–

Faluról származom, tizennégy évesen vettem be a fővárost – ennek szeptemberben volt éppen tizenhét éve. Az első hetek elképesztően fárasztók voltak: mire rájöttem, hogy nem kell mindenkinek köszönni, aki szembejön velem az utcán, már többen féltek tőlem a Rózsák tere környékén, mint ahány embert közelről ismertem addigi életemben. De élveztem a szabadságot és a sok csodabogarat, akik közül a legkülöncebbnek magamat éltem meg.

Mindent megpróbáltam, hogy kitöröljem magamból a falut, és beilleszkedjem a városiak közé: rászoktam a cigire, megtanultam káromkodni, és olyan szexin vonulni a buliban, mint egy lumbágós Beyoncé.

Utóbbit egészen addig műveltem, amíg egyszer meg nem csúsztam a magas sarkúmban, és sikerült a fenekemen leszánkáznom a bejárattól a táncparkettig a boldog emlékű Szódában. Miután páran a képembe röhögtek bezsebeltem néhány elismerő pillantást az antrémért, leporoltam a popóm, és egy életre búcsút intettem a bennem élő popénekesnőnek.

Lányok a külvárosból

Valahogy így bukdácsol keresztül rengeteg humorral a mindennapokon H. és Belén is, akik Madrid falusias külvárosából költöztek át a spanyol főváros hipszternegyedébe, Malasañába. H., a csirkeárus lánya, nem tudja, mihez kezdjen magával az életben. Volt már kiszolgáló egy tékában, biztonsági őr egy panoptikumban és a helyi kosárcsapat kabalafigurája is – de mindenhonnan kivágták. Belént a vásárban nevelték fel mutatványos-árus a szülei. Sikeres színésznői és modellkarrierről álmodik, ám csupán egy aranyérreklámig jut – de arról legalább jó sokan felismerik. A lányok egy félreértés miatt évekig nem beszélnek egymással, egészen addig, amíg Belén be nem kopogtat H. ajtaján.

De mit is jelent városinak lenni a hipszternegyedben?

Végy egy adag közömbösséget, keverd flegmasággal, iróniával és egy cseppnyi sznobizmussal, és már kész is a huszonegyedik századi prototípus. A lényeg pedig, hogy nem kell minden mögött logikát keresni.

Így például abban sem, miért a vasalóval megégetett virágos köntösből lesz az év legmenőbb ruhadarabja, hogyan lehet egy kecskével a Vanity Fair címlapjára kerülni, és miért festi valaki rózsaszínre a, khm, szőrzetét?

A sorozat remek görbe tükröt tart a hipszterkultúra elé, ami, valljuk be, elég alapanyagot is nyújt hozzá. Van egy jelenet például, amiben az anyja megkérdezi Olit – Belén lakótársát –, mi is pontosan a munkája, mire ő rávágja, hogy jelen van. Úgy értem, társasági eseményeken, partikon, akár egy modern kori gésa. Oli, aki egyébként előszeretettel festi a fanszőrét rózsaszínre, sokáig franciának hazudta magát, hogy elterelje a figyelmet falusi származásáról. Egy nő használt rágógumikból épít szobrot, hogy konzerválja az emberi DNS-t, szakáll nélküli férfit nehezebb találni a környéken, mint albérletet, és alapvetően mindenki igyekszik másnak mutatkozni, mint ami.

Utóbbi számomra is erős alapélmény. Volt idő, amikor azt hittem, ha nagyon lazának, nemtörődömnek, kicsit cinikusnak mutatom magam, hamarabb beilleszkedem. Így is lett. Az már más kérdés, meddig hajlandó egy olyan álarcot viselni az ember, amivel sok helyzetben nem tud azonosulni. A két lány ezzel szemben önazonos marad az útkeresése közben, épp ezért emeli őket egy idő után piedesztálra a hipszterközösség. No meg azért, mert épp az önazonosságuknak tulajdoníthatóan megjelentek a Vanity Fair címlapján. A hírnév ugyanis érték – nagyobb, mint bármi más. 

Bárhogy is, végül mind boldogulunk – vagy így, vagy úgy

Az ember óhatatlanul alakul a közeg által, amiben él; úgy formálja, mint Demi Moore és Patrick Swayze az agyagdarabot a Ghostban.

Engem a városi élet karcosabbá tett, de azt hiszem, bátrabbá is. Olyanná, aki nem akar más lenni, mint aki. Akiben éppúgy él a falu, mint a város – és erre nem is lehetne büszkébb. Persze ehhez kellett, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik nem hagytak elkallódni akkor, amikor megeshetett volna, akik nem engedték el a kezem a legjobb és legrosszabb időszakokban sem.

A Vagy így, vagy úgy első évada mindemellett az útkeresés és a barátság története. A fiatal felnőttkoromnak épp azt a szakaszát idézi fel bennem, amíg bukdácsolva kerestem magam, és a helyem a városban, a világban. Egy olyan közegben, aminek a működése és az értékei sokszor voltak számomra érthetetlenek, valahogy mégis békét kötöttem velük. Beilleszkedtem, és tizenhét év után már otthonomnak tekintem. Persze ehhez az is kellett, hogy – akár H. és Belén – ne vegyem túl komolyan, ahogy magamat se benne.

Filákovity Radojka

Képek: HBO