagyszerű film segíthet benne.

Somos Ákos

Képek: Vertigo Media